Mi vagyunk a rózsák…

Magyar népzenei alapvetés
„Csodálatos népzene”

„A népdalhoz a legrövidebb út a zenei műveltségen át vezet.”
(Kodály Zoltán)

Rólunk, magyarokról sokféle mondás járja. Talán a legismertebb az, amit Fermi, Nobel-díjas olasz fizikus kérdésére, hogy vannak-e földönkívüli lények, a szintén Nobel-díjas pályatársa, Szilárd Leó ezt válaszolta: vannak közöttünk, de magyaroknak mondják magukat.

Valóban különleges, izgalmas nép vagyunk. Szeretünk mulatni, jókat enni, táncolni, ám ha megnézzük népi líránkat, meglepve tapasztaljuk, hogy kevés az igazán vidám szöveg. A dalok nagyobb része szomorú, keserű, bánatos. Még a táncdalok körében is. Igaz, történelmünk jónéhány szomorú eseményt tart számon, ám irodalmunk, költészetünk, képzőművészetünk, zeneirodalmunk mégis világhírű. Számos tudóst adtunk a nagyvilágnak és rengeteg használati tárgy feltalálása is magyar ember nevéhez fűződik. Nem beszélve világhírű vendégszeretetünkről, konyhaművészetünkről és kitűnő, zamatos borainkról. Hogy is van ez?

A népzene azonosan fejlődik és formálódik a nyelvvel. Egy-egy nép nyelvi jelenségei a zenéjében is jelen vannak. A magyar nyelv dallama lejtő. Általában a szó eleje a hangsúlyos, a végét leggyakrabban mélyebben, hangsúlytalanul mondjuk. Így van ez zenénkben is. Dalaink leggyakrabban a legmélyebb, vagy afölötti hangon, az alaphangon zárnak. Nagyon jelentősek a végig lejtő irányt mutató, ún. ereszkedő dallamvonalú dalaink.
Mi is az, amiről beszélünk? Mit nevezünk mi népdalnak itt, Magyarországon?
A népdal fogalmát megalkotni nem is olyan egyszerű, hisz a meghatározás népenként változik. Mi népzenén a parasztzenét értjük. Bartók szerint népdal az, amit sokan és sokáig énekelnek. Kodály szerint fontos az, amit a nép énekel. Kodály felfogása már tágabb értelmű volt, mint Bartóké. Például beleértette a néphagyományban is rögzült egyházi énekeket. Szendrei Janka állítása: a magyar falu művészete, elsősorban a parasztságé. Vargyas Lajos megfogalmazásában: a közösségek hagyományos variáló tevékenységéből születő és szájhagyományokban továbbélő zene.
A népdal a nép, esetünkben a parasztság körében az írásbeliség és egyéb rögzítés nélkülözésével keletkezett, fönnmaradt és terjedt önálló, sajátos szerkezetű zenei produktum, mely állandó változáson megy keresztül. Létének ez egyik fontos feltétele. Zenei és szövegi jellegzetességei alapján lehet megkülönböztetni más zenei jelenségektől.
Vannak azonban olyan népzenei műfajok is, melyeknek nincs szövege, általában hangszeren adják elő őket. Ezek többnyire táncdallamok, de van közöttük pl. hangszeres sirató dallam, menyasszonykísérő, mese illusztráló tartozéka, stb. Vannak különféle jelzések, hangjelenségek, melyeknek kifejezetten kommunikatív haszna van, céljuk az üzenettovábbítás, pozíció közlés, orientáció, mégis ide soroljuk őket, hisz a zene alapeszközeivel élnek. Ezekkel teljes a népzene, tehát, ahogyan Tari Lujza népzenekutató mondja, ezek figyelembevételével beszélhetünk népzenekutatásról népdalkutatás helyett.
Említést kell tennünk azonban egy olyan zenei jelenségről, melyet gyakran kevernek össze a népdallal. Ez pedig a magyar nóta, vagy népies műdal. A Néprajzi lexikon szerint ez egyéni szerző(k)től származó újkori lírai dal, melyben nép- és műzenei, továbbá szóbeli és irodalmi elemek keverednek; városon és falun a társadalom több osztálya körében is ismert. Eredetileg hangszeres verbunkoszene; mai értelemben a 19. sz. második felének népdalt utánzó, de tartalmában és funkciójában a népdaltól idegen, átlagpolgári igényeket kielégítő dalműfaja. Egyéb nevei: népies dal, népies műdal. Csaknem másfél százados pályafutása korábbi hagyományok alapján a 19. század elején kezdődött. A magyar nóta előzményeit a hangszeres verbunkos-zenében, a 18. szd-i diák melódiáriumok dallamaiban és a magyar népdalban keressük, de zenei ihletője elsősorban a verbunkos volt, az énekhangra írt szerzemények is őriznek hangszeres fordulatokat (Cserebogár, sárga cserebogár, Ég a kunyhó, ropog a nád...)... Időrendben első magyar nóta-szerzőként Egressy Bénit (1814–1851) szokás emlegetni. Kodály nyomán a mai álláspont az eredet helyett inkább a használatra teszi a hangsúlyt. Hiszen van olyan költött dallam, ami eszközeiben már hasonlított a népzenére, de mégis ismert a szerzője. Ezek a dallamok a használat során folklorizálódtak, és ezt a folklorizált változatot már népzenének, népdalnak tartjuk. Ugyanez a helyzet néhány verbunkos dallammal is.
A magyar nóta vagy népies dal az új stílusú magyar népdalhoz sok mindenben hasonlít, ám legalább annyiban el is tér attól. Gyakori a visszatérő sorszerkezet, ám míg az új stílusú népdal legfeljebb két különféle sorból építkezik, addig a nótában előfordul, hogy három különböző sorral is találkozunk (ABCA sorszerkezet).
A nóta szótagszáma is magasabb, mint a népdalé, hangsorai tágabb térben mozognak, gyakori a dúr, moll, alterált hangos hangsor. Gyakori a hangzatfelbontás, a skálamenet, a kromatika, bővített-szűkített hangközök, szekvenciák, mely jelenségek, bár elő-előfordulnak a népdalban is, ott igen ritkák. Sajátos előadásmód társul a nótához, melyet elsősorban a városi ún. cigányzenekarok tudtak-tudnak jól.
A népdal életének alapvető szükségletei a folytonosság (átörökítés generációról generációra), a variálás (egyéni és a közösség által elfogadott formák létrejötte, majd ezek változása) és a kiválasztás (az elfogadott formák élnek tovább). Terjedése rögzítés nélkül történik. Éltető közege a hagyomány, vagyis az a közösség, amelyik nemzedékről nemzedékre terjedő szabályok szerint rendezi életét.
A népdal eredetileg nem arra született, hogy bárki is művészi élményt nyújtson vele más ember számára. Előadásának célja az érzelmek kifejezése (önmaga vagy a környezete felé) vagy a használat, amikor táncolnak, mulatnak rá, ill. vele. Természetesen a mai világban, amikor a népdal eredeti funkciójában már aligha él - hisz teremtő közege, a parasztság, mint társadalmi réteg, már nem létezik - egyes variánsok néha-néha előkerülhetnek, de újabb dallam előbukkanására nemigen számíthatunk. Már csak afféle „emlék-gyűjtés” van, ami azonban semmiképp sem hanyagolható el. Amíg élnek olyan adatközlők, akik emlékeznek a népdal valódi használatára, addig menni kell gyűjteni, mert minden adat fontos.
Mi azonban éltetjük – még ha mesterséges körülmények között is - a népdalkörökben, a táncházi zenekarok, a folkszínpad előadói révén és az iskolákban, ahol Kodály útmutatásai alapján ezen keresztül ismerik meg a gyerekek a zenét. Az évszázadok alatt csiszolódott formák, dallamok és zenei jelenségek az arra érzékeny emberben megfogannak, érzelmeket váltanak ki belőle. Hiszen ami sokáig jó volt sokaknak, biztosan jó nekünk is! Nem is lehet nem szeretni a magyar népdalt!

Népzenekincsünk elemeit különféle megfontolások szerint csoportokba rendezhetjük. A népzenetudomány zenei szempontok alapján vizsgál. Itt el kell tekinteni a szöveg alapján történő rendszerezéstől. Nem beszélhetünk pl. szerelmi dalokról, vagy pásztordalokról csupán, hisz mindkettőből van különféle szerkezetű, stílusú, hangsorú példány szép számmal. Ezt a fajta rendszerezést a szövegfolkloristákra hagyjuk, akik viszont a dallammal nem törődnek, hisz nem az a dolguk.
A zenei rendszerekben csak az ún. alkalomhoz nem kötött dalok (melyek gyakran mutatnak kötetlen szerkezetet) csoportosításánál figyelünk a szövegre. (Persze vannak típusok, amelyekhez jellemzően társulnak bizonyos szövegek.)
A dalokat, zenei jelenségeket először használatuk, felhasználási alkalmuk alapján választjuk szét. Funkciójuk szerint a következőképpen csoportosíthatjuk a dalokat:
Alkalomhoz kötött népdal
gyermekdal, sirató, szokásdal, táncdallam (főleg hangszeres, de hangszerutánzó is)
Alkalomhoz nem kötött népdal
Bartók szerint ezek az ún. tulajdonképpeni dalok, melyek alkalomtól függetlenül bármikor előadhatók. Ide tartozik a dalok túlnyomó része.
Szerkezetük, zenei jegyeik alapján a következőképpen csoportosítjuk a népdalokat:
Kötetlen szerkezetű népdal
(érdekes módon ezek gyakran alkalomhoz kötöttek, csak bizonyos szituációban adhatók elő)
- ütempáros szerkezetűek (altató, gyermekrengető, mondóka, gyermekjátékdal, bizonyos szokásdalok)
- recitáló szerkezetűek (siratók)
- dallamszerű jelzések (hüdintés)
(A kötetlen szerkezetűek hossza gyakran nem meghatározott, gyakran tartalmaznak improvizatív elemet (pl. sirató), vagy a szövegtartalommal összefüggő a hosszúságuk (pl. gyermekdal). A kötött szerkezetűek strófikusak, azaz szakaszokra, strófákra, versszakokra oszlanak, mint a vers. Általában négysorosak, de van 2-, 3-, 5- és 6-soros magyar népdal is.)
Az altatók, gyermekrengetők, mondókák elsősorban emocionális gyökerűek, ösztönszerű kifejezői és kísérői az anyai teendőknek. Követik a szív ritmusát, páros lüktetésűek, játékos szövegűek. Gyakran nem pontosan leírható zenei hangokból állnak.
A gyermekdal leggyakrabban a játék kísérője. A játék Niedermüller Péter szerint minden külső kényszerítő körülményt nélkülöző szabad cselekvés. A játéknak Lázár Katalin szerint kettős a szerepe a gyermek fejlődésében. Egyrészt lélektani: megtanulja a gyermek testének határait, azok mozgatásának korlátait, ismerkedik a külvilággal. Másrészt társadalmi: megtanulja a gyermek a szabályokat, kapcsolatokat alakít ki, szocializálódik. Ezen kívül növeli önértékelését, a gyermek észreveszi, hogy ő is alakíthatja a világot, fejlődik ügyessége, kreativitása. Nagyon fontos, hogy mindezt évszázadok alatt csiszolódott, sok szűrőn átment és jól megfelelt műalkotásokon, népi gyermekdalokon keresztül teszi leggyakrabban.
A gyermekdalok általában ütempáros szerkezetűek. Kodály szerint: két lépésnek megfelelő idő, mialatt mindegyik láb kétszer érinti a földet, a súlyos-súlytalan viszony kétszer ismétlődik.
A játékra a gyermeket tanítani kell. Legjobb a rávezető módszer, amikor a gyermek észrevétlenül sodródik a már játszó vezető, vagy a többi gyermek mellé.
A sirató a halott legközelebbi nőrokonának recitált (énekbeszéd-szerű) előadásmódú gyászpanasza. Bár improvizatív műfaj és emocionálisan erőteljesen meghatározott, táji különbözőségeket fedezhetünk fel benne. Ennek oka a hagyomány átörökítése nemzedékről nemzedékre, s az a hagyománytisztelet, mely egykor minden parasztember sajátja volt. A siratók rendelkeznek egyfajta zenei sajátossággal: soraik egyre lejjebb lévő hangokon záródnak. Vannak ehhez hasonló szerkezetű, kötött népdalok is, amelyek csoportját sirató stílusnak nevezzük, a régi rétegen belül. Szövegtartalmuk nem feltétlenül szomorú, ilyen pl. a Kállai kettősből ismert Kincsem komámasszony, vagy a Meghótt, meghótt a cigányok vajdája kezdetű, kimondottan mulató nóták. Szatmárban igen elterjedt ez a stílus.
A szokásdalok – mint nevükből is következik, egy-egy népszokáshoz, egy-egy ünnephez kapcsolódnak. Az ünnep olyan különleges időszak, amikor a közösség a megszokottól eltérő módon viselkedik.
Főbb csoportjai:
- naptári ünnepek (karácsony, húsvét, pünkösd, stb.)
- a gazdasági élet ünnepei (aratás, szüret, fonó, stb.)
- az emberi élet fordulóinak ünnepei (keresztelő, legényavatás, lakodalom, temetés)
- emlékünnepek (fogadott ünnepek, társadalmiréteg-ünnepek, politikai ünnepek)
Eszerint vannak kötött ünnepek (amelyek a naptárban mindig ugyanarra a napra esnek: karácsony, újév) és mozgó ünnepek (húsvét, pünkösd).
Az ünnepek nagy részéhez állandó dalkincs társul, amelyet soha máskor nem adnak elő. Ilyenek a karácsonyi kánták, a névnap köszöntők, stb.
A dallamszerű jelzések a telefont és a postát helyettesítették, jelezték a bajt, hívták a munkálkodókat, hírt adtak. Nagy hangon, erőteljesen kiabáltak, recitáltak különféle jeleket egy akusztikailag erre megfelelő terepen, pl. egy hegytetőn.
A kötött szerkezetű népdalokat Bartók három nagy csoportba osztotta szigorúan zenei jegyek alapján. Ezek a csoportok kezdetben időrendiséget is jelentettek, az új stílusúnak nevezett dalok később keletkeztek a réginél. Bartók csoportjai:
régi stílus / A osztály
új stílus / B osztály
vegyes osztály / C osztály
(A régi stílust ma régi rétegnek nevezzük, hiszen a dalok sokaságának vizsgálata nyomán kiderült, hogy ez a csoport nem egységes stílust képvisel, több annál: réteg. Ezen belül beszélhetünk olyan erősségű és értékű csoportokról, amelyek ugyanolyan jellegzetes, közös jegyeket mutatnak, mint pl. az új stílus. Ezeket a csoportokat a régi rétegen belül stílusoknak nevezzük.)
Népdalokkal már régóta foglalkoznak. Tudományos igényű gyűjtése és rendszerezése mégis viszonylag későn, a 20. század elején kezdődött el Magyarországon.
A 18 – 19. század fordulóján, a felvilágosodás korának költői különös lelkesedést tanúsítottak a nép dala, művészete iránt. (Goethe, Herder) Maga a szó: nép-dal először 1818-ban tűnik fel.
Nemzetközi téren csak a 19. század vége felé jelentkezett az igény az írásbeliséget nélkülöző zenék tudományos igényű kutatására. 1885-ben Guido Adler bécsi zenetörténész írta le először a zenetudomány tárgyát és módszertanát. Alexander Ellis angol matematikus pedig egy, az oktávot 1200 egységre osztó ún. cent rendszert vezetett be, amellyel vizsgálhatóvá váltak azok az egzotikus zenekultúrák is, melyek nem a mi megszokott európai 12-fokúságunkra épülnek. (Itt tehát a mi legkisebb egységünk, a kisszekund 100 egyenlő részre oszlik. Egy egység emberi füllel nem is érzékelhető.)
Nagy lendületet adott a kutatásnak az Edison-féle fonográf megjelenése (1877), melyet a világon először éppen népzene gyűjtésére használtak indián őslakosok között. (Fewkes amerikai kutató)
Vikár Béla, a Kalevala fordítója, irodalmár, gyorsíró nem sokkal később, 1896 decemberében kezdett el fonográffal gyűjteni. Felbecsülhetetlen értékű a gyűjteménye – annak ellenére, hogy ő maga nem volt zenész.
1947-ben Londonban megalakult a Nemzetközi Népzenei Tanács (IFMC), melynek nevét 1982-ben megváltoztatták: a Hagyományos Zene Nemzetközi Tanácsa lett. (ICTM) Az IFMC elnöke Kodály Zoltán volt 1962-67-ig.
Magyarországon igen korán megindult az érdeklődés a népdal iránt. 1728-ban Révai Miklós a Magyar Hírmondó c. újságban felhívást tett közzé régi énekek gyűjtésére.
Az első igény egy gyűjteményes kiadás létrehozására 1833-ban jelenik meg. A Tudós Társasághoz beérkező küldeményeket Vörösmarty Mihály és Scheidel (Toldy) Ferenc véleményezi.
1813-ban jelenik meg Pálóczi Horváth Ádám munkája: Ötödfélszáz énekek, ki magam csinálmánya, ki másé címmel. Nemcsak népdalokat tartalmaz a kötet, de szép lenyomata a kor kisnemesi és paraszti dalos kultúrájának.
Erdélyi János szerkesztésében 1846–48 között három kötete jelent meg a Népdalok és mondák c. munkának. Ez az első, terjedelmében és színvonalában is impozáns kiadvány.
Meg kell említenünk ebből az időszakból Mátray Gábort, Arany Jánost, Színi Károlyt, Bartalus Istvánt, Seprődi Jánost, akik szintén sokat tettek a népdalok összegyűjtéséért. Udvardy János nevéhez fűződik az első, kezdetleges rendszerezési kísérlet leírása. Mátray 1852–58 között három füzetet ad ki A magyar népdalok egyetemes gyűjteményéből. A 19. század legnagyobb népzenei vállalkozása a Bartalus féle Magyar Népdalok Egyetemes Gyűjteménye (a Kisfaludy Társaság megbízásából, a Közoktatási Minisztérium és a MTA pártfogásával), melynek hét kötete jelenik meg 1873 és 1896 között.
Ezen kiadványok egy részének fő baja az, hogy gyakran zeneileg oda nem illő zongorakísérettel látták el a dalokat, és nem a dalok pontos közlésére törekedtek.
Kodály Zoltán 1905-ben indult első gyűjtőútjára. Hamarosan csatlakozott hozzá Bartók Béla is, és innentől kezdve jó kezekben volt a magyar népdal ügye. Nem sokkal ezután elindultak a rendszerezési kísérletek is. Legfontosabb Bartók munkája, amely 1924-ben hozott először eredményeket. Leíró, rendszerező, azaz tipológiai rend. 1934 és 40 között több, mint 12.000 dallamot rendezett Bartók, kialakítva a máig használatos, fentebb említett nagy csoportokat. Ezeken a fő osztályokon belül Bartók a ritmikai jelenségek, szótagszámok alapján rendszerezte a dalokat.
Kodály rendje a sorvégzők, a kadenciák alapján sorolja a dalokat. Ez leginkább egy szótárszerű rendszerezés, amelynek logikáját, ha szükséges volt, Kodály nem pontosan követte azért, hogy az egymással rokon dallamok egymás mellé kerülhessenek. Több mint 30.000 dallamot tartalmaz.
Később Járdányi Pál készített egy finomított rendszert, mely a dallam vonalát figyeli elsősorban, ez alapján állít fel típusokat mintegy 60.000 dal-adat alapján. Járdányi korai halála miatt nem teljesedett ki ez a rendszer. Kétségtelen azonban, hogy Járdányi munkássága alapjául szolgált az 1951-ben elindult A Magyar Népzene Tára későbbi típus-köteteinek rendezéséhez. Eddig 10 kötete jelent meg e hatalmas munkának 1951 és 1997 között. Ebben az időben Kodály nem látta még megfelelőnek a rendezés folyamatát ahhoz, hogy zenei rendben közöljék a dalokat, ezért az alkalomhoz kötött dalok kiadásával kezdődött a soruk, de ma már a régi rétegnél tartunk a X. kötettel. Az utóbbi, ún. típus kötetek szerkesztésében, a dalok rendezésében nagy szerepe volt Olsvai Imrének. (Az új stílus típuskötete is megjelenik hamarosan. Bereczky János nevéhez fűződik az új stílusú népdalok rendezési elveinek kidolgozása és maga a rendezés munkája is.)
A Dobszay László és Szendrei Janka nevével fémjelzett, ez idáig meg nem haladott népzenei rendezési elv leírása 1988-ban jelent meg nyomtatásban (Magyar Népdaltípusok Katalógusa).
Járdányi eredményeire támaszkodva, de azokon túllépve születik meg ez a rend, félretéve a szótárszerűség kívánalmának minden kényszerítő nyűgét és esetlegességét. Szendrei – elismerve Járdányi hatalmas előrelépését a szótárszerűségtől – leírja annak hibáit is: nehezen áttekinthető, valamint Járdányi dallamvonal leírásai nem minden dallamra érvényesek, közeli variánsok sem biztos, hogy egymás mellé kerülhetnek.
Járdányi típusfogalmát kiegészíti Dobszay: „az egymáshoz valamennyi fontos vonásban hasonló, de jellemző variánskörrel megjelenő dallamoknak a kutatás által az anyag mélyebb megismerése érdekében létrehozott, a műhelymunkát szolgáló csoportja… egyrészt a csoportba tartozó dallamok összessége, … másrészt a dallamadatok zenei absztrakciója, mintha a közösség kollektív zenei tudattal bírna, s abban élne egy többféleképpen megvalósítható dallamszkéma.” Szintén Dobszay: „A típus olyan összegző, megismerhető, körülírható valóságelem, melyhez viszonyítani lehet a partikulárisat, az ismeretlent, a szinte meghatározhatatlanul tarkát.”
A Népzenei Típusrend tehát az addigi hibákon javítva ill. azokon túllépve alakult ki. Ez a rendszer egy – az eddigi eredményekre támaszkodó, de sok korábbi elvet el nem fogadó - újszerű, nem szótárszerű, két főcsoportot használó, ezen belül stílustömbökre bomló, alapegységnek a típust nevező népzenei rendszerező elven nyugszik.
I. főcsoport: bartóki A és C osztály (régi stílus és vegyes osztály)
Stílustömbök:
1. kvintváltó és egyéb pentaton, vagy pentatonból leszármaztatható ereszkedő dallam
2. dúr, oktáv ambitusú ereszkedő dallamok
3. pszalmodizáló stílusú dallamok (zsoltárstílus)
4. „sirató” stílusú dallamok
5. „Rákóczi-dallamkör” (és néhány fríg dallam)
6. dudanóta, kanásztánc (kiskvintváltó, oktávról ereszkedő, AA-előtagú dallamok)
7. régies kisambitusú (penta- és hexachord dallamok)
8. újabb stílusú kisambitusú dallamok (hasonló jellegű, plagális dallamok)
9. nagyambitusú emelkedő dallamok
II. főcsoport: bartóki B osztály: az új stílusú magyar népdal
A rend újszerűsége többek között abban áll, hogy számít a módosulásokra, új típusok jelentkezésére, típusok esetleges áthelyezésére. Mintegy 150.000 dallam alapján készült.

A felsorolt rendszerek egymásra épülnek és egyre finomodnak. Nincs lezárva ez a munka, a népzenekutatók máig is dolgoznak rajta. Ma mintegy 15-16 ezer órányi összegyűjtött népzenei anyagot őriznek a Zenetudományi Intézetben, a Budai Várban. Ez világviszonylatban is igen jelentős mennyiség, ha jól utánaszámolunk: két évig nem állna le a muzsika, ha végighallgatnánk.
A 20. század a magyar népzenegyűjtés nagy korszaka. Kodályék után indult el Lajtha László, Rajeczky Benjamin, Molnár Antal, Járdányi Pál, Domokos Pál Péter, majd később Sárosi Bálint, Olsvai Imre, Vikár László, Martin György, Kallós Zoltán és mások, hogy megmentsék azt, ami jellegénél fogva a megsemmisülésre ítéltetett. Így maradtak fönn olyan dallamok, amelyeket ma már csak a hangrögzítés vagy az írásbeliség őriz.
A népzene csak kottában nem írható le pontosan. Létének fontos eleme és jellemzője az előadásmód. Ezért fontos hallgatnunk is a népdalt, ha jól meg akarjuk tanulni. Az igazi az, ha látjuk is az előadó arcát, ehhez segítenek hozzá a néprajzi filmfelvételek. Már Bartók leírta, hogy az a legszerencsésebb, ha filmfelvétel is készül az előadóról. Valóban, többet megtudunk az előadói szokásokról, a kommunikációs stílusról, ha látjuk is azt, aki énekel. Sok apróságra fény derül ilyenkor, jobban meg lehet tanulni a dalt, meg lehet lesni a lelkét.
Az 1936-ban elkészült és kiadott négy dunántúli lemez sikerén felbuzdulva indították meg az ún. Pátria hanglemez sorozatot. Ez a nagyszabású kiadás a fellelhető hangzó népzenei anyag legveretesebb és legfontosabb részét tartalmazza. „Bartók Béla és Kodály Zoltán kezdeményezésére az MTA négy hanglemez kiadásával nyitotta meg a korszerű, tanulmányozásra és népszerűsítésre egyaránt alkalmas felvételek sorát. Ortutay Gyula vezetésével a Magyar Rádió vállalta egy monumentálisnak szánt sorozat kiadását, melynek kiépítésébe és tárolásába bekapcsolódott a Néprajzi Múzeum. A Pátria hanglemezek sorába (ebben Ortutay népmese felvételei is fontos kezdeményezésszámba mentek) a négy akadémiai lemezt is beiktatták. A háborús évek közepéig 125 lemez matricái készültek el; ezek a háborút is majdnem kivétel nélkül átvészelték. Az 1950-es évektől Kodály részvételével Lajtha László és Rajeczky Benjamin, majd Tóth Margit folytatta a közvetlen felvételeket, ill. a magnófelvételek matricáztatását és préseltetését, most már a Néprajzi Múzeum részére. A kereken 100 új lemez anyaga már nem került nyilvános kiadásra.” (Magyar Néprajzi Lexikon: Népzenei hanglemezek) Később egyre több hangzó anyag látott napvilágot, ma igazi kincsestárból válogathatunk, akár a világháló segítségével is. Ma a népzenei lemezkiadás sosem látott tempóra váltott, legfontosabb e téren az Új Pátria sorozat, melyet a Hagyományok Háza a Norvég Alap segítségével jelentetett meg, és az utóbbi évtizedek célzatos, értékmentő gyűjtéseit tartalmazza.
Népi dallamokat már a bécsi klasszikus szerzők is felhasználtak műveikben. Mozart, Beethoven egyes tánctételei a német népzene dallamaiból eredeztethetőek, természetesen csak dallamilag. Az előadásmód ezekben a művekben azonban alapvetően más.
Mint említettem, a népdal iránti érdeklődés a romantika korában vált erőteljessé. A baj az, hogy gyakran nem különült el pontosan a népdal a népies műzenétől, vagyis a magyar nótától. Brahms magyar táncaiban pl. gyakran hallunk olyan dallamot, melynek szerzője van, tehát nem igazi népi alkotás. Liszt tervezte a népdalgyűjtést, de ez nem valósult meg. A nemzeti romantika időszakában Liszt Ferenc, Erkel Ferenc és mások előszeretettel nyúltak a népdalhoz, illetve ahhoz, amit annak hittek. Ez a zenetörténeti korszak mégis igen nagy lendületet és kedvet adott a későbbi zeneszerző generációknak munkájukhoz: az igazi magyar népdal foglalatának megalkotásához. A tudományos igényű, valódi zenei alapokon nyugvó népzenekutatás Vikár Béla felütése után Kodály és Bartók munkásságával kezdődött a 20. század elején. Az ez idő tájt előkerült, veretes, semmihez sem hasonlítható értékes dalkincs érthetően megragadta a nagy zeneszerzők fantáziáját. Kodály és Bartók ezen az úton indultak el, vagyis a népzenén alapuló alkotói stílust teremtettek meg. Bartók háromféle módon „használja fel” a népzenét művészetében:
1. népdal + kíséret (pl. 20 magyar népdal: népdalok zongorakísérettel)
2. saját alkotású népdalszerű dallam + kíséret, vagy feldolgozás (pl. Kórusok: Ne menj el, Cipósütés, Keserves stb.)
3. anyanyelvévé válik a népzene, nem népdalszerű a téma, de a mű levegőjéből árad a népzene szellemisége (pl. Concerto, Táncszvit, A kékszakállú herceg vára stb.)
Az utánuk következő zeneszerző generációk (nagyrészt az ő tanítványaik) ezen az úton haladtak tovább. Műveik között sok az értékes, de akadnak olyan alkotások is, melyeknek befogadó közönsége igen szűk, általában zeneileg művelt réteg. A népdalfeldolgozás valójában sosem lett a tömegkultúra része. Számos énekkari mű tartozik ide. (Bárdos Lajos, Járdányi Pál, Lajtha László, Kocsár Miklós, Farkas Ferenc és mások alkotásai.)

Ha valaki meg akarja ismerni az igazi magyar habitust, legkönnyebben a dalok tanulmányozásával teheti. Hiszen százhangú orgona ez, ahogyan Kodály mondta. Mindenre van hangja, az élet minden jelensége, minden érzelem, gondolat megtalálható bennük. Jelen tanulmány 125 magyar népdalt tartalmaz, melyeken keresztül nagy vonalakban megismerhető a magyar népdal szerkezete, lelke, lényege. Van itt példa minden zenei és néprajzi típusra, a válogatásnál arra is ügyeltem, hogy a magyar nyelvterület minden tájegysége szerepeljen benne. A gyűjtemény végén néhány szokásdalt (naptári ünnephez kapcsolódó, funkcióhoz kötött dalt) és néhány gyermekdalt (gyermekjátékdal vagy gyermekrengető) is közlök, ezek elemzése eltér a többiétől. Nem volt könnyű válogatni! Ahányszor belenéztem a félig kész összeállításba, döbbenten tapasztaltam, hogy ez is meg az is hiányzik belőle. Hány és hány kedves, fontos dala van egy népzenéhez szorosan kötődő embernek! A dalok szépek, dallamuk izgalmas, szövegük fontos tanulságot, vagy meghökkentő igazságot tartalmaz. De lényeges az a hozzájuk kötődő élmény, melyben megismerésük pillanatában részesülhettem, vagy annak az előadónak a személyisége, akivel először, vagy legtöbbet hallottam.
A dalokat a Kodály által javasolt (eredetileg Ilmari Krohn finn tudóstól átvett elv alapján) g’ alaphangra zárva írom le, ahogyan a népzenetudomány teszi. Így könnyebb az áttekintés. Ha van a sor elején, vagy nincs előjegyzés, bizonyos, hogy dúr jellegű hangsorról van szó. Ha az előjegyzés, akkor moll jellegű, vagy lá-pentaton hangsorral állunk szemben. Jó tanulmányozást kívánok!

Amint erről már szó volt, az idők során többféle rendszerezési kísérlet is napvilágot látott. Azonban, miután egyik sem végleges, nem született még meg a mindenben megfelelő, átfogó rendszer, jelen munkámban a dalok sorrendjét és kategorizálását a meglévő rendszerek összhangjában alkottam meg. Mindegyikből átvettem azt, ami egy olyan sorrendet eredményez, amelyen keresztül meglátható a dalok zenei fejlődése, egymásból következése. Figyelembe vettem Paksa Katalin Magyar népzenetörténet c. munkáját is.
Minden fontos zenei jelenségre találunk példát, de arra is ügyeltem, hogy a legizgalmasabb, legszebb dalok kerüljenek ide. Bátran énekelje az olvasó, de ne feledje azt sem, hogy az értő figyelem messzebbre visz! Nem vész el a dalok ereje és bája akkor sem, ha minden hangjuk ismérvét tudjuk, minden fordulat értelmét meglátjuk. Sőt, én azt hiszem, az élmény csak fokozódik ezáltal! Az sem baj, ha ezeken keresztül ismerkedik meg valaki a zenével. A népdalból a mégoly aprólékos és darabjaira szedő zeneelmélet sem tud „tandalt” csinálni: erejét, hevét, szépségét nem lehet kiszedni belőle. Sőt: meg tudja szépíteni az önmagukban esetleg riasztóan nehéznek tűnő zenei jelenségeket. Érthetővé és világossá teszi, mi a pentatónia, milyen a plagális hangsor, milyen a visszatérő sorszerkezet és így tovább.
A dalok tanulásához nagy segítséget nyújt a mellékelt hanganyag. A dalok fele eredeti előadásmódban szólal meg, fele mai előadók tolmácsolásában.
Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Az eddigi népzenei tankönyvek rendre úgy jelentek meg, hogy eredeti felvételekkel példázták a leírtakat. Itt más a helyzet, hisz a hangzó anyagnak csak egy része eredeti előadásmód. Mai előadók, a Zeneakadémia népzene előadóművész szakos hallgatói, valamint én magam énekeljük a dalok másik részét. Így színesebb a kép, valamint megpróbálunk mintát mutatni arra is, hogy a dalokkal igenis lehet, van mit kezdeni ma is! Mai hangokon, akár egy világvárosban is jól mutatnak, tanácsot adnak, szórakoztatnak, bennünk élnek. A mai fiatal előadók az ún. Nomád nemzedék, a 70-es években feltűnt, a népzenét újra felfedező táncházas fiatalok tanítványai, gyermekei, unokái.

Néhány hangszer is megszólal, azonban nem teljes a kép a magyar népzene rendkívül sokrétű és változatos instrumentális részéről.

A dalokat egyszerű írásmóddal közlöm, akinek van kedve, lejegyezheti a díszítéseket is. Jó gyakorlás, fülpróba ez. A leírt kottát kiegészíti, „magyarázza” a hangzó anyag.

Az elemzést is megadom. Úgy vélem, a dal szerkezetének kibontása, zenei jellegzetességeinek megfejtése minden magyarázatnál többet ér. Hasznosabb megnézni, szinte tapintani egy-egy jelenséget, zenei kifejezést, mintsem beszélni róla. Alapvető zenei ismeretek szükségesek a könyv haszonnal kecsegtető forgatásához.


A népdalnak három fontos alkotóeleme van: dallam, ritmus és szöveg. Az első kettő könnyen mérhető és jellemezhető. A szöveg nehezebben, ám itt nem is dolgunk ennek részletekbe menő vizsgálata. Azonban ennek a legalábbis alapjaiban való megértése nélkül nem ismerjük fel az előadásmódot, a használat helyét és idejét. Ezért néhány szóban erre is kitérek, ha szükséges. Megjelölöm a feldolgozás helyét is, ahol kell.

Dallami jellemzők:

hangterjedelem: a legmagasabb és a legmélyebb hang megadása, e kettő között mozog a dal. Magyar népdalok esetében érdemes ezt a legmagasabbtól a legmélyebbig megadni, mivel dalaink többnyire lejtő vonalúak. 1-gyel jelöljük a dal utolsó hangját. Ami efölött van, azt továbbra is arab számmal, a kistercet 3-mal, a nagy szeptimet 7-tel jelölve. A záróhang alatti hangokat római számmal jelöljük, úgy, hogy az 1-et VIII-nak értelmezzük, alatta VII, VI, V. Érdekes, hogy a magyar népdal V alá sosem megy. Kivétel az egyik dunántúli dalunk, melynek hangszeres cifrázásában IV-ig megy a furulyás (Szerelem, szerelem), valamint a Jól van dolga a mostani huszárnak kezdetű dal, ahol szintén IV a legmélyebb hang.
hangsor: a szolmizációs hangok segítségével adom meg a hangsort. Ha diatonikus, akkor az annak megfelelő terminológiával. Gyakran többféle módon is megadom a hangsort: modális hangsorként, avagy szolmizációs hanggal jelölt sorként, a pien-, (vendég-) hangok megadásával. A hangsor megállapítása nem mindig egyszerű. Nem mérhető azonos módon a magyar népdal hangsora az egyéb zeneművek hangsorával. A magyar népdalra jellemző tonalitás-élmény határozza azt meg igen gyakran. Előfordul, hogy pl. pentatonnak nevezek egy hangsort, pedig számos, a pentatóniától idegen hang is megtalálható benne. Meghatározó hangközei (kvart ugrás lefelé, alulról felfelé szekund lépés) mégis azzá teszik.
Amennyiben legalább egy kadenciája az alaphang alatt van, úgy plagális dallamról beszélünk, ezt jelölöm. Ahol ezt nem teszem, ott a dallam értelemszerűen autentikus.
kadenciák: négysoros dallam esetében 3 számjegy, minden sor záróhangjának különbsége az utolsó sor záróhangjától. A 4. sor záróhangját nem kell megadni, hisz az többnyire 1. Ha nem 1, azt külön jelölöm. A főkadencia, mely négysoros dallam esetében általában a 2. számjegy, zárójelbe kerül. Jelöljük a kis ill. nagy hangközöket -vel ill. -tel.
forma: a sorokat betűkkel jelöljük. Az esetleges (kvint, terc, szekund) megfeleléseket felső indexbe tett számokkal jelölöm. A betű alsó indexében lévő „v” (Av) azt jelenti, hogy a sor az eredetihez képest variáns. A „k” betű (Ak) arra figyelmeztet, hogy csak a kadenciában, a sor végén van azonosság.

Ritmikai jellemzők:

szótagszám: soronkénti szótagszámot adok meg. Ha csak egy szám van, az azt jelenti, hogy minden sornak azonos a szótagszáma. Azonban ha csak egy sorban is eltér a szótagszám, akkor megadom minden sor szótagszámát.
pódia: ütemszám. Izopodikus: soronként azonos számú ütem van. A bi-, tri-, tetrapódia a sorokban lévű ütemek mennyiségét jelenti. Alul a ritmikára utalok: izo- vagy heteroritmikus-e a dal. (Soronként azonos vagy eltérő a ritmus.)

Stílus:
A Bartók által „tulajdonképpeni” dalnak nevezett, különösebb alkalom nélkül is énekelhető népdalokat (ezekből van a legtöbb!) két nagy tömbbe sorolhatjuk:
A régi réteg (melyen belül további stílusok vannak) jellemzője, hogy a dallam lejtő vonalú, ereszkedik (legtöbbször). Hangsora gyakran pentaton és gyakori benne a kvintváltás, vagyis az, hogy a dallam 2. fele öt hanggal lejjebb megismétli az első felét.
Az új stílus, melynek fő jellegzetessége, hogy a dalok 1. és 4. sora azonos. (Visszatérő szerkezet) A dallam vonala legtöbbször kupolás, azaz a két középső sor leggyakrabban, de nem feltétlenül magasabban mozog, mint a két szélső. Összesen kétféle sorból áll, tehát szerkezete AABA, AA5A5A, AA5BA ill. ABBA lehet.

Utalok a két nagy tömbön belüli megoszlásra, vagyis arra, milyen stílust képvisel a dal. Itt leggyakrabban a Magyar népdaltípusok katalógusa által alkalmazott kifejezéseket és módszereket használom.
A vegyes osztályba azok a dalok tartoznak, melyek máshová nem sorolhatóak, mert pl. nem négysorosak, idegen hatást mutatnak, stb.
A csupán hangszeren, ill. tánchoz muzsikált dallamokkal itt nem foglalkozom.
Szöveg:

megadom a dal kezdősorát. Ha valami különlegesség kapcsolódik hozzá, azt is itt közlöm, valamint a feldolgozásra is itt utalok.
A magyar népdal szövegének legalább két értelme van. (Kettős értelmezés, amely sosem kétértelmű!) Egyik az, amit hallunk, amit olvasunk. A másik e mögött van. Nagyon kell figyelnünk a szövegre, meg kell érteni minden szót, ami a népdalban van. Meg kell érteni a mondanivalóját, s az ún. természeti kezdőképnek a valós mondanivalóval történő összefüggését. Figyelni kell a képekre, a rejtett utalásokra, melyek finoman árnyalják a gyakran igen természetes, gyakran vulgáris mondanivalót. Meg kell érteni és érezni a dal hangulatát.
Amikor azt mondja a dal: Arról alul kéken beborult az ég, nem a rossz időjárásra, hanem saját lelkének szomorúságára, kedvének „elborulására” gondol. Könyvem címe: Mi vagyunk a rózsák… szövegrész sem más mint szimbólum: olyanok vagyunk, mint a rózsák, hisz szeretjük egymást. Így szépek, egészségesek, vonzóak vagyunk. A Szépen úszik a vadkacsa kezdetű dal pedig a képi gondolkodás mintapéldája:

Szépen úszik a vadkacsa a vízen
Szépen legel a lovam a réten
Szépen szól a csengő a nyakába
Tiéd leszek én babám nem sokára.

Nézzük csak! Az első sor maga a teljes boldogság, a kacsa azt teszi, amit tennie kell: úszik a VÍZ-en. A második sorban a ló teszi a dolgát, a FÖLD-ön. A harmadik sorban a csengő szól, a LEVEGŐ-ben, míg a negyedik sorban a negyedik elem, a TŰZ jelenik meg, a szerelem jelképe: tiéd leszek én babám nemsokára... Így teljes a világ bárhol is a földön. A népdalszövegek legtöbbször szimbolikus értelmet rejtenek, melynek megfejtése nem mindig lehetséges. Talán épp ez a rejtezkedés, kis titokzatosság a legszebb bennük. Az eső néha jót hoz, néha rosszat. Ahogyan a valóságban is, a mi földrajzi környezetünkben. Ám egy biztos, a szövegrejtelmek nagyon nagy része semmi egyébről, csakis a szerelemről szól. A szerelemről, mely hol boldog, hol elérhetetlen, hol szomorú, hol reménytelen, ám mégiscsak ez az, ami az ember életét megszépíti és képes tovább vinni.

Gyűjtés helyszíne:

Bartók osztotta négy nagy területre zenei jellegzetességek alapján a magyar nyelvterületet: Dunántúl, Felföld, Alföld, Erdély. Ehhez kapcsolódott a később megismert Moldva. Bizonyos esetekben a közelebbi helyszínt is jelölöm, ha ez fontos, pl. azért, mert a dal csak itt fordul elő, vagy a tájegységre különösen jellemző.

Előadói stílus:

Általában a műzenében használatos olasz terminusokkal utalok az előadói stílusra.

Fontos megjegyezni, hogy ha ezt a munkát még egyszer kezdeném, valószínűleg jónéhány dolgot másként írnék. A népdal elemzése egy határon túl már szubjektív. Apróságokban lehetnek eltérések vagy meg nem egyezések. Ez mindig függ az elemző zenei ízlésétől, jártasságától és elfogultságától. De csak egy ponton túl!

A kötet végén megadom a kadencia táblázatot, amely afféle szótár, a dal pontos ismerete nélkül, vagy szöveghiány esetén itt is kikereshetőek a dalok. A négysoros dalok főkadenciája a második, így először az alapján tesszük csökkenő sorrendbe a dalokat. A több azonos második kadenciájú dalok rendezése az első kadenciával folytatódik: ez alapján állítunk fel csökkenő sorrendet. Az azonos első és második kadenciájú dalokat a harmadik kadenciák csökkenő rendjében sorakoztatjuk.
De jó ez a táblázat másra is. A kadenciákból sok mindenre következtethetünk. Ha pl. 1 az első kadencia, akkor nagy az esély arra, hogy új stílusú dallal állunk szemben. Ha 1 5 (5) kadencia renddel találkozunk, valószínűleg A A5 A5 A szerkezetű új stílusú a dalunk. Az ereszkedő kadenciarend (pl. 7 (5) 3) pedig ereszkedő dallamvonalra utal értelemszerűen. Az x (3) x kadenciarend dúr dallamot rejt. Sok információt ki lehet tehát ebből olvasni, ám kivételek, meglepetések mindig vannak!

A magyar népdal megáll a maga lábán. Erős, komoly szerkezete, magvas mondanivalója és izgalmas dallamvezetése van. Mégis meg kell értenünk azokat, akik szeretnének mindehhez még valamit hozzátenni. Hiszen maga Kodály és Bartók voltak azok, akik ezt tették! Az azóta eltelt több mint egy évszázadban rengetegen próbálkoztak ezzel a tanult zeneszerzőkön kívül is, több vagy kevesebb sikerrel. Az idő remek rosta: ki is hullott, ami nem jól sikerült (szelekció). A mai népzenei előadók pedig még inkább „csavarják”, ékesítik, vagy inkább lecsupaszítják, próbálgatják: újragondolják a magyar népdalt.
Én azt mondom: nem baj! Ez a remekbeszabott műalkotás, a magyar népdal sok mindent kibír. Azt is, ha eredetétől idegen akkordokat, ritmusokat társítanak hozzá. Fénylik, tündöklik akkor is, ha szinte testidegen hangszereken szólal meg.

Még valami:
Valószínűleg sok eddigi jellemzés, kifejezés (pl. kiskvintváltó, dudanóta, jaj-nóta) magyarázatra szorul. Ezt azonban én nem adom meg teljesen. Legyen ez minden olvasó feladata, nézzen utána a bizonytalannak tűnő dolgoknak. Könyvek halmaza áll rendelkezésére, nem beszélve a világháló adta lehetőségekről. Mellesleg, a forrásokat ügyesen kezelve nemcsak a keresett kifejezés magyarázata kerül elő, de számtalan újdonságot, érdekességet, hasznos tudnivalót is talál majd.

Remélem érzékelhető, ez a könyv nyitott. (Reméljük, ritkán fekszik majd az asztalon valóban csukott állapotban.) De nyitott úgy is, hogy nem akar végérvényes, kőbe vésett igazságokat közölni. Mint minden tudományban, itt is változnak időről időre a vélemények. Újabb adatok, más szempontok kerülnek elő még az ilyen, valós oldalát nézve „holt” műfajban is. Ezeket a szempontokat időnként újítani kell. Ajtókat szeretnék nyitogatni azzal, hogy csak érintek bizonyos témákat. Igazi érdeme az lenne, ha ki-ki megírná majd a maga népzene könyvét, amiben az ő kedves dalai lennének, megfelelő sorrendben, átgondolva, megértve és átélve.
Szeretnék kedvet csinálni a kutatáshoz, a dalok megismeréséhez, az archívumok használatához. A népzenét ma így lehet jól megismerni. Kutatással, elemzéssel, valamint az adatközlők, ill. felvételeik hallgatásával, megtanulásával.
Ez a népzenei ismeretanyag, amit én ezzel a könyvvel ajánlok, használható, bővíthető és reményeim szerint szerethető. Bízom benne, nem ez lesz az utolsó tanulmány, amit kezébe vesz az olvasó a népzenével kapcsolatban!

A világ folyása ellen nem lehet és nem is kell semmit sem tenni. Míg dédanyáink a népdalt önmaguknak, a maguk módján, egyszerű, istenadta hangon énekelték, anyáiktól tanulták, ma ezt a „tudományt” egyetemen tanítják. Micsoda különbség! Nem beszélve a feldolgozások sokszínűségéről, a felfogások kavalkádjáról. Azt gondolom, ezt a folyamatot nem lehet, de nem is kell megállítani. Őseink fateknőben mostak, ma gombnyomásra, szinte emberi erőfeszítés nélkül zajlik ugyanez a munka. Nem sírom vissza én sem azokat az időket, de nem árt, ha a fiatalok látnak egy-egy fateknőt, szépen faragott mosófát és hallanak a régi idők mindennapjairól és ünnepeiről. Nem hiszem, hogy baj, ha némi egészséges nosztalgia él bennünk az iránt a világ iránt, ahol csakis a most, az aznap megélése számított és csak az létezett, amit ki-ki megvalósított. Amikor a dal csak szájból, élőben szólt, nem gombnyomásra vagy kattintásra. Amikor a gyermek valóban édes szülejétől tanulta a művészetet – miközben fogalma sem volt arról, hogy az tényleg művészet.

Szeretettel biztatom az olvasót, hogy dolgozza fel, lássa el „ruhával” a népdalt, ha úgy érzi, hiányzik róla. Igazítsa mai gondolkodásához, a mai világhoz. Nézze meg, hogyan tudja leginkább beilleszteni mindennapjaiba. Próbálkozzon mindenki, ha átgondolt és sikeres a munkája, meg fog maradni, hallgatókra talál. Tudni kell azt is, hogy a nagy dolgok gyakran ellenszélben születtek.
Ám az ilyen jellegű munka során lehetetlen elkerülni a magyar népdallal való foglalkozást, a sok hallgatást, a táncolást, éneklést. És ez az egész folyamat lényege! Nem szabad veszni hagyni, elfelejtődni a népdalt. Az ún. világzene címszóval illetett, elsősorban marketing kategória is fényesedik, szelektálódik, variálódik és terjed: lám csak, mint maga a népdal. Így születnek nemcsak új kategóriák, de új folyamatok is a régi mintájára. Mellesleg ha jól megnézzük, legsikeresebb, legtöbbet foglalkoztatott ún. világzene előadóink maguk is a népzeneiskolákban, népdal előadókként nőttek fel, ilyen tudással a fejükben váltottak irányt. Az igazán jó, igényes előadók hangján ma is érződik az adatközlő parasztasszonyok, férfiak hanglejtése, előadásmódja.

A magyarországi worldmusic kísérletek „szülőatyja”, élharcosa és máig kitűnő képviselője, Kiss Ferenc így ír erről:

„Több kiút is kínálkozik minden nehéz helyzetből, én egyet javaslok: ne vegyük komolyan a világzene blöfföt, és az üzlet torzító-kényszerítő hatásaitól próbáljunk megszabadulni. Szabadság, lelemény, fantázia, hagyományismeret, tisztelet és műveltség. Ezek a fontos kritériumai az emelkedett szintű önkifejezésnek. És akkor nem játsszuk el a lehetőségét annak, hogy húsz év múlva…(ezt a zenét) már nem world-musicnek, hanem azonosság-zenének (Identity Music) fogják hívni.”

A magyar népzenéről, annak szerkezetéről, történetéről nagyon sok könyv született az idők folyamán. Olyan is, amely az előzőekkel gyökeres ellentétben van. Különböző elképzelések élnek ma is pl. a dalok rendezésével, de történeti elhelyezkedésükkel kapcsolatban is. Azt javaslom, hogy mielőtt bárki véleményt formál, olvassa el ezeket mind! Kodály és Bartók írásai örökérvényűek, azonban az idők folyamán rengeteg olyan új anyag került elő, amely némiképp változtatott az általuk vázolt képen. De a gyökerek, az alapok igazak. A magyar népzenetudomány ma több irányba fejlődik, egy fiatal kutatónak vagy érdeklődőnek érdemes ezeket jól ismernie ahhoz, hogy elmélyülve az anyagban, kialakítsa a saját elképzeléseit, amely nyilvánvalóan csatlakozást jelent a már leírt elképzelések valamelyikéhez.
A legfontosabb azonban az alapos anyagismeret. Minél többet kell hallgatni és lehetőség szerint énekelni, játszani. A gyakorlás, a tapasztalás mélyíti a tudást. Ma még eljuthatunk olyan eldugott helyekre, ahol ez az egyébként már holtnak mondható kincs még megtalálható, láttatni engedi egykor máglyaként világló hatalmas tüzét. Meg kell ragadni ezeket a lehetőségeket és begyűjteni, felszedni az élményt, amely a legfontosabb ebben a különleges műfajban. Népzenét nem lehet parancsszóra, kötelezően énekelni. Tanulni sem. Hamvába holt minden olyan kezdeményezés, amely a népdalt csupán zenei jelenségként kezeli, és ezt próbálja fiatal, tűzzel teli tanulók elé tárni. A népdal valóban zenei jelenség, ám megjelenési formáját a keletkezésének oka, megszületésének apropója határozza meg. Néhány hangból és néhány ritmusképletből építkezik, mégis az égbe tör. Nincsenek benne sosem látott különlegességek, mégis minden más zenétől különbözik. Olyan entitás, melynek fontos, meghatározó eleme a megszólaltatás módja, az előadói stílus.
Azért kell jól megismerni a magyar népzenét, azért kell sok eredeti felvételt hallgatni, sok dallamot és szöveget megtanulni, hogy megtanuljunk tájékozódni korunk egyre bonyolultabbá váló (nemcsak zenei) világában. Aki „meghallja” és „megérti” a népdal üzenetét, egész életére fel lesz vértezve a percértékű divatirányzatok ellen és olyan fogódzót, olyan biztos gyökeret, talajt épít ki magának, melyhez élete folyamán bármikor visszatérhet, amelybe bármikor megkapaszkodhat, és amelytől fontos kérdéseire bármikor választ kaphat.
A sokféle, manapság országló magyarság meghatározás között az enyém: magyar az, akit megérint ez a muzsika. Akinek nem marad egyhelyben a lába a palatkai szökős vagy a füzesi fogásolás dallamának hallatán. Akinek megrezdül a hangszála, ha Pap Erzsi nénit hallja rekedtes, nem iskolában képzett hangján cifrázni. Akinek borsódzik a háta a szováti, a somogyi dallamoktól, a kalotaszegi hajnalitól. Akit megfog ez a muzsika, jól teszi, ha megvizsgálja, miért is van ez így. Mi minden rejlik a dallamvezetésekben, a harmóniákban, a hangsorokban? És akkor nem lesz furcsa és idegen az sem, ha azon kapja magát, hogy mulatás, a zene „használata” közben is tud figyelni a zenei jelenségekre, elemez, figyel, gondolkodik, mert nem hagyja nyugodni ez a tarka kert. És itt nincs megállás: ez életprogramot ad, örökre rabul ejti a magyar népzene „hallgatóját”, nem engedi, szorítja és élete problémái megoldásában egyszer csak elkezd tanácsokat adni. Ezer éves törvényeket, igazságokat súg, de csak annak, aki valóban odafigyel.
Ennek a könyvnek az a célja, hogy erre rávezesse olvasóját!

A könyv használatához adok két nagyon fontos, jó tanácsot: Soha ne kezdjünk egy dal elemzésébe anélkül, hogy jóízűen, szépen, fennhangon el ne énekelnénk! (Ebben segít a mellékelt hanganyag.) Figyeljünk a szövegre, értsünk meg minden szót, s azt is, ami mögötte sejlik - rejtőzik. Az elemzés csak ez után következhet. Itt viszont felejtsünk el minden sztereotípiát, tegyük le a vaskalapot! Merjünk gondolkodni, az sem baj, ha néha nem értünk egyet a leírtakkal.
Sok sikert kívánok az örömteli, jókedvű munkához!

Dr. Fehér Anikó
www.feheraniko.hu

Oldalunk "sütiket" használ

Oldalunkon "sütiket" használunk. Ezek közül néhány elengedhetetlen, néhány pedig csak javítja a felhasználói élményt vagy statisztikai célokat szolgál.

Ön eldöntheti, hogy engedélyezi-e a "sütik" használatát.