Fehér Anikó:
„Folyik a víz, áll a part...”
„…mi elmegyünk, marad más.”
(cseremisz népdal)
Ha a magyarságról beszélünk bárhol a világon, az elsők között kerül szóba Kodály Zoltán neve. Sok helyen ismerősebben cseng sok egyébnél. Kodály Zoltán a 20. szd. egyik legnagyobb magyar gondolkodója volt.
Szándékosan írtam így: gondolkodó, nem pedig azt, hogy zeneszerző, zeneteoretikus, zeneakadémiai tanár, népzenekutató vagy karmester. Mindegyik igaz, de valamennyit átszövi az a rendben alkotott, egységessé szövött látásmód, melyben a magyar léleknek, tudatnak, érzésnek és művészi formálásnak egyaránt nagy szerepe van.
Zene húros hangszerekre- dudára és furulyára
Meggyőződésem szerint igazi, ún. szűkebb értelemben vett népi dallamaink mindegyike valóságos mintaképe a legmagasabb rendű művészi tökéletességnek. Kicsinyben ugyanolyan mesterműnek tekintem, mint a nagyobb formák világában egy Bach-fúgát vagy Mozart-szonátát.
(Bartók Béla: Magyar népzene és új magyar zene, 1928.)
Jobb nyarat talán el sem tudtak volna képzelni a szabadtéri koncertek szervezői, mint az idei volt. Eső alig mosott el eseményt, a látogatóknak még pulóvert sem kellett vinniük egy-egy estére.
Egy tanítvány emlékei Nagy Olivér halálának 5. évfordulóján
Libbentse jobb keze hüvelykujját két centivel balra! – hallottuk nemegyszer a 32-es (vagy hányas is?) terem ajtajából, háttal a zongorának s nekünk is a Tanár Úrtól. Semmi türelmetlenség, semmi fennhéjázás nem volt ezekben a szavakban – ahogy egyáltalán, soha semmilyen szavából nem éreztünk ilyet. A legtermészetesebb módon mondta mindezt – hiszen rossz helyen volt az a hüvelykujj, s nem az az akkord szólalt meg, amit ő diktált.
Öt éven át voltam tanítványa. Akkor talán nem is tudtam, csak éreztem, hogy minek is vagyok a részese, ki az, akit hallgathatok hetente többször is. Zeneelméletet tanított, vagy ahogy a diákok nevezték: összhangot. De tanított műelemzést, zeneszeretet, soha nem mulasztott el egyetlen lehetőséget sem, hogy kedvenceiről – példaképeiről beszéljen: Bartókról és Stravinskyről – s-sel ejtette, ahogy az angolok.
Szeptember 24-én, születésének 93. évfordulóján gondoltam rá. Eszembe jutottak a komoly, igen magas szintű előadásai, akkord fűzés magyarázatai, a műelemzésen messze túlmutató esztétikai, zenetörténeti, emberi, etikai okfejtései. Közös cukrászda látogatásaink, amikor is néhány bátrabb – az összhangot nagyon jól tudó fiú kérésére az órát nem a 32-esben, hanem a Royalban tartottuk (persze mindig ő fizetett), vagy kirándulásaink Dömösre, ahol nyaralója volt a Tanár Úrnak, s meghívott minket – talán egyik legjobban szeretett csoportját. Itt is vendégül látott, mindig Rác-bordát ettünk, ő rendelte nekünk kedvenc helyén – ebben is jó volt az ízlése! Aztán beszélgettünk, a fiúk sört ittak, és éreztük, tudtuk, hogy a zenetörténet itt és most is történik a fejünk felett.
Czidra László Liszt-díjas furulyaművész és zenetudós posztumusz kitüntetése
Emlékszem, meghirdették a régi zene kurzust a Zeneakadémián. Nem volt kötelező, csak aláírás járt érte az indexbe. Talán nem is fogtuk fel, hová iratkoztunk be akkor, vagy kéttucatnyian. Szombat délelőttönként voltak az órák, amikor minden normális főiskolás igyekezett kialudni a mindennapi koncertek utáni „osztálytalálkozókat” a Lírában vagy az Erzsébet vendéglőben.
No, mi sem azért jártunk oda, mert olyan eminensek voltunk, akik semmiről sem akarnak lemaradni. Azért jártunk oda, mert a tanár Czidra László volt. (Ha belegondolok, a zenetörténetet pedig Pernye András tanította. Így, ketten együtt olyan alapokat adtak korosztályunknak, hogy nem csoda, ha elkezdem magam irigyelni.)
Emlékszem, én azért tanultam meg brácsázni, sőt, át is húroztam egy hangszert, hogy a gambára jobban emlékeztessen, mert azt mondta, erre lenne szükség a darabok eljátszásához.
A Magyar népi énekiskola új kötete
Kék, bordó, zöld és sárga. Négy szép kötet. Aki ezt mind végigénekli és végiggondolja, olyan ismeretekre tesz szert – s közben úgy megszereti a magyar népzenét, hogy le sem tud többé mondani róla.
Az első 1992-ben jelent meg. Ötletadója, elindítója Bodza Klára énekművész, népi ének tanár, akinek szívügye a népdalok értő, helyes és technikás előadása. Sikeres tanítványainak sora bizonyítja ezt. Az első két kötet társszerzője Paksa Katalin népzenekutató, a második kettőé Vakler Anna népi ének tanár.
Nézzünk egy kicsit vissza. Mitől is korszakalkotó jelentőségű ez a négy kötetes énektár. Az első előszavában írja Andrásfalvy Bertalan: „A néma jeleket támasszuk föl! És közben gondoljunk azokra is, akik megőrizték ezeket számunkra – a legszegényebbek voltak ők, pásztorok, cselédek, napszámosok, parasztok – ez volt a legféltettebb, legnagyobb kincsük.”
Kórushangverseny A Magyar Kultúra Napja tiszteletére
1982. óta, 17 éve tartjuk számon ünnepként január 22-ét, a Himnusz születésnapját a Magyar Kultúra Napjaként. Kölcsey ezen a napon fejezte be Nemzeti imádságunk megírását.
Kölcsey Ferenc Vörösmarty Mihály mellett a magyar romantika legjelentősebb költője, a reformkor haladó szellemű politikusa, Kazinczy társa a nyelvújítási küzdelemben.
1790-ben született Sződemeterben. Régi nemesi család leszármazottja, gyermekkorát tragédiák árnyékolták be: korán árva maradt, himlőben bal szemére megvakult.
A debreceni kollégiumban tanult, 1810-ben Pestre került joggyakornoknak. Családi birtokára, Álmosdra, majd Szatmárcsekére költözött. 1823-ig visszavonultan élt, ekkor írta a Himnuszt. 1829-től Szatmár megye aljegyzője, 1832 és 34 között országgyűlési követe volt. Közéleti tapasztalatait Országgyűlési Naplójában írta le, erkölcsi elveinek összefoglalása a Parainesis, melyet unokaöccséhez, Kölcsey Kálmánhoz intézett.
1835-től visszavonultan élt 1838-ban bekövetkezett haláláig.