Ferde etikaelmélet a kereskedelmi televíziózásban

„Miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér, és gyűjtött kincseket azért, ami meg nem elégíthet?” Ézs 55,2

„Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magukat általszegezték sok fájdalommal.” 1 Tim. 6,10

„Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok…” 2Tim 3,2

A kereskedelmi televíziózás egyidős a magyarországi rendszerváltással. A kommunizmus mindenben (így a mediában) is tapasztalható egyeduralmának, egységesítő, egy-elvű rendszerének eltűntével felütötte a fejét egy olyan fajta „szabadság”, hol jól, hol rosszul értelmezett lehetőség, mely mindent elsöprő módon uralni kezdte – s uralja azóta is legnépszerűbb vizuális mediánkat, a televíziót. Így van ez a nyomtatott sajtóban, s a rádiózásban is, de legyen az egy másik dolgozat témája.


Ez a szabadság természetesen rengeteg – eladdig elnyomott indulatot és tehetséget szabadított fel, s ha mérlegre helyeznénk a dolog pozitív és negatív hatású eredményeit, bizony feljajdulnánk. Egyes gondolkodók szerint a csaknem 50 évnyi kommunista diktatúra nem okozott annyi kárt az emberek gondolkodásában (hangsúlyozom: csak az intellektuális és mentális síkokat nézve) mint a kérve-kéretlenül, ordítva, alattomosan, de állandóan ránk zúduló kereskedelmi media-szenny. Nincs olyan közterület (fodrászüzlet, étterem, bevásárlóközpont, összejövetel), ahol ne ebbe botlanánk bele. S míg a szemünket csak-csak becsukhatjuk, a fejünket elfordíthatjuk: a fülünk állandóan „dolgozik”, nem teheti magát süketté csak az akaratával az ember.
Hazudik, aki azt állítja magáról, hogy nem szereti a pénzt. A pénz jó, fontos és hasznos dolog. Igényeinket elégíti ki, boldoggá tesz, könnyít sorsunkon. S ha mindezen túl vagyunk, megadja a lelki jólét lehetőségét is, hiszen ha van belőle bőven, adhatunk másoknak is, s ezzel a nemeslelkűség erényét gyakorolhatjuk általa.
De ne menjünk ilyen messzire. Korunk emberének gondolkodása erősen a pénz körül forog. A pénz biztonságot, nyugalmat, lehetőségeket és – hatalmat ad. A pénzért sokmindenre képes az ember, extrém esetben a legrosszabbra is.
Tény, hogy pénzt kell szerezni, gyűjteni, mert ezzel tudunk élni, továbblépni, másokat megszerezni.
Ilyen pénzgyűjtő hely (munkahely) egy kereskedelmi televízió fenntartása. Míg egyesek vegyesboltot üzemeltetnek, mások varrodát tartanak fenn, megint mások tanítanak egy iskolában, addig vannak, akik csatornát bérelnek megfelelő helyekről és televíziót működtetnek. Miután egy ilyen csatorna fenntartása nem államilag támogatott, és életben tartása igen-igen sokba kerül, rengeteg pénz kell ehhez. Sok pénzt pedig nehéz sokáig tisztességes módon keresni. Kitűnő ötlet a reklámozás, hiszen jól fizet, néhány perces figyelemfelkeltésért százezreket, néha milliókat (sic) lehet bezsebelni. A reklámoztató pedig oda fizet, ahol nagy a potenciális nézettség. Tehát olyan műsort kell adni, amit sokan néznek. Kikből van sok? Műveletlen, képzetlen, elkeseredett, tanulatlan emberekből. Őket kell tehát megcélozni, olyan műsort kell készíteni, ami az ő számukra vonzó, fontos, szép. Hiszen ők majd megveszik a kokakólát és a csipszet, havonta többször is menstruálnak, és állandóan festik a hajukat.
Ezért hígul és hígul egyre a kereskedelmi tv-k műsorkínálata.
A kereskedelmi tv-k (talán jobb lenne ipari tévének neveznünk) lassan másfél évtizedes múltját végigkövető, színvonalát értékelő, józanul gondolkodó ember többször is mondhatta már: ez a vég. Ez alá már nem mehetünk. És láss csodát! Mentünk. És megyünk, megyünk napról napra, egyre lejjebb és lejjebb süllyedve. Határt csak az a néhány gyöngécske törvény szab, amelyet hol betartanak, hol nem (ORTT). Inkább nem, helyette kifizetik a törvényszegésért a büntetést. (Ha ugyan lehet annak nevezni a néhány százezres pénzbírságot, vagy a néhány perces elhallgattatást.)
De ha be is tartódik egy-egy olyan paragrafus, amely a kiskorúak védelmében betiltja este 10 óráig a pornó, vagy erőszakos hatású részletek közlését, sebaj, ugyanezek a részek idegesítő összevisszaságban megjelennek a fimelőzetesekben.

A filmelőzetesek összeállítása komoly tudománnyá, saját hitük szerint művészetté nőtte ki magát az elmúlt időben. Olyan trükköket, vágás technikát használnak, hogy tulajdonképpen egy 60-70 mp-es összeállításban benne van egy 120 perces film teljes sztorija. Folytatom a mondatot – minden megbotránkoztató jelenete. Minden vetkőzős rész, minden halálos lövés és minden szexuális aktus.

Vagy a reklámokban. Komoly tudományágak fejlődtek ki a reklámok összeállításáról. Nem mindegy, hogy a képernyő mely részén, milyen hosszan, milyen színnel jelenik meg egy-egy ábra, milyen arctípus, milyen hangszín jelenít meg bizonyos közléseket. Fontos a kameraállás, a világítás. Fontos a vágások módja, ritmusa. Mindezek a „trükkök” a filmiparból jönnek, csak míg ott a művészi ábrázolást szolgálják, itt a bankók zsebünkből való kihúzgálására apellálnak.

Betelefonálós kvízműsor.
A képernyőn egyetlen ember áll, mellette feliratok. Az ember kezében bankjegyek, példánk esetében 250.000 Ft. A felirat:
agya, ragya, _ ragya
Feladat: egy-egy betű hozzáadásával alkosson értelmes szót. A betűk felcserélhetők. Bevallom: én nem tudtam a megoldást. Pedig egyszerű: MAGYAR. Miután – hosszas várakozás és néhány idétlenség meghallgatása után végre valaki kitalálja – 270 Ft + Áfa/perc díj ellenében (amit természetesen nem kell azonnal kifizetnie, csak a telefonszámlával együtt fizeti vagy utalja majd el – ugyanez a trükkje a kártyával való vásárlásnak is, nem adsz ki pénzt, látszólag nem is fizetsz), a kikiáltó el is mondja többször: agya, ragya, magyar. Agya, ragya, magyar. Hadd tanuljuk meg! Hadd köpjük szembe magunkat néhányszor. Agy: mint szerv, ragya: mint betegség, magyar: mint … micsoda is?!)
Hát igen. Ez is egy módja a nemzeti identitás bizonytalanná tételének. A haza kigúnyolásának, a semmi sem szent hatalmának, a teljes szekularizációnak, a „mindenből viccet csinálunk” attitüdnek.

Beszédstílus.
Valaha a rádióban nem léphetett mikrofon elé az, akinek nem volt mikrofonengedélye. Ezt az engedélyt komoly szakemberekből álló bizottság adta ki. Ma az beszél a kereskedelmi mediában, aki akar. (Vagy akinek van elég pénze hozzá, és még akar is.)
Két stílus lett divatos alapvetően. Egyik az angol nyelv kissé orrhangú, amerikaias szóvég-elharapó, hangsúlyt felvivő módszerét utánozza.
Másik a pedofilok érzékeire ható gügyögő, gyermekesen selypegő s-eket használó, éneklő, kisbabás hang – elsősorban hölgyeknek áll jól, de van néhány férfi (?) is, aki alkalmazza.
A magyar nyelv a szavakat inkább lecsengve ejti, a mondatokat mindenképpen. A neveket feltétlenül a vezetéknév elejének hangsúlyozásával, a keresztnév lecsendesítésével ejtjük ki. Semmiképp se így: A színpadon Kovács Ottóóóóóó
Vagy az ismert dallam: Danubius rádió (d,d,r,d,r,d,szó)
Divatos még a szótagoló beszéd, amely szintén az alulművelt rétegek kegyeit keresi. A beszélő, mint a kisiskolás, minden szótagot külön ejt, nem tudván az elején, majdan hova fog jutni. Nagyon hatásos a ragok, szóvégi toldalékok hangsúlyos ejtése. Egyfajta „iskolázottságot” sugall, nekem első osztályos gyengécske osztálytársaim jutnak eszembe róla, akik – bizonyítván tudásukat, mindent ugyanolyan hangsúllyal olvastak, s csak a végén derült ki, hogy mit sem értenek az egészből. Kétségtelen: ez a stílus közel áll azokhoz, akik maguk is így beszélnek. De gondoljunk csak az olyan mesterbeszélőkre, mint Sinkovits vagy Tolnay Klári, akik másképp ejtették a névelőt, ha így, s másképp, ha úgy értelmeztek valamit. Legjobb, ha ezeket a nagyságokat elfelejtjük, senki sem fog emlékezni rájuk néhány évtized múlva. Majd szótagolunk.

A magyar nyelv használata
Külön dolgozatot érdemelne a nyelvhelyesség, a nyelvhasználat kérdése. Most csak érintőlegesen, hiszen ez az egyik legelrettentőbb rész. Nemcsak a szleng elterjedése, a divatos kifejezések használata (nem mondod – ne mondd helyett, állati, baromi, szuper – kitűnő, nagyszerű helyett stb.), hanem a beszédhibák elfogadtatása és az idegen akcentus rendkívül vonzóvá tétele. Nem Habsburg Ottó raccsolására gondolok, hiszen az ő szavai mögött komoly gondolatok vannak. Hanem arra, amikor pl. egy rádiócsatornán állandó műsorvezetőnek szerződtetnek egy francia-magyar férfit, aki nem beszél jól magyarul. Lazán, hányavetin mondja el egyébként sem emeletes gondolatait – ezzel mintegy példát mutatva: lám, így is tudjátok, mit akarok. (Hogyne tudnánk: a pénzt kiszedni a zsebünkből!) Ugyanígy nem helyes állandó műsorvezetővé tenni pösze, selypegő embereket, - és ez nem kirekesztés – sánta ember ne menjen balett táncosnak. (Ugye, ezt mindenki elfogadja!)

Érzékekre hatás: Olyan képkivágás és kameraállás használata, amely nem a mondanivaló aláfestését szolgálja, hanem a beszélő testi jelenlétének hatását fokozza. Jó példa erre a Monica Lewinsky-vel (Clinton elnök állítólagos szexpartnerével) folytatott interjú: olyan állásból fényképezték, ahonnan szinte csak a szájára lehetett koncentrálni. Az egész hölgy egy hatalmas száj volt, amely ugye állítólag érintette az elnököt. (Vagy ki tudja? Lehet, hogy ez is csak egy sajtótrükk volt?)


Nemi szerepek elfogadásának megingatása.
A Bibliából tudjuk, Isten milyen szerepet szánt férfinak és nőnek. Ennek betartása belénk is kódolódott, mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a férfi udvarol, ő kéri meg a nő kezét, s ő tartja el aztán a családot, míg a nő gyermeket szül, nevel és végzi a háztartás munkáját. Mára már ez a szereposztás nyilvánvalóan kissé színesedett és némiképp átalakult. De a lényeg nem változhat. A nő nő, a férfi férfi kell, hogy legyen. (Légy, ami lennél… József Attilától) A kereskedelmi tévé átlagnője inkább nem szül, mert attól csúnya lesz az alakja, s mégoly nagy mennyiségű fitnesszel sem tudja azt helyrehozni. Vagy ha esetleg szülése előtt plasztikáztatta mellét, szoptatni úgysem tud, - és kellő tájékoztatás híján – csak saját tapasztalatából ismeri meg a mégis meginduló – ám be nem teljesedhető tejbelövellés fájdalmát. Ha mégis szül, gyermekét úgyis más neveli, hiszen neki önmagát kell megkeresnie és kiteljesítenie. Ha nem jó a házasság, mégsem ahhoz ment férjhez, aki a legjobb számára, hát elválik és keres mást. S ezt vég nélkül folytathatja, hisz a media is azt sugallja: te ezt megérdemled, éld a mát, neked így jó, stb. A nő nyugodtan leszólíthat egy férfit, lehet masculin, s a férfi is lehet nőies. De ez még mindig a jobbik eset, hiszen az sem lehetetlen, hogy a szerepek teljesen felcserélődnek, s előlép a megengedett, szinte támogatott másság, amit nem illik elítélni. Igaz, 30 éve tudjuk, hogy nem betegség. „Aki önmagát keresi, önmagát fogja megtalálni. Aki Jézust keresi, Jézust fogja megtalálni” – mondja Kempis Tamás Ágostonrendi szerzetes.
„A fokozott aggodalom attól, hogy a media formálja a nemi szerepekről kialakított fogalmainkat, a nemi szerepek iránti szélesebb érdeklődésnek csupán az egyik indoka… A szimbolikus modellek agresszióban betöltött szerepét illetően már sokkal kisebb az egyetértés a kutatók között. Ez különösen kényes téma, mivel a tévé műsorán és a mozifilmekben nagyon nagy az agresszió előfordulási aránya.” (Carver – Scheier: Személyiségpszichológia) – s máris itt vagyunk az egyik legkomolyabb témánál:

Agresszióra való nevelés.
Statisztikusok mesélhetnének arról, milyen kárt tehet a gyermekek lelkében az agresszió értelem nélküli nézése. Ez a fajta befogadás nélkülözi az előzmények, az okok ismeretét, a puszta erőszak, gyilkolás látványával akar hatni. (Nézőt csalogatni a reklámhoz!)
„Több kísérletben vizsgálták a gyermekek televízió nézését. Az egyikben az egyik csoport mindennap meghatározott ideig erőszakot tartalmazó rajzfilmeket nézett, a másik csoport pedig erőszakmentes rajzfilmeket látott ugyanannyi ideig. Gondosan regisztrálták az agresszió mennyiségét, amelyet a gyermekek napközbeni tevékenységük alatt mutattak. Azok a gyermekek, akik agresszív rajzfilmeket láttak, társaikkal folytatott interakcióikban agresszívabbakká váltak , míg azok a gyermekek, akik erőszakot nem tartalmazó filmeket láttak, nem mutattak változást az interperszonális agresszió mennyiségében.” (Steuer, Applefield és Smith, 1971.)
Nem beszélve annak kimutatásáról, hogy a gyermekkori – értelem nélküli – erőszak nézése milyen hatással van a felnőttkori pszichére. Nagyságrendileg nagyobb eséllyel lesz erőszakos, durva lelkű felnőtt a sokat tévéző gyermekből.

A butaság megcélzása: Empátiát sugallva olyan hatást érhető el, amellyel a néző azt gondolja: hiszen ilyen én is lehetek! Hiszen így én is tudok beszélni, hisz én is selypítek, trágárkodom, dadogok, stb. Nem, nem, sok néző sokkal jobb lenne jónéhány műsorvezetőnél! „Ha idehoznak nekem egy hajléktalant, egy hét alatt sztárt csinálhatnék belőle” – állítja Árpa Attila, egyik legnézettebb csatornánk egykori kreatív igazgatója. (Igaz is: lehet másmilyen egy igazgató, mint kreatív??)
Jó korokban a nép elé az állhatott ki, aki valamivel több, jobb, szebb az átlagnál. Aki tud valamit, amit más nem. Ma a nagy átlag áll ki. Bizton állíthatom, hogy Monika, Claudia, Barbara, Balázs helyére bármely közepesen értelmes fiatal beállhatna azzal a háttérmunkával, amit ők megkapnak. Bárkiből lehet ilyen szintű „műsorvezető”, csak tudjon olvasni egy kb. 3 méternyire álló kameráról. (Súgógép)

Milliomos típusú műsorok.
Ez is vásárolt, külföldi licenc, kérdéseinek megválaszolásához tulajdonképpen igen gyakran elegendő csak tippelni. Némi tudással – négy (vagy több) lehetséges válasz közül kell kiválasztani az egyetlen lehetségest. A műsorvezető néha vezet, néha félrevezet – ez is a show része. Hol vannak azok a 70-es évekbeli vetélkedők, ahol kifejtős kérdésekre kellett okos embereknek válaszolni? S a nyertes a legárnyaltabban, legelmélyültebben válaszoló lett. Igaz, oda nem akárki ülhetett be, minden néző kinevette volna az oda nem illőket. Ma már annak örülünk, aki a legbutább, legprimitívebb választ adja, ld. a tehetségkutató műsor után a nyertes énekesek tudáspróbán mérték össze erejüket (Miért is kell ilyenen részt venni annak, aki énekelni tud??) Segítségül az alvilág zenei ízlését képviselő rappert hívhatták, akinek nincs is más kötőszava, csak b-vel kezdődő, s nyíltan vállalja, hogy nem érettségizett le, mert kitiltották az ország összes iskolájából.
Viszonylag nagytudású a műsorvezető (ki tudja miért csinálja ezt?) Kérdés, majd négy lehetőség közt a válasz, csak ki kell találni a helyeset. Gondolnánk: könnyű, hisz ott van a négy között. Könnyű is. De a könnyedség nem ott van, hanem abban a gondolatban, hogy akár el is vétheted, vagy találomra választhatsz egyet a megoldások közül, mindegy. Baj nem érhet. Nem neked kell eldöntened, agyad merre is induljon. És még segítséget is kaphatsz. Mindez egyfajta ál-emberség. Cél: a profit.
S a műsorvezető segít is meg nem is. Huncut ember. Amolyan jópofa.
Ha pedig nő az illető, olyan kis okoska. Akinek láttán minden jóérzésű férfiember büszkén nézhet feleségére: az itt látottnál biztosan jobb van neki…
.
Műsorszerkesztés.
Lehetőleg frekventált időkre olyan műsort betenni, ami mézesmadzag módjára vonzza a gyenge embert, nehogy az elmenjen egy-egy állami ünnepségre, egy szentmisére, egy körmenetre, vagy bárhová, ahol hitet tehet világnézetéről, ahol felvállalhatja saját gondolkodását, ahol kitűnhet az átlagból. Szentestére akciófilm, Nagyböjtre szexfilm, Ádventre Jézus-sértő szörnyűség, és így tovább.
Ide tartozik a beszélgetős műsorok (monika-típusú) témaválasztása. Telitalálat pl. Ádvent idején a megfelelő péniszméretről való társalgás (répához hasonlítva a testrészt), vagy az évezred talán legfontosabb magyar politikai népszavazása előtt megnyitni az étert a félműveltek előtt: ki mit gondol a kettős állampolgárságról. Nem kell szociológusi jóstehetség az eredményhez: 23 millió románt fogunk eltartani, minek jönnek ezek ide, stb. Nesze nektek Trianont siratók! Majd a hat elemit sem végzettek eldöntik, mit jelent nekünk Erdély, fontos-e anyanyelven imádkozni vagy gyónni, meg kell-e őrizni világszép dalainkat.
Ál-konkurrencia.
Míg a kereskedelmi televíziók próbálják fönntartani azt a tévhitet, hogy konkurrensei egymásnak, a háttérben egészen más van. Vajon mi? Hát persze, hogy a pénz. Ezért van az, hogy egy-egy „sztár” egy darabig itt, majd egy darabig ott látható. Pontos koreográfia alapján vándorolnak, cserélik egymást, közben persze eljátszva egy-egy műbalhét is kártérítési perekről s egyebekről.
Ugyanígy tetten érhető (távkapcsoló-kezelés kérdése) az egyidőben sugárzott reklámok hatása. Nem is tehetsz mást, amikor a nagyfőnökség úgy kívánja, reklámot kell nézned. Nincs mese, nincs választás. De azért szabad vagy, eldöntheted, hogy a libresszbetétet vagy a hajkondicionálót választod. Ez a szabadság! A reggeli műsorokban, amelyeknek bírálata a krónikásnak is igen nehezen felvállalható feladat a jó ízlés és az etikett szabályainak betartásával, egyidőben halljuk a behívott együttest egyik s másik csatornán. Itt sincs választás, most zenét (??!) hallgatsz. Hát ez az a nagyon várt szabadság!

Szövegértelmezés. Reklámoknál, de újabban saját gyártású, tehát magyar film produkcióknál is észrevehető, hogy titkolni igyekeznek azt, hogy szereplőik magyarok. Ezt úgy érik el, hogy az utószinkront egy picit megmásítják. Figyeljünk csak meg egy reklámot! A szereplő szájmozgása csak az utolsó szótagnál egyezik a helyes szájmozgással. A cél ezzel csupán annyi, hogy higgyük azt, hogy ezek külföldi színészek, külföldi, tehát nem magyar az egész. Döbbenten látom a legújabb magyar gyártású szappanoperánál, hogy nem sokkal, csupán két kockányit (1/12 mp.) csúszik a hang a képhez képest. Ettől a nem szakavatott néző elbizonytalanodik, jé, ez olyan, mint egy nagy amerikai film.

A műsorvezetők viselkedése. Bulvárlapokból tudhatjuk (de kis odafigyeléssel magunk is rájöhetünk), hogy bizonyos műsorvezetők („komoly” műsorok vezetői) rendkívül műveltek, iskolázottak. Nagy részük külföldi egyetem(ek)en végzett, érezhetően okos, nyelveket beszélő, a világ dolgaiban jól tájékozódó fiatalember. Okos, de nem intelligens. Képes annak a szerepnek az eljátszására, hogy elhitesse velünk, ő valóban sajnálja azt a szerencsétlen háromfülű gyermeket, akinek kálváriáját elmeséli. Holott a gyermeket ő nem is látja. Ő csak azt a pénzösszeget érzi máris a zsebében, amit a hír beharangozásáért kap. Bennünk szánalmat ébreszt, adakozásra szólít, míg ő teljességgel távol marad a dologtól.

Ki válhat sztárrá? Nagy kérdés. Tulajdonképpen bárki. Aki sovány, aki kövér, aki szeret beszélni, aki nem szeret, aki szép, aki csúnya, aki ép, aki ütődött, stb. Folytathatnánk. Az lehet sztár, akire a gépezetnek az adott pillanatban éppen szüksége van. A politika, a gazdaság, a világkultúra, a bulvár világába éppen beleillő, azt támogató alak kell mindig az adott pillanatban. S ez az alak aztán gerjeszti a többieket: Én is ilyen akarok lenni. Nem véletlen a statisztikák alakulása: a megkérdezett iskolás gyermekek nagy része híres és gazdag akar lenni. Nem orvos, hanem híres plasztikai sebész. Nem mérnök, hanem híres feltaláló. Nem énekes, hanem sztár. Nem színész, hanem valóvilág szereplő. Hogy mekkora a különbség az említett párok tagjai közt, még csak nem is sejtik. Angliai statisztika szerint a megkérdezett fiatalok nagy része egy ismert hoki-sztárt, kevéssel elmaradva a többség Stephen Hawking-ot, az ismert béna, tolókocsiban élő tudóst választotta példaképül. (Mit is mondjak erről? Ma, aki nem hibátlan, nem fiatal, nem trendi, be sem mehet egy kereskedelmi stúdióba…)
S mi lesz belőlük, ha netán valóban sztárok lesznek, megfelelő alapok nélkül? Ha valaki a valóvilágból kikerül, néhány napig valóban a talmi csillogás világában érezheti magát. Utána kiderül: léggömböt öltöztettek, ami a sok smink alatt kipukkadt: kiderült, nincs alatta semmi. Jöhet a drog, az ital, s a kötél. Mert cél nincs többé. Egyszer beteljesedett, de fenntarthatósága lehetetlennek bizonyult.
„Az ismert emberekhez képest a sztárok „előre megtervezve készülnek”. Lehetőséget látnak benne, elkezdik építeni, megtervezik az útjukat. Felépítik reklámmal, promócióval. Sőt, a személyiségét is megalkotják, megcsinálják az arcát. Olyat, amilyenre vevők lesznek az emberek - Vagy az emberek egy csoportja… A sztárgyárosok arra már nem fordítanak figyelmet, hogy az új személyiség is a sajátjává váljon. Így kevesen lesznek hitelesek az új arccal: mert az csak ál-arc… Ezért fordulnak drogokhoz, italhoz, ezért menekülnek egy saját maguk által kreált világba." (Végh József pszichológus)
Vannak kreált sztárok, akikkel naplót vezettetnek, nyilatkozataikat mások írják meg előre, s azt is megszabják, mikor, kivel találkozhatnak, milyen ruhát vehetnek fel. Ép psziché ezt a nyomást nem sokáig bírja, ezért is oly gyakori a törés, a meghasonlás. Aztán erről már kevéssé hallani, legfeljebb egy-egy gyógyulás sikertörténetéről, amikor is lassan-lassan azért válik sztárrá valaki, mert az önmaga által épített kelepcébe belegyalogolván depresszióssá vált, s hagyta magát kikezeltetni.
A semmiből csak nagyon rövid ideig lehet megélni. A tartós siker munkából és munkából áll. Egyéb esetben jöhet a pszichiáter (aktuálisan egy másik kereskedelmi csatornán!), aki kirángatja a maga ásta gödörből – általában fél sikerrel. Csernus doktor sem az embereken akar segíteni, csak a tévétulajdonosokon. Mert más nyomorúságának nézése vonzza a nézőt, s ez vonzza a reklámozót. Mint tudjuk már jól. El sem tudom képzelni, mivel lehetett rábírni pl. egy 56 éves asszonyt, hogy saját névvel elmondja ország-világ előtt, hogy neki még sosem volt orgazmusa. A doktor is megütközött ezen (látszólag), de semmi értelmeset nem tudott ajánlani. Az érzelmi azonosság, a partnerre való lelki (nemcsak testi) ráhangolódás, a hosszú, megértő házasság – mint orgazmus-kiváltó tényezők fel sem merültek megoldási javaslat listáján.

Más ember nyomorúsága, mint izgalomforrás. Az egyik legnépszerűbb néző csalogató dolog. Borzalmak láttán minden normális ember fejében megfordul: köszönöm, Istenem, hogy ez nem velem történt. Gyermek baleset láttán az ember önkéntelenül megszorítja saját gyermeke kezét: de jó, hogy te itt vagy! Ez eddig normális. De az ezután következő egyetlen normális gondolkodás: a segítésé. Hogyan tudnék én itt hasznos lenni? Mit tudok tenni a javukra. Ehelyett más alternatívát ajánl a derék kereskedelmi csatorna: nézzed, kukkolj, éld át s utána élvezd: nem te voltál ott. Ilyen műsorok a Szülőszobában való kandikálás, melyben még véletlenül sem találkozhattunk egészséges lelkű házaspárral, akik többedik gyermeküket várják, csakis leányanyákkal, mástól teherbe esettekkel, vagy olyan anyával, aki meghalt gyermeke után – idős fejjel hoz világra egy kistestvért. Ennél a résznél legszívesebben üvöltene az ép elme. Ebből, ebből az égig kiáltó tragédiából is pénzt csináltok??
Vagy a legújabb kihívás: csúnya, heges, beteg emberek jelentkezését várják, akiket majd a kamerák kereszttüzében varázsolnak széppé a plasztikai sebészek. S mi majd ezt mind végig kukkolhatjuk.
A mónika típusú műsorokban nyomorúságos lelkű emberek pitiáner, szerencsétlen problémáin rágódhatunk, ismét kukkolóvá kell tehát válnunk. Fogatlan, ápolatlan – de a felvétel pillanatnyi idejére kisminkelt, rendbehozott figurák mondják el bajaikat, vesznek össze egymással, békülnek ki. Nem is tudom elképzelni, egy-egy adás után hogyan is mennek vissza a falujukba. A vidéken azért még meglévő természetes szégyenérzet hogy-hogy nem éri utol őket?? Némi baksisért ország-világ elé tárják nyomorukat, s aztán élnek tovább? Az már nem a pénzgyár dolga. S a műsorvezető hogyan is búcsúzik a végén? Döntsék el Önök, kinek adnak igazat. Tehát mi történt ismét?? Meghámoztuk a léggömböt s betettünk néhány bankjegyet a gyárosok zsebébe.

Pszichikai terhelés – mint műsor alakító tényező. Állítólag más országokban évtizedek óta megy, hozzánk most gyűrűzött be. Először egy szigetre vitték a szerencsétlen kiválogatottakat, (mind feltűnően szép testű, csinos, fiatal ember) ahol különféle feladatok elé állították őket. (Ne felejtsük el, csakis önkénteseket, mindenféle, fifikás ügyvédek által kreált szerződés aláírása után!) A végkifejlett a nyers disznóhús zabáltatása volt – itt még a krónikás is abbahagyta tévézést. Most az egyik legnehezebben leküzdhető emberi viselkedésforma, lelki jelenség, a féltékenység kerül elénk. Szintén szigetre vittek (biztosan jól bevált a hely) négy - évek óta együttélő párt, s melléjük jónéhány kifejezetten csinos, vonzó fiatal férfit és nőt. Cél: betörni a párok közé, szétzilálni a kapcsolatokat, s majd mindezen jót röhögni (vagy sírni, mindegy) tehát nézni = reklámot is nézni = pénzt hozni a konyhára. S a szlogen: őrjítő a hőség. (Az ő betű fölött egy ű.) Kíváncsi lennék az itt foglalkoztatott diplomás pszichológusok önértékelésére egy-egy adás után…
Hasonló „pszichés sokk” érheti a gyanútlan tévénézőt a sablonos, állandó storyboard alapján szerkesztett kis színesek láttán. A narrátor vázolja a helyzetet, ismerteti a helyszínt és a szereplőket. Elmondja, mi a baja egyiküknek – mindezt amolyan a nézővel összekacsintós stílusban, éreztetve azt, hogy ő ezzel nem biztos, hogy egyetért. (Azt már nem teszi hozzá, hogy ezt az idétlenséget aztán igazán csak a pénz miatt forgatta le.) Majd jön az illető, és ő is elmondja, mi a baja. Majd megszólal a szomszéd, a haragos, esetleg az illetékes szerv. Eredmény nulla, hiszen probléma sem volt, csak láttunk néhány tájszólással beszélő (tehát eleve alsóbbrendű) személyt, megismertünk néhány nyomorúságos helyszínt, s eltöltöttük az időnket – ismét gondolkodás nélkül. Mert cél ez is: néző, ne gondolkodj! Ne törődj a politikával, úgy könnyebben átvernek. Ne törődj a hiteddel, így könnyebben rávehetnek bármire. Ne törődj az emberi kapcsolataiddal, úgy könnyebben talajtalanná válsz, úgy könnyebben manipulálhatnak, úgy könnyebben bedőlsz másoknak, tehát MEGVESZED A REKLÁMOZOTT CIKKET. Tehát ismételten könnyedén varázsolsz pénzt a csatornát működtetők zsebébe.

Véleményformálás. Gyakori, hogy a műsorvezető a műsor végén így búcsúzik a nézőtől: döntsék el Önök, mit is gondolnak erről vagy arról, amit a műsorban láttak. Önkéntelenül felmerül a kérdés: a műsorkészítő vajon mit gondol? Hogyan fogott hozzá a műsorkészítéshez, ha nem volt tiszta, egyértelmű álláspontja? Miért bízza egyedül a nézőre, hogy bármire is gondoljon. Nem lehet úgy beszélni valamiről, hogy teljesen kívül maradjunk rajta. Teljes objektivitás nincs a színpadon! Az igazán szimpatikus tévés személyiségek mindig tanítottak, mindig elmondták, mire gondolnak, és mindig egyértelműek voltak. Persze szimpatikus személyiségjegyeik mögött mindig hatalmas tudásanyag rejlett. (Pernye András, Öveges professzor, stb. Hajh, ha ma egyet is fel tudnék említeni!)

Az alkotói szerepek felvállalása. Minden műsor ún. stáblistával zárul, amelyben hallgatólagosan elfogadott sorrendben követik egymást az alkotók. Nagy filmeknél érdemes megnézni, hosszú mp-ig látható egy-egy nagy név. Itt mi történik: olvashatatlan apró betűkkel gyors tempóban lepergetik a neveket. Amelyeknek ráadásul egy része álnév. Tehát nem vállalja a szereplést. Én itt sem voltam! Én ebben nem vettem részt. (Csak a számlatömböm volt itt.)
Nem igaz, hogy mindenki csak a pénzért csinálja. „Csak tudják … a televíziózás olyan, mint a kábítószer” – vallja a fentebb említett Árpa Attila. Van, akit elragad a könnyű siker, a „csajoknál bejövő” életmód, amit nem könnyű feladni.
A borzasztó ebben az, hogy kialakulóban van egy olyan televíziós szakember réteg, akik kitűnően értenek szakmájukhoz, okos, jó gondolkodású emberek, akik tudván tudják, hogy értelmetlen, káros ócskaságot gyártanak. Ideológiájuk szerint a pénznek nincs szaga, elkészítik a műsort, álnévvel elbúcsúznak és felveszik a gázsit, amivel családjukat vagy önmagukat eltarthatják. Sokan meg is értik ezt a viselkedésmódot. De ennyi erővel rabolhatnánk és gyilkolhatnánk is, hiszen enni kell adni a családnak. S lám a szomszédnak sok van, hát elveszem tőle. Ez a munka, amelyet a kereskedelmi televíziózás kíván: szellemi rablás és gyilkosság. Rabolnak: időt, érzelmeket, megnyilvánulásokat. Gyilkolnak: kapcsolatokat, emberi szavakat, emberi történéseket.
Szerencsére, a közvetlen környezetemben is van egy egyre szélesedő gárda, amelynek tagjai túl vannak a pénzgyár okozta első sokkon, átláttak a szitán és lemondtak a kereskedelmi műsorgyártásról – felvállalva ezzel az esetleges munkanélküliséget is.
S akkor még nem beszéltünk, mert terjedelmünk véges, sajna – a műsorszolgáltatók, a kábelcsomagok és nézhetési lehetőségek kínálóinak ízlésficamáról: Duna tv-t akkor kapsz, ha megveszed mellé a 23 órakor induló keménypornó csatornát is, ugyanazért a pénzért. Ahol mindennapos a homoszexuális jelenetek, az aberrációk és egyéb eltévelyedések „vonzó” képi ábrázolása. Vajon hány családfő fordít időt arra, hogy készülékén kikódolja a nem kívánt csatornát? S vajon túl tudunk-e járni tizenéves gyermekeink technikai érzékén? Nem kódolják-e vissza azt két perccel távozásunk után?

Álom csupán az ebből való kitörés. Nagy és súlyos dolognak kellene történnie ahhoz, hogy megváltozzék a szemlélet, mely mint langyos víz, betakar, elringat, s lassan elaltat minket. Elaltatja emberré tevő tulajdonságainkat: érzelmeinket, gondolkodásunkat, Istenszeretetünket, családi kötelékek iránti igényünket, szabad választásra való akaratunkat. Tudomásul kell venni, hogy ez a fajta szabadosság a valódi szabadságtól szakít el, hiszen oly könnyen befogadható világot kínál, hogy észre sem vesszük: saját magunkra nézve tesszük kötelezővé. Lassan nem illik megőszülni, nem illik megöregedni, nem illik betegnek, elesettnek lenni, szégyellni kell a többségtől eltérő véleményt, nem illik nem ismerni a „sztárokat”, nem illik nem tudni az aktuális pletykákról, nem illik konvenciókhoz ragaszkodni, nem illik dogmák szerint élni. Csak a pillanat öröme a fontos, Carpe diem: hangzik mindenünnen.
Vajon van-e kiút?

Ahogyan az idáig való út is leíratott egyszer, a kijutás, illetve a kívülmaradás módja is ugyanott, ugyanabban a könyvben olvasható.

Szakirodalom:
Atkinson és társai: Pszichológia
Charles S. Carver – Michael F. Scheier: Személyiségpszichológia
Biblia
Árpa Attila: Ha én ezt a klubról elmesélem
Kempis Tamás: Krisztust követjük napról napra
Végh József nyilatkozata in: Nők Lapja, 2004. 42. szám