Kommunikáció

Hagyományőrzés és zene a televízióban

 Televízió és közízlés. Konferencia. A Magyar Művészeti Akadémia konferenciafüzetei. szerk.: Barabás Klára és Buglya Sándor. 101-111. o.

Dr. Fehér Anikó népzenekutató, szerkesztő

MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet

 „A közszolgálati médiumok címzettje elsősorban az állampolgár, míg a kereskedelmi médiumoké a fogyasztó”[1] – olvasható egy leendő tévés szakembereknek szóló tankönyvben - a közszolgálati média, így a közszolgálati televízió feladatai közé tartozik a nemzeti hagyományok, értékek képviselete a kulturális, és oktató műsorokban” – folytatja az író.

Előadásomban a magyarországi közszolgálati televíziózás néhány hónap híján 60 esztendejét vizsgálom. Megpróbálom vázolni, ebben az időszakban a televízió mit tett néphagyományunk rögzítéséért, feldolgozásáért és megmutatásáért. Szólok a klasszikus zene megmutatásának módjairól is. Remélem, hogy a kialakult ívekből tendenciákat is leolvashatunk. Részben figyelemmel leszek a jelen helyzetre is, de nem célom ennek értékelése. Annak okát, hogy még mindig van miről beszélni hagyományőrzés címén a televízióban, a magyar televíziózás, és a hagyományos magyar kultúra minőségében kereshetjük. Véleményem szerint elég sok mindenre emlékezhetünk. Sokan szidják mégis ezt a felületet. Szinte minden népi kultúrával foglalkozó, vagy felelős intézmény, társaság, személy keveselli a népművészetre szánt időt a médiumokban. A népi kultúrát a személyes életében is használó, azt értékelő emberek is hiányolják. A táncházasok, a kézművesek, a népzenészek. Ugyanakkor éppen ők azok, akik nem tartanak televíziót, és gyermekeiket aktív kultúrafelvételre tanítják.

Miután a kereskedelmi televíziók célzottja a fogyasztó ember, ezek képernyőjéről automatikusan lekerül ez a műfaj, hiszen a hagyományos kultúra értékeit bemutató alkotásokban pénz, fogyasztásra való felhívás nemigen van. Előadásomban megpróbálom tehát megvédeni a magyar televízió hagyományőrző tevékenységét az eddig történtek bemutatásával.

Hagyományaink bemutatása színen volt mindig is, hiszen népművészetünk szép, látványos, jó hallgatni. Kodály is azért választotta zenepedagógiai módszere alapjául a magyar népdalt, mert az szép. Mégis rengeteg támadás érte e műsorokat minden időszakban: kevés, ha nem kevés, akkor rossz, ha nem rossz akkor miért éppen az és nem más, miért éppen akkor… ismerős ez szöveg mindenki számára.

Mindemellett, ha a mindenkori nézettségi-hallgatottsági listákat nézzük, egy-két alapvetően kiemelt műsoridőben adott, összpontosítottan magas költségvetésű alkotáson kívül a rendszeres népművészetet közvetítő műsorok nézettsége igen alacsony. Az Aki dudás akar lenni sorozat 12 éven át ment, rendszertelen sűrűségben. Nézettsége soha nem emelkedett 5% fölé – az akkori számítások szerint - tetszési indexe 60-75 között mozgott – jelentett ez akkor bármit is. Rossz volt az adásideje: vasárnap de. 9.20, ehetetlen volt a nézők számára – ahogyan a korabeli kritika fogalmazott.

Az 1957-es indulást követően az első időkben, szovjet mintára táncfilmek készültek beállított kameramozgásokkal, szokványos világítással, mesterséges jelmezekben, komoly technikai háttérrel és komoly filmes felkészültséggel. Sorozatok is voltak a Magyar Televízióban. Ilyen volt a Bartók, Kodály nyomában vagy a Cimbora.

 A Cimbora nem kifejezetten népzenei, vagy népművészeti műsor volt, mégis nagyon komoly népzenei tartalommal rendelkezett. Sebő Ferenc volt az egyik zenei tanácsadója. Főcímdalát Cseh Tamás írta és ő maga énekelte. A Hazánk, Magyarország, a Szép magyar tánc Soós Anna szerkesztésében szintén sikeres volt. Ez utóbbinak 100 epizódja készült el, egyenként 4-5 percben, egy-egy néptáncot bemutatva. Elindult az Énekelt versek sorozat, Sebő Ferenc volt a műsorvezetőse, szerkesztője Baranyi Ferenc, a rendező Zolnay Pál. Meg kell említeni még az Aprók táncát, a Hagyományőrzőket, a Nyitott stúdiót. Készültek önálló alkotások a jubiláló néptáncegyüttesekről, a BM Duna Művészegyüttesről, a Budapest Táncegyüttesről. Ma már ezek nincsenek meg vagy más néven dolgoznak. Az Állam Népi Együttesről és egykori vezetőjéről, Rábai Miklósról is készült film, aztán a Duna Menti Folklórfesztiválokról, a Kaláka Fesztiválokról is. Portré készült Korniss Péterről 1974-ben, Nádi hegedű címmel készült egy dokumentumfilm Kovács László szerkesztésében arról, hogy miért szeretik a városi fiatalok a népzenét. Lassanként elindult a versengés.

A televíziózás ötödik esztendejében, 1962-ben indult el egy előadóművészi tehetségkutató sorozat Ki mit tud? címmel. Ezeknek a műsoroknak hihetetlen népszerűsége lett, 2-3 évenként újra rendezték ezeket a versenyeket. Hamar felmerült az ötlet, hogy a népművészetben is kellene ilyet csinálni. Az első verseny a nótát és a népdalt keverte. Pontosan azt tette, amit Kodály nagyon ellenzett, de nem volt mit tenni, biztosra csak így lehetett menni. Ez volt az a bizonyos Nyílik a rózsa vetélkedő 1968-ban. Győztese Horváth István cigány előadóművész volt. 1984-ben rendezték meg másodszor, akkor Pataki István nyerte meg. Horváth Pista műfajt teremtett, az autentikus cigány népzenét keverte az azóta lakodalmas zenének nevezett műfajjal. Lengyelfi Miklós volt a szerkesztője ezeknek a műsoroknak, aki pályája első évtizedében a Magyar Állami Népi Együttes táncosa volt. Lengyelfi 1964-ben került az MTV-hez. A napokban megkerestem telefonon. Közel 90 éves, mindent tud a magyar televízióról, nem csak a múltról, a jelenről is. Feltettem neki néhány kérdést, például azt, hogy mit kellene most csinálni. Ezt válaszolta: „Tovább kellene csinálni, amit elkezdtünk és figyelni kellene a múltra.” A Páva-versenyekkel kapcsolatban ezt mondta: „Annak idején mi azért mentünk táncolni, mert jól éreztük magunkat benne. A mai gyerekek azt mondják, a hagyományőrzés miatt. Kodály azt mondta, hogy a hagyományőrzés kötelességünk. De nem kötelességből kell ezt tenni. Tehát fontos, hogy a gyerekek azért műveljék a népművészetet, mert élvezik.”

A Ki mit tud?-ot és a 68-as Nyílik a rózsát hamarosan követte a Röpülj Páva - Felszabadulási Népdalverseny 1969-ben. 1970-ben ünnepelték a 25. évfordulót. Kodály halála után két esztendővel voltunk akkor. Itt már élesen szétvált a nóta és népdal. Az alkotók hitet tettek az autentikus népdal mellett. A műsor vezetője Vass Lajos volt, aki nem csak zeneszerző, karnagy, hanem a magyar népzenetudományban is jártas szakember. Ezt aztán követte néhány hasonló sorozat 1978-ban, 1981-ben és 1983-ban. 1969-ben volt egy népdaverseny gyermekek részére Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok! címmel. A műsorvezető Varga Károly volt, a zsűriben Szőnyi Erzsébet, Vikár László, (aki később a Zeneakadémián tanárom volt), Váry Ferenc és mások vettek részt. Volt Aranypáva verseny 1973-ban, Cimbalomverseny Rácz Aladár emlékére, erre is kevesen emlékeznek. Ezt közösen csinálta a Rádió és a Televízió. Lukács Miklós, ma világhírű, virtuóz cimbalomművész második helyezett lett 1986-ban ezen a versenyen.

A Duna Televízió megrendezte a Pentaton Kárpát-medencei népzenei versenyt, amelynek én voltam a szerkesztője, rendezője Kázsmér Kálmán. Énekesek, éneklő csoportok, citerazenekarok, táncház együttesek szerepeltek itt, ahogyan most is a Fölszállott a páva! vetélkedőn, amelynek több sorozata volt már látható a köztelevízió műsorán.

 

A „Nyílik a rózsa” vetélkedőt leginkább „nyílik a bicska”-ként emlegette a korabeli sajtó.  Lengyelfi Miklós ezt írta erről: „Ez volt az iskola, itt tanulták meg, hogyan kell dolgozni, az emberek nyelvén beszélni. Egyébként 68 és 72 között szünetelt a Ki mit tud? éppen a páva miatt. Budai Ilona Kossuth-díjas énekesnő első sikerét a 68-as Ki mit tud?, majd a Nyílik a rózsa vetélkedőn aratta, 70-ben pedig elnyerte a Röpülj pává!-n az első díj mellett Kodály Zoltánné különdíját is. Ennek azonban komoly előzményei voltak. A 60-as évek a téeszesítések, a parasztság, mint társadalmi osztály lefejezésének időszaka. Felmerült a kérdés, van-e szükség egyáltalán a népművészetre? Hiszen az egy letűnt, még inkább eltüntetett kor sajátja. Nem tartották elég átfogó társadalmi erőnek, mint amilyen Nyugaton volt, sem pedig friss, élő anyagúnak, mint amilyen Keleten volt a népművészet. Olyan nagyságok álltak azonban a műsor mellé, mint Erdei Ferenc, Veres Péter, Ortutay Gyula, Simon István, Farkas Ferenc, Kodály Zoltánné, Tolnay Klári, Rajeczky Benjamin. Kétségtelen, hogy főként a kezdeti időben a televízió hatalmas hatással volt a közvéleményre. Meghatározó volt a bemondónők frizurája, ruhája, beköszönési módja. Hogyan is ne lett volna nagy hatása egy egyébként vonzó, remek kultúrát újra divatba hozó sorozatnak, a Páva versenynek? Ezek a dalok ott lapultak a nézők szívében, csak már nem illett elővenni őket, mert a világ, amely szülte és életben tartotta őket, épen letűnt, vagy letűnni készült. Most azonban okos emberek a tévében azt mondták: ez szép és értékes, használjátok! Ráadásul: ti is tudtok ilyent!

Az Illés együttes erdélyi, széki népdalt dolgozott fel az Átkozott féltékenység c. dalában, 1969-ben rendezték meg a Woodstock fesztivált, Amerikában kezdik mondogatni azt a szót, hogy World Music, kialakul a világzene. 1968-70-ben a kérdés az volt, hogy befogadja-e a hallgató a kíséret nélküli magyar népdalt. Azaz, a népdal bukik-e meg. 2012-ben a kérdés: a műsor bukik-e meg? A verseny, és az ezt követő összes páva produkció vezetője, Lengyelfi Miklós azt mondta, hogy „céljuk a zenei közízlés befolyásolása volt”.  Ezért slágereket kellett teremteni. Ehhez új, könnyen befogadható dalok kellettek. Az egyik utolsó adásban, erre én magam is emlékszem, Dunapatajon Vass Lajos megénekeltette a közönséget. Énekelte mindenki a Félegyházi utca, ligetös, ligetös… kezdetű magyar népdalt. Ezzel elindult valami. A pávaversenyek hatására egyre-másra alakultak pávakörök, asszonykórusok, aztán citerazenekarok. Ezeknek a szervezését a Kórusok Országos Tanácsa, ma Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége - szervezte. Ma mintegy ezerkétszáz népdalkörünk van, azaz minden harmadik településen van egy működő, zsűrizett, regisztrált asszonykórus, vagy pávakör. Megindult a Nótafa iskola a Rádióban, aztán az a Röpül páva kör, ez két évig ment a televízióban. Elmentek a tévések vidékre, a páva körökhöz és megnézték, hogyan főzőcskéznek, mit csinálnak, stb. Vass Lajos szívesen folytatta volna, de Lengyelfi rájött, hogy ezeket az asszonyokat a szereplés vágya vonzza. Nem lett volna jó ilyen irányba menni, így abbamaradt a Röpülj páva kör.

Volt egy másik népszerű vonal: a Sebő Ferenc és Halmos Béla által elindított újszerű előadásmód, az énekelt versek vonala. Voltak ennek már előzményei, mert Sebőék a 25. Színházban korábban is tartottak ilyen műsorokat, de ekkor kapott igazi teret a műfaj. A táncház mint szórakozási forma Magyarországon 1972. május 6-án a budapesti Írók boltjában indult. Táncház úgy, mint Széken – volt a szlogen. Táncegyüttesek fogtak össze, hogy újjáélesszék az erdélyi hagyományt. A zenészek Sebő Ferenc és társai voltak. A mozgalommá szélesedett kezdeményezés ma az UNESCO által elismert legjobb gyakorlatok egyike.

„Nem az volt a cél, hogy magányos virtuózokat mutassunk be” – írja Lengyelfi - sosem hallott dalokkal és tánclépésekkel, hanem az, hogy a népdal a saját talaján közkinccsé váljon újra. Azaz az emberek fedezzék fel újra a magyar népdalt.”  A mostani Fölszállott a páva! sikere bizonyítja, hogy az a mag ’70-ben jó talajba hullott és ma már a sokadik generáció is örömmel szólaltatja meg a magyar népdalt.

Vass Lajos mondta a verseny után, a Hová röpül a páva? címmel megtartott tanácskozáson a páva-körök és a népdal ügyéről, a Hazafias Népfront Honismereti Klubjában, 1971-ben megtartott beszélgetésen: több jó hatása is lett: népdalgyűjtés, közös éneklés, a Páva versenyen hallott és tanult dalokkal. Tehát nem az volt a cél, hogy magányos virtuózokat mutassunk be sosem hallott dalokkal és tánclépésekkel, hanem az, hogy a népdal saját talaján közkinccsé váljon újra, azaz az emberek fedezzék fel újra. És ez nem Vass Lajos ötlete, elkezdte ezt Bárdos Lajos, Ádám Jenő, Kerényi György – Kodály hatására.[2]

A szerkesztő, Lengyelfi Miklós ezt mondta ugyanitt: Engedjék meg, hogy azt mondjam, hogy a Röpülj páva verseny egyik nagy eredménye az, hogy a fiatalok szót kaptak, a képernyő elé álltak, népdalt énekeltek stílusosan; többségükben úgy, ahogy azt elképzeltük. Addig, amíg a Röpülj páva versenyt el nem indítottuk — harminc—negyven évnél fiatalabb népdalénekesekkel nagyon ritkán találkoztunk, s ez nem csupán életkori kérdés, hanem magával hozza a közönség vonzását is. Mert fiatalok között csak akkor tudjuk elterjeszteni és megszerettetni a népdalt, ha a maguk korabeliek éneklik nekik úgy, ahogy nekik tetszik.

Hogyan tovább a páva-körökkel? Őszintén meg kell mondani, hogy a televízió már nem bírja szervezni. Hatalmas felindulás volt ez!

Tehát a Páva verseny „közművelődési divat diktátor” lett, egyre-másra alakultak és virultak az éneklő csoportok.

Kiderült az is, mi a célja mindezzel a televíziónak:

  • értékes, szórakoztató műsorokat kell készíteni a népművészet iránt érdeklődőknek
  • ezeknek a műsoroknak olyan erővel kell rendelkezni, hogy képesek legyenek a népművészeti tevékenységet inspirálni, orientálni – tehát legyen a műsoroknak hatása

1992 karácsonyán indult a Duna Televízió adása. Az első népművészeti szerkesztő Birinyi József volt. Sorozat-műsorokat készített: Regélő, Tradíció címmel.  Nem sokkal később elindult Szomjas György és Halmos Béla kitűnő munkája, a Táncház népzenei magazin. Ma sem lenne rossz ezeket elővenni és megmutatni. Szomjas úgy mutatta meg a táncházat és a népzenei életet, mintha a néző is ott lenne és táncolna a kamerával együtt. Nem volt műsorvezetője ezeknek a műsoroknak, nem sztárokat akartak gyártani. Hangalámondással és feliratokkal tájékoztatták a nézőt. Készítettek kitűnő népzenész portrékat is, amelyeket a Duna Tv bemutatott.

Én magam 1993-tól dolgoztam a Duna Televízióban. Versenyeket is szerveztünk (Pentaton Kárpát medencei Népzenei verseny, Vonópárbaj prímásvetélkedő, Nótaénekes verseny). Voltak sorozatok: Muzsika-szó, Apáról-fiúra, A népművészet örökösei, Reggeli muzsika – ez utóbbi Sára Sándor kérésére.  Sára kért, oldjuk meg, hogy minden nap szólaljon meg egy-egy népdal. Ekkor indult a 6 évig tartó sorozat Reggeli muzsika címmel. Minden reggel 9-kor, Bartók-zenés főcímmel, egy magyar népdal hangzott el a Duna Televízióban. Voltak önálló műsorok, dokumentumfilmek, portrék, színpadi felvételek is.

A Duna Televízióban Sztanó Hédi munkásságáról is szólni kell Sorozatai: Verbunkok a Kárpát-medencében, Élő népzene, aztán később, 2010-től a Dunáról fúj a szél, de önálló alkotásokat is készített, táncfilmeket és népzenei műsorokat.

1997-ben így fogalmaztam meg televíziós ars poeticámat: „Tisztán, szépen, egyenesen bemutatni a magyar népművészetet, kicsit továbbgondolva visszaadni azoknak, akiktől eltanultuk.” 20 évvel később már nem lehet ez a cél, mert ma már nem élnek azok, akiknek ezt valójában vissza kell adnunk. Más közönséget, másképp nevelődött, szocializálódott réteget kell megcéloznunk.

A népzenéhez mindenképpen társul egy különleges ruhaviselet, tánc, tehát van vizuális tartalma. Ha nincs, akkor is könnyen rendelhető mellé kép: természet, fű, fa, virág. Nehezebb a helyzet az ún. klasszikus zenével. Egy koncertközvetítésen csak a játszó embert, a hangszert, a zenekart, a közönséget, jó esetben a terem építészeti, vagy belsőépítészeti szépségeit tudjuk megmutatni. Lehet játszani a plánokkal, a világítással, a színekkel. Nem kevés ez, ám mindenképpen nehezebb, jó világítás, jó szemű operatőrök kellenek hozzá.

A klasszikus zene megmutatásának is komoly hagyománya van a magyar televíziózásban. 1959-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokról Erkel Ferenc Hunyadi László c. operáját, és Kacsóh Pongrácz János vitéz-ét sugározta a Magyar Televízió. 1960-ban Bartók két színpadi művét, A fából faragott királyfi-t, és A csodálatos mandarin-t is közvetítették. Az adásokat az Eurovízió is átvette.

Aztán jött a már említett Ki mit tud?. 14 év alatt tízszer ment a sorozat. 1962 és 1976 között Hacki Tamás, Keveházi Gyöngyi, Kern András, Sztevanovity Zorán, Harangozó Teri, Dévényi Tibor voltak nyertesek, de sorolhatnám a neveket azokat, akiket itt fedeztek fel. 1962-ben indult a Zenélő órák. 1966-ban öt zenés játékot mutatott be a Magyar Televízió. 1967-70-ben volt látható Bartalus Ilona sorozata, Gyere pajtás énekelni, Dúdoló címmel. De volt Legyen a zene mindenkié! a Kodály Centenárium tiszteletére 1982-ben, majd  a Kétszer kettő gyakran öt. 1974-től 1998-ig tíz karmester verseny volt a Magyar Televízióban, olyan művészegyéniségekkel, mint Kobayashi Ken-Ichiro, Héja Domonkos, Ligeti András, Kocsár Balázs. 1976-ban a Zene Világnapján indult el Czigány György sorozata, a Zene, zene, zene címmel. Hat húron pendülünk címmel Szendrey-Karper László gitáriskolája is elkészült. 1978-ban indult Czigány Györggyel a Csak a derű óráit számolom c. sorozat. 1985-ben A magyar dal ünnepe sorozat első négy adása 6 millió nézőt hozott, és ez 30 évvel ezelőtt történt. 1991-ben műsor köszöntötte a 85 éves Farkas Ferencet és a 65 éves Kurtág Györgyöt.

A Duna Televízióban 1993-tól 2000-ig a zenei főszerkesztő Bartalus Ilona volt, akinek két fontos műsora volt: Zene tolmáccsal – zene magyarázó műsorsorozat, A zene arcai pedig zenei magazin műsor, ebben én is részt vettem, nagyon sok adást készítettünk Veszprémi András kollégámmal. Figyeltünk a magyar zenei élet jeles eseményeire. De készültek önálló alkotások, például Ruha István hegedűművésszel Minden hangot szeretni kell címmel.

Ma, amikor a Médiaklikk-re, a közmédia honlapjára ránézünk, klasszikus zenei műsorok keresve, akkor három adás jelenik meg: Dankó klub, a fiatal zenészek Eurovíziós versenye, és a Virtuózok, ahol fiatal tehetségek mérkőznek meg egymással. Azért ennél, több is van, ez a szám feltehetően a honlap problémája. 

A televíziós alkotások részét képezik kultúra történetünknek.

A televízió még ma is az egyik legnagyobb hírforrásuk és az egyik legnagyobb kultúraközvetítőnk. Ezen kívül van oktató és szórakoztató funkciója is. Ami lényeges, az benne van a tévében is. Bár bevallottan kevesen nézik, mégis mindenki tud beszélni róla – örök titok ez az ellentmondás, megfejthetetlen…

Panaszra nincs okunk, van műsoridő, és vannak műsorok, vannak szakemberek, akik csinálják, reméljük, nézőjük is... Tudni kell, hogy csak egy bizonyos távlatból, bizonyos idő után lehet a jelen kor alkotásainak értékét meghatározni és hatását lemérni.

Nézni kell a tévét!

 

[1] Film- és médiafogalmak kisszótára. szerk.: Hertai László. Korona Kiadó Budapest. 2002 pp. 254-255.

[2] Honismeret 1972/2.