Kommunikáció

. A beszédstílus arcot teremt

"Oh, értsd is a szót.." A sátoraljaújhelyi Édes anyanyelvünk verseny kapcsán megjelent kiadványban:

 A beszédstílus arcot teremt

Hányan ismerik igazán a magyar szókincs gazdagságát, s tudnak élni beszédünkben-írásunkban nyelvünk gazdag kifejezési, finom árnyalási lehetőségeivel? Bizony még a legjobbak, a nyelvi szempontból legműveltebbek is állandó tanulásra, a magyar nyelv múltjának, jelenének minél alaposabb megismerésére, a jó példák, legjobb íróink nyelvének állandó tanulmányozására szorulnak, hogy ösztönös, ingatag „nyelvérzék”-en alapuló nyelvhasználatuk és ítéletük a nyelv igaz megismerésére épített nyelvi tudásra támaszkodhasson…

Mondják: tiszta, világos gondolkodás világos stílust szül. De ha valaki nem ura a nyelvnek, hiába gondolkodik világosan, nem tudja kifejezni.

Tanuljunk tehát, hogy világosan meg tudjuk mondani, mit akarunk, hogy jobban, pontosabban, szebben tudjuk kifejezésre juttatni gondolatainkat, érzéseinket. Ha elhanyagoljuk, maholnap nagy íróink, költőink nyelvét sem értjük meg. S ezzel létünk jogát játsszuk el.”

Kodály Zoltán: Iskolai nyelvművelő Előszó. 1959. In: Visszatekintés III. 430. o.

A nemcsak a realitáson nyugvó gondolkodásunk alapeszméje: a világon semmi sem véletlen. Mindennek oka, s előzménye van. Így talán az sem véletlen, hogy Kodály gondolata mocorog fejemben, amikor leülök a géphez, s emlékeimet próbálom papírra, vagy inkább lemezre menteni egy régen volt nyelvtan versenyről. S talán az sem véletlen, hogy az erre hívó, felszólító levél kézhezvételét alig megelőzően aranyhajú Zsuzsi lányomnak éppen a Sátoraljaújhelyen 26 évvel ezelőtt elnyert plakettet mutogattam, hiszen ő, 11 évesen megnyerte az iskolai szép kiejtési versenyt, s a kerületi válogatón egy ponttal lemaradva a győztestől lett második. Talán az sem véletlen, hogy Zsuzsim ilyen szépen beszél. De húga, a 9 éves Sárika is minden mesemondó versenyt megnyer. No, hogy tovább dicsekedjem, bátyjuk, Dani, aki most lett gimnazista, mint „lágyszívű kántor” az iskolai színházi versenyen az egyik legsikeresebb színészi alakítás díját nyerte el.

Hát ha csak ezért is: igazán érdemes volt annak idején nyelvtantudornak lennem, tanulni, s szeretni a grammatikát, versenyen indulni, olvasni, megtanulni szépen és jól használni anyanyelvemet. Ez már több, mint élethivatás: három emberkében elindítani ugyanazt. De ne vágjunk a dolgok elébe…

S hogy Kodály miért nem véletlen? Azon a bizonyos versenyen a döntőben beszédet kellett tartanunk valami számunkra fontos, vagy izgalmas dologról, személyiségről, híres emberről, pl. iskolánk névadójáról.

Mindez nevezetes időben történt, néhány nappal azután, hogy Mesterünk halálának 5. évfordulójáról megemlékeztünk Kecskeméten. Én ugyanis az első, Kodály által alapított ének-zeneibe, a Kodály iskolába jártam, igaz, csak a gimnáziumi éveket töltve ott. Amellett, hogy ekkor már eldöntöttnek látszott az a tény, hogy zenész leszek, (mindent egy lapra feltéve), különös vonzalmat, szeretetet és tiszteletet éreztem Kodály iránt már akkor is. Ez az érzés azóta, több oldalról átlátva és megtapasztalva zsenialitását – csak fokozódott.

A sátoraljaújhelyi verseny két részből állt emlékeim szerint: írásbeli és szóbeli fordulóból. Az írásbelim szinte hibátlan lett, hiszen a magyar nyelv rendszerét, felépítését és elemzési lehetőségeit - gimnáziumi szinten – hála tanáraimnak és magyartanár édesapámnak, elég jól ismertem.

Gyermekkoromban falun éltünk, a Duna bal partján. Úgynevezett nemzetiségi község volt a miénk, „rácok”-nak nevezték az itt élőket. Az én időmben még természetes volt, hogy a gyerekek előbb beszéltek rácul, mint magyarul. Az idősebbek meg jobban értették az idegen szót, mint a magyart. Édesanyám tősgyökeres idevalósi volt, ezt neve is elárulja: Jelencsity – beszéli a mai napig is a nyelvet. Édesapám afféle „lúd tojta, víz hozta” ember. Ahogy errefelé

mondják, „csak benősült” a faluba. Fiatalon rákapott a néphit, a folklór gyűjtésére, eme tettét

mára 7 kötet koronázza, melyeknek nagy része szülőfalumról szól. Ő sosem tanult meg igazán rácul, de elég jól érti a nyelvet. Minket, gyerekeket azonban nem engedett rácul beszélni, a nyelv megtanulását is határozottan ellenezve. Így mi afféle különlegességnek számítottunk húgommal együtt, hiszen társaink nyugodtan beszélhettek előttünk az idegen nyelven, mi semmit sem értettünk belőle. Ez alapja volt több félreértésnek. A mai napig is bánom, hogy nem lett egyszerre két anyanyelvem, nem bánom azonban azt, hogy lett egy igazi, édes, jól megtanult, árnyaltan és kedvvel használt, változatosan és gyakran játékosan alkalmazott drága anyanyelvem, amely később kenyérkereső tevékenységem alapja is lett.

No, de még mindig ne szaladjunk előre.

A kecskeméti Kodály iskola – mint nevéből sejteni lehet, ének-zene tagozatos volt. Ez akkor még egyértelműen azt jelentette, hogy naponta volt ének óránk, sőt egy ún. osztálykarének is működött, aminek hamarosan én lettem a másod karnagya, idővel egyedül vezettem. Hogy miért is mondom, hogy akkor még azt jelentette: bizony nagy és széles hatósugarú erőfeszítéseket teszünk ma, mi felelős beosztású és „befolyásos” emberek, hogy ne vegyék el azt a néhány énekórát, hogy maradjon meg a rangja, a funkciója a Kodály-féle iskoláknak, hogy ne csak a kézzel fogható hasznot hozó „tudományok” legyenek előtérben, hogy higgyék el végre az ezért felelősök: nemcsak kenyérrel él az ember. Bárdos szavait idézve: zene nélkül is lehet élni, de nem érdemes.

Szóval: 14 évesen bekerülvén a kecskeméti gimnáziumba, megküzdvén a kollégium okozta törésekkel, a városi életforma hozta változással, a jobb, színesebb lehetőségek között felnőtt iskolatársak általi befogadással - elutasítással, egyre mélyebbre vetettem magam a különböző tudományokba. Első és mindenek feletti volt természetesen a zene, amihez magán a zenén kívül néhány olyan tanár egyéniség vezetett, akikkel azóta is jó kapcsolatban vagyok, egy pillanatig sem feledvén azt, mit is kaptam tőlük. Mert egy fogékony gyermekkel minden megtörténhet, bármire hajlamos, bármit megtanul, magáévá tesz, csak olyan ember adja át neki a tudást, aki maga is nagyon szereti, nagyon tudja és különlegesen óvja és ápolja azt. Ilyenekkel találkoztam én Kecskeméten, nem egy közülük maga is Kodály, vagy Bárdos tanítvány volt. Persze: így könnyű. Bizony, könnyű is volt. Egy pillanatig sem tűnt tehernek, hogy utolsó két évemben másfél órával korábban kelttettem magam, hogy 7-re beérjek az iskolába, mert a kollégiumban (ami egyúttal nevelőintézet is volt arra rászoruló gyermekeknek) csak egy zongora volt, s mi vagy heten használtuk (volna) azt, elképzelhető mi módon. Nos én ezt másképpen oldottam meg: 7-re beértem az iskolába, itt 8-ig gyakoroltam. Senkinek – de legfőképpen nekem – nem volt ez furcsa, a kollégiumi ebédlős nénik természetesen adták a forró teát, az iskolai gondnok pizsamában nyitotta a kaput, én pedig sosem gondoltam azt, hogy nem ez a világ rendje. Ez két évig ment így, az eredmény meg is lett, felvettek a Zeneakadémia karvezetés szakára.

Közben, harmadikos koromban volt az „Édes anyanyelvünk” verseny, amire kedves tanárom, Ondok Dezsőné készített fel. Lehet, hogy Kökény Jánosné neve szerepel a papírokon, hiszen 3.-ban ő vette át osztályunkat. Legtöbbet azonban Erzsike néninek, Ondoknénak köszönhetek. Sok együtt munkálkodásunk nem volt az órákon kívül, de a nyelvtanórákat szépen és élvezetesen megtartotta. Akkoriban még nem nagyon volt divat az a fajta tehetséggondozás, amit ma már egyetemi szinten is tanítanak. A tehetség általában kitudódott, teret követelt, mint ma is, minden körülmény mellett és ellenére. S ha bírta a hajszát, megmaradt, ha nem: elbukott.

Írni mindig is szerettem. A mai napig is úgy vagyok ezzel, hogy ha valamit nem írok le együltömben, abból semmi sem lesz. No, azért ez egy kis költői lódítás, nem mindig van az embernek ideje órákig egy dologgal foglalkozni három gyermekes anyaként. De az igaz, ha nincs meg az alapötlet, az a szikra, az a vezérgondolat, ami köré akár regény is kerekedhet: kár belefogni. Munkám kapcsán: televíziós szerkesztő – műsorvezető lettem, sokat írok, sokat beszélek. De ezt tettem korábban is, újságok gyermek rovatainak állandó levelezője voltam, majd írtam lapokba kritikákat, összefoglalókat, főként szakmai témákról. Mert – bár lehet írni bármiről – amihez értünk egy kicsit, arról azért csak könnyebb. Egyetemista koromban találkoztam a rádiózással. Már javában készítettem riportokat, olvastam fel kritikákat, amikor kijött egy rendelet: a Magyar Rádió nyelvi bizottsága meghallgatást tart, minden mikrofon előtt dolgozó munkatárs köteles beküldeni szalagon néhány percnyi beszédmintát magáról. Emlékszem, ifjonti öntudatomban egy pillanatig sem izgultam, aktuális műsoromat beküldvén vártam az eredményt. Ami hideg zuhanyként ért, ugyanis elutasítottak. „Úttörő műsorba gyermek riporternek talán elmehetne” – volt a kellően cinikus indoklás, s csak nagysokára láttam be milyen igazuk volt. Hangom ugyanis nem eléggé modulált, magas fekvésű volt, hangsúlyozásom csapnivaló, hangszínem egysíkú. Tudom. Akkor azonban nagyon rosszul esett a féléves letiltás, márcsak anyagilag is. Persze, ma már tudom, hogy minden valamiért van. Ez azért volt, hogy megismerkedhessek Fischer Sándor és Vacha Imre tanár urakkal, és elkezdjem végre tanulni azt, amit már régóta csinálok. A hályogkovács szeméről lehullt a lepel: íme, mennyi mindent nem tudtam eddig. A féléves pihenés jót tett, utána folytathattam a munkát.

Közben egyre jobban elmélyedtem a magyar népzene ismeretében-szeretetében. Néptáncoltam, énekeltem, még a Népművészet Ifjú Mestere címet is elnyertem. Egész életemre meghatározóan elmerültem a magyar népdal gazdagságában, sokszínűségében, nyelvi és zenei leleményében, s nem hiszem, hogy lenne mégegy nép, mégegy ország, ahol ilyen tehetség lakozna az emberek szívében.

„Elment, elment az én párom, világgá ment egy fűszálon…”

„Vékony héja van a piros almának, gyenge szíve van az édesanyámnak…”

„Fekete gyász, fehér az én zsebkendőm, elhagyott a legigazabb szeretőm…”

„Aki szépet szeret, szenved az eleget, hideget, meleget, sok irigy nyelveket…”

„Édesanyám sok szép szava, kit fogadtam, kit nem soha…”

„Édesanyám rózsafája, én voltam a legszebb ága…”

„Zavaros a Tisza, nem akar megszállni, haragszik a rózsám, nem akar szeretni…”

És ezek csak a hirtelen fülembe tóduló szavak, mondatok, dalkezdő gondolatok, szóvirágok – a legszebb értelmében a magyar nyelvnek. Így csak mi tudunk beszélni. Ilyen árnyaltan, ilyen választékosan. Ilyen mindenre kiterjedően. Nem is véletlen, hogy tán sehol a világon nincs ilyen nagyszerű népművészet, ilyen gazdag folklórkincs, mint itt. Mégis képesek vagyunk szemétbe dobni, bemocskolni, pesti trógerok aluljáró kultúrának sem nevezhető műsoraival behozni minden becsületes ember otthonába a tévén keresztül. Hadd röhögjön mindenki a magyar paraszt esendőségén. Hadd röhögjön mindenki a magyar paraszt egyenességén.

A diploma megszerzése után egy gimnázium énektanára lettem, izgalmas évek következtek. Szakmámból adódóan az ünnepek „kiszolgálása” szinte mindig az én feladatom volt. Nemcsak házon belül, de különféle helyeken, könyvkiadókban, kerületi tanácson, egyebütt léptünk fel november 7-én, március 15-én, s amikor kellett. Március 15-ével nem is volt baj. Bár a nyolcvanas évek végét írtuk, tanítványaimmal őszintén és okosan összekacsintottunk, amikor november 7-ére nem a Lenin dalt, hanem gyönyörű többszólamú orosz népdalokat vittünk. Az egyetlen dal, ami némiképp utalt szocializmusunk fejlődésére, építésére, Kodály – Jankovics: Jeligéje volt. (Zengjen a bátrak országában újszeri ének…) Sosem a szöveg itt-ott bugyuta kicsengését figyeltem, hanem azt a nagyszerű zenei megfogalmazást, amit Kodály alkalmazott. A prozódiához való mesteri ragaszkodást, a kezdő kvint őshazába áthallatszó gongütését… És hát Kodályban vakon bíztam. Tudtam: ha ő ezt leírta, ott valami turpisságnak lennie kell, ő a kommunistákkal sosem paktált. Hát meg is találtam a turpisságot: Dalra magyar nép! - cseng az első versszak vége. Ez a lényeg. Tanítványaim gyakran húzták el szájukat: ez nem nekünk való! Kodályra hivatkozva április 4-én ezt azért mégis elénekeltük. Egyszer állt csak meg bennem az ütő, amikor a felügyeletemre bízott kis csapattal elmentem egy helyszínre felszabadulási műsort adni (szavalók, narrátor, kórus), s az egyik szavaló a megbeszélt „felszabadulási” vers helyett Babits Mihály Húsvét előtt című remekével állt elő. Reszketve vártam a hatást. Óriási tapsot kapott.

Mindig nagy gondot fordítottam arra, hogy megtanítsam a gyerekeknek a kultúrált színpadi viselkedést. Mindig megbeszéltük, milyen ruhát vegyenek, melyik kezükben vigyék a mappába helyezett kottát, ki indul elsőnek, stb. Megtartottuk az anyák napját, karácsonyoztunk, felléptünk ahol csak lehetett, zsidó szeretetotthontól kezdve a Bartók-házig: komplett verses, dalos esteket tartva. Szép és hasznos időszaka volt életemnek.

Mikor megszületett Dani fiam, elbúcsúztam a tanítástól. Akkor még nem sejtettem, hogy örökre. (Igaz is: ki tudja?) Két évvel később jött Zsuzsi, majd újabb két évre Sarolta. Így a GYES-ből 7 év lett. A tanítás tehát kimaradt, de nem így a rádiózás. Amolyan tudatalatti védelem, a bezárkózástól való öntudatlan félelem súgta nekem, hogy hetente legalább egy riportot leadjak. Ezt a gyerek megszületése után három hónappal kezdtem, s elég jól belejöttem. Közel volt a Vas utcai kórház a Rádióhoz, így még okom sem volt a félelemre, a lányokkal az utolsó pillanatokig dolgozhattam. Persze, ez nem volt sem megerőltető, sem túlságosan időigényes. Sokat, rengeteget voltam a gyerekekkel, és sokat beszélgettünk, meséltünk. Talán az sem véletlen, hogy mind a hárman nagyon hamar és szépen, szinte hibátlanul megtanultak beszélni. Igen hamar rákapattuk őket a magnó kazetta hallgatására. Mesekazettákat vettünk nekik, a legkitűnőbb előadókkal. Kóka Rozália, Molnár Piroska, Schütz Ila, Gábor Miklós, Szabó Gyula, Garas Dezső, Budai Ilona és a saját nagyapjuk, nagyanyjuk mesélt nekik, a mi mesénk után. Ezekre aludtak el – és alszanak el ma is – a drágák. Nem csoda, ha a mesemondó versenyre szóból tanult mesét visznek, s bár előfordult már, hogy a bukovinai tájszólással előadott mesét a zsűri tanító nénije ugyan nem értette, de nem lehetett elvitatni Zsuzsink előadói ügyességét.

Sarolta születése után három hónappal újabb csoda született Magyarországon: elindult világkörüli útjára a Duna Televízió adása. A próba műsorokat látva, Sárikát szoptatva éreztem, tudtam: ezt nekem találták ki. Nem is kellett sokáig várnom, hamarosan megkerestek, nem csinálnék-é néhány riportot. A riportot nagyobb műsor követte, majd hamarosan megkértek, legyek állandó, belsős szerkesztője ennek a nagyszerű intézménynek.

A népzenei műsorok felelős szerkesztője lettem, természetesen a komoly zenével sem hagytam fel. Gyakran jártam – járok Erdélybe, ott talán még jobban ismernek a képernyőről, mint itthon. Olyan tévés lettem, aki mindig is megmaradt zenésznek. Első mindig a szakmai tisztaság és helyénvalóság, minden más utána jön. Ha zeneileg, művészileg nem oldható meg egy-egy felvétel, akkor inkább elmarad. Nem szenzációhajhász lesifotós lettem, inkább amolyan emlékgyűjtögető – mentegető búvár, aki személyes véleményét is beleteszi minden műsorába.

Nehéz, embertpróbáló munka ez. Sokan irigyelnek minket, lehet is miért. De ne irigyeljenek a töméntelen felelősség, az örökös lelkiismereti gyötrődés, a gyakori komoly állóképességet kívánó munka miatt.

És itt is a beszéd, a magyar szó az, ami a legfontosabb. A nyelvérzék, amely az előre meg nem írt műsoroknál kisegíti az embert. Mely – némi gyakorlat után olyan játékokra sarkall, hogy egy 30 perces műsoron belül ne ismételjek kérdés kezdő formulát. Hogy kihagyjak olyan tévés „szakkifejezéseket”, hogy „bejátszás”, hogy „ennyi”, hogy „ne menjenek sehová”, hogy „újra jövünk”, „nem igazán értem” (most akkor értem, vagy sem?), hogy „azt gondolom…” (holott nem gondolok semmit), hogy „nem mondod…” (ahelyett, hogy ne mondd – alanyi, vagy tárgyas ragozás, oh), hogy ne is soroljam. Amely nem enged meg semmilyen nyelvi hibát, pontatlanságot, még a tájnyelvi sajátságokat is kiküszöbölteti az emberrel, mivel a hivatalos, irodalmi nyelvet kell beszélni a közszolgálati televízióban. Bár Erdélyben általános az, hogy „el kell gyere”, vagy „ide kell hozd”, mégsem magyaros. Nem helyes. Helyes viszont a lett légyen, az ámde, a majdan, a leendő, az ugyan bizony, a voltaképpen, és még sorolhatnám. A ritkán használt, az irodalmiasan hangzó, „bonyolult” nyelvi eszközök azok, amelyek igazán széppé, finommá, eredetivé teszik nyelvi közlekedésünket.

Gyakran állok különféle színpadokon konferanszként az ország különböző pontjain. Általában zenei vagy népzenei koncerteket mondok be. A fellépő művészeket legegyszerűbben így ajánlhatjuk: a következő műsorszám… Ehelyett milyen jólesik a fülnek: Bizonyára szívesen hallják… Érdemes figyelni… Kedvvel jött közénk… és így tovább. Hát mivel játsszunk, ha nem azzal, amit a legtöbbet használunk?

Érdekes a játék a régi, elfeledett jelentésű szavakkal. Amikor jelentkezett nálam az erdélyi Üsztürü együttes, csodálkoztak, hogy tudom, mit jelent a nevük. De jó tudni a bagolytüdő, a motolla, a mórikál, a regruta, az éca, a cibak és még sok-sok más, régóta nem használatos szavunk értelmét, hiszen megfelelő szövegkörnyezetben, megfelelő pillanatban díszítheti, szépítheti, élénkítheti beszédünket, kiemelheti, érthetőbbé és árnyaltabbá teheti mondanivalónkat.

Gyakran hallom szidni fiataljaink beszédstílusát. Nos, a szleng, a városi stílus, a különféle társadalmi rétegekhez, esetleg szakmákhoz kötött szinte kötelező „tolvajnyelv” nem feltétlenül üldözendő, hiszen ez is színesítheti a mondanivalót. Csak tudni kell jól alkalmazni. Használunk mi is a tévében egy elég siralmas, de jól kialakított beszédstílust, amin egymás közt – de csakis ott – jókat nevetünk. Számtalan idegen szót alkalmazunk - svenk, fárt, dzsimmi dzsib, bűnés, vario – és sorolhatnám, mely szavakat nyelvhűen kár is lenne leírni, annyira nem a német vagy angol eredetijük a lényeges. Ezektől, ha tudván tudjuk, miért mondjuk, és ha mellette néha gondolunk Kosztolányira vagy Németh Lászlóra is, nem romlik a nyelvünk, a beszédünk. Csak akkor romlik, ha kizárólag ezt használjuk, és ha csakis a kereskedelmi televíziók vagy rádiók nem is tudom honnan szalajtott műsorvezetőinek szavajárásait utánozzuk. (Elnézést kérek a kevés kivételtől.)

Érdemes szót ejteni arról is, miként segíti a mindennapi érvényesülést az, ha valaki árnyaltabban beszél az átlagnál. Próbáljuk csak ki! Ha felhívjuk mondjuk a körzeti orvost, mert meg akarjuk tudni, mikor rendel, kezdhetjük így is: Jó napot kívánok, mikor rendel X doktor? De próbálkozhatunk így is: Jó napot kívánok, elnézést kérek, már megint elfelejtettem a rendelési időt. Segítene nekem? Tudja, X doktorhoz járok. Köszönöm a segítségét. Apróság, talán nem is a legjobb példa jutott eszembe hirtelen, de hihetetlen eredményeket lehet elérni határozott, szép hangszínen elmondott jól megfogalmazott magyar mondatokkal. Velem előfordult, hogy (bár elvből nem szeretem az ügynököket >direkt marketing<) valakit azért küldtem el, mert túl sok energiámba került a beszédére való figyelés. Hadart, kapkodott, nem tudta mit is akar.

És a családi életben sem mindegy, hogyan közlekedünk egymás közt. Nálunk a reggeli ébresztés már egy nyelvi gyönyörűség, annyiféleképpen becézem, simogatom a szavaimmal a gyerekeimet. Épp ma történt, hogy csak beszóltam, jó lenne felkelni, mert sietünk valahová, mire Zsuzsim azt mondta: így nem lehet fölkelni. Milyen igaza van! Ha van miből táplálkoznunk, merítkeznünk, miért is ne tennénk??

A beszédstílus arcot teremt. Annyifélék vagyunk, ahány módon megszólalunk. Különféle társaságokban megszerettethetjük – megutáltathatjuk magunkat – csupán szavainkkal. Ugyanaz az ember – megannyi viselkedési attitüd.

Nos, ennyi mindent indított el bennem egy hajdanvolt gimnáziumi verseny..