Kommunikáció

Kultúra és kulturális környezetszennyezés

Semmilyen kultúra nem élhet, ha kizárólagos akar lenni.
(Mahatma Gandhi)

Az ész kultúrájának szolgálnia kell a szívet.
(Mahatma Gandhi)

A kultúra helyes meghatározása a tökéletesség szeretete, azaz a tökéletesség tanulása.
Matthew Arnold, Culture and Anarchy, I, 1869

Kultúra: tudása mindannak, amit valaha mondtak vagy gondoltak a világon.


Matthew Arnold: Literature and Dogma

Világokat megejt a kultura,
az Ördög sem maga ura.
Sehol se látható már az Északi Ördög;
szarvat, farkat még látsz-e, s körmöt?
Mi lábam illeti, nem nélkülözhetem,
de a nép közt nekem csak árthat;
némely ficsúr módján ezért viselgetem
évek óta mű-lábikrámat.

(Jékely Zoltán és Kálnoky László ford.)
Goethe: Faust (Mephisto)

Az elsődleges tanácsom a jól-rendezett észről, az emberi képességről: megmaradni egy helyen és ott maradni a saját köreinkben.
Seneca: Epistulae ad Lucilium

Dolgozatunkat el sem tudjuk kezdeni néhány terminus technikus tisztázása nélkül.

I. 1. A kultúra meghatározása

A kultúra szó a latin colere (tartózkodni, művelni, becsülni) szóból származik. Cicero volt az első, aki átvitt értelemben párhuzamot vont a „föld megművelése és a lélek megnemesítése között”. A felvilágosodás korában a kultúra a természettel való szembenállást jelentette. A romantika korában, a „nép”, mint esetleges kultúrateremtő tényező felfedezésekor alakul ki a magas-kultúra – népi kultúra szembeállítása, mely nagyban segít a fogalom definíciójának leírásában. Ebből következik az etnológiai típusú, főleg az amerikai szakirodalomban nyomon követhető magyarázat, melyhez Kroeber és Kluckhohn definíciója társul: "A kultúra explicit vagy implicit viselkedésmintákból áll, amelyeket szimbólumok közvetítenek. Ezek a szimbólumok a különböző embercsoportok kiemelkedő teljesítményei, magukban foglalják a művészeti termékeket is. A kultúra lényege a tradicionális (történelem során leszűrődött és kiválasztott) gondolatokból, ötletekből áll és főként a hozzájuk tapadó értékekből. A kultúra rendszereket egyrészt tekinthetjük a cselekvés termékeinek, másrészt a jövőbeli cselekedetek feltétel rendszerének." Néprajzi – antropológiai típusú meghatározást találunk Tylernél : „A kultúra vagy civilizáció összetett egész: felöleli a tudást, a hiedelmeket, a művészetet, az erkölcsöt, a jogot, a szokásokat, valamint azokat a képességeket, amelyeket az emberek a társadalom tagjaként szereztek.” Maga a kifejezés többféle értelemben is használatos. Meghatározása, mai értelmezésének körvonalazása nem is olyan egyszerű, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. „…a társadalomtudományoknak nincs sajátos, csak reájuk jellemző kultúra fogalmuk. E fogalom tartalma a társadalomtudományokban éppúgy változó, mint a köznyelvben.” Ezen kívül nem határozhatjuk meg csak jelen állapotában, szükséges némi történeti áttekintés is, érdemes megfigyelni magyarázatának alakulását.
A kultúrát értelmezhetjük úgy,
a) mint „műveltség”, leginkább humán műveltség, mely elsősorban irodalmi és művészeti területeken való jártasságra utal
b) más módon egy-egy kor, vagy társadalom szellemi teljesítményeinek teljes köre. (Görög-római kultúra, pogány kultúra, stb.)
c) termelési, elsősorban mezőgazdasági szakkifejezés: „szántóföldi kultúra”, mely a növénytermesztés egyes ágait jelenti. Ide tartozik a biológia más ágaiban használt „sejtkultúra” kifejezés, mely biológiai egységet alkotó sejtek halmaza, együttélése.
Legelterjedtebb a kultúrának, mint műveltségnek az értelmezése, a Pallas lexikon szerint kultúra = művelődés = művelés, egyértelműen tevékenységként definiálja a szót.
Általánosan használt meghatározása szerint az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége, a művelődésnek valamely területe, ill. valamely korszakban vagy népnél való megnyilvánulása.
Az UNESCO 2002-ben megfogalmazott és közzétett meghatározása szerint a kultúra „a társadalom, vagy valamely társadalmi csoport olyan különböző spirituális, anyagi, intellektuális és érzelmi jellemzőinek összessége, és ami ezt körülveszi, beleértve a művészetet és az irodalmat.”
Matthew Arnold és Leavis szerint a kultúra „egyszerűen azon javak eredménye, melyeket bármikor is gondoltak vagy mondtak a világon.” A kultúra fogalma három összetevő segítségével is megközelíthető: értékek (value), normák (norma) és műtermékek (artifact). Az értékek ötletek arról, hogy mi fontos az életben, ez határozza meg a többit. A normák elvárások arról, hogy emberek hogyan viselkednek különböző helyzetekben. Mindegyik kultúra más módszereket, szankciót használ a normák (formálisan: törvények) betartásának kikényszerítésére. A műtermékek (műtárgyak v. tárgyiasult kultúra) pedig az adott kultúra értékeiből és normáiból származnak.
A már idézett A. Kroeber és C. Kluckhohn antropológusok 1952-ben mintegy 200 definícióját fogalmazták meg a kultúrának. Sokan vannak, akik azonosítják a kultúrát a XVIII. ás XIX. század Európájának kultúra felfogásával. Eszerint a kultúra civilizáció, és ellentétben áll a természettel. Ma megkülönböztetünk magas kultúrát és paraszti kultúrát, high culture-t és pop culture-t (azaz non elite, masses culture-t), High és low culture-t (azaz subkultúrát) material és symbolic kultúrát, tarmsculture-t és acculture-t. De beszélünk már multikultúráról is, mely a globalizációval karöltve a legnagyobb veszélyeket rejtheti magában.
Klasszilus kultúrantropológusunk, Lévi-Strauss szerint „egy kultúra a viselkedés számára szolgáló minták együtteséből áll, amelyek az emberi lények egy csoportja körében egy meghatározott időszakaszban uralkodó jellegűek, és amelyek – a folyamatban lévő kutatás és a vizsgálat alapsokaság szempontjából nézve – más hasonló együttesektől megfigyelhető módon és élesen megkülönböztethetők.”
Frappáns Bohannan meghatározása: „A kultúra nem más, mint az információk kódolásának egy módja.”
A kifejezéshez szorosan hozzátartozik a hagyomány fogalma, mely a kultúra megtartójaként is funkcionál. „A népek emlékezete a hagyomány. A hagyomány: egy nemzet válasza életkörülményeire, a nemzet igazi személyisége, mellyel időben önmagához és feladataihoz hű maradhat.”
„Népi hagyományainkat emberi közösségek hozták létre és éltették nemzedékről nemzedékre. A közösségi cselekvés- és magatartásmódok alkotják népszokásainkat, melyekhez a közösségekhez tartozó egyének tartják magukat. A szokások azután különböző jelrendszerek segítségével művészi alkotásokat is hoznak létre, melyek elválaszthatatlanok a szokások gyakorlásától és szerves részei a nép kultúrájának. A népi kultúra leginkább a népszokásokban és hagyományozódik.”
„A kultúra nem más, mint az emberiség története folyamán felhalmozott értékek összessége, tehát szélesebb értelemben hagyomány… Eszerint a kultúra egy közösség anyagi, szellemi és társadalmi igényinek összességét, s azok kielégítési módjait jelenti.
Sorolhatnánk még a meghatározásokat, ha így tennénk hamarosan be kellene vezetnünk az ünnep, a szokás, a megtartás és még sok egyéb terminust, melyre jelen dolgozat keretei nem adnak lehetőséget.
Mindenesetre figyelemre méltó és reményekre jogosító az UNESCO 1999-es konferenciájának cselekvési terve, mely így fogalmaz: „Tisztában kell lennünk azzal, hogy sok közösségben képtelenség elválasztani egymástól a tárgyi, a szellemi és a természeti örökséget.”
Látható, hogy a kultúra fogalma pozitív. Előrevivő folyamatot jelent, tudást és tapasztalatot feltételez.
Az is látható, hogy sokoldalúság, többértelműség jellemzi.
Az élt és remélt élet valamennyi aspektusában beszélhetünk kultúráról. Mindennek van módja, a mód kialakulásának van történelme – így tehát kultúrája is. Jelen dolgozatban – tetszőleges indoklással - kiválasztunk néhány témát, melyeket vizsgálunk. Ezeket a területeket nevezzük el kultúrköröknek. Elsősorban negatív hatásait ill. jelenségeit figyeljük meg, vagyis azt, hogy az adott terület kultúrájába hol és hogyan történik olyan durva beavatkozás, mely már szennyezésnek mondható. Természetesen jelen tanulmányban a kultúrát mint társadalomtudományi kategóriát vizsgáljuk, eltekintünk a természettudományokban, esetleg a termelésben használatos – ennél sokkal jobban körülhatározható kultúra definícióktól.

I. 2. A környezet meghatározása

Környezet alatt értjük azt, ami körbevesz bennünket. A környezet a különböző jellemzők alapján az alábbiak szerint bontható fel:
Fizikai környezet, amely a fizikai feltételeket határozza meg, mint a klíma hőmérséklet, páratartalom, szél, fény, nyomás és hang. A fizikai környezet magába foglalja az egyes közegek jellemzőit, amelyben a beavatkozás megvalósul: talajok, kőzetek, vizek és levegő. Kémiai környezet, amely a minket körülvevő kémiai feltételeket foglalja magába. Ide tartoznak a különböző tápelemek, szerves molekulák (létfontosságú biológiai anyagok, valamint toxikus természetes anyagok) mesterséges előállítású kémiai anyagok. Ugyancsak ebbe a környezetbe értjük azokat a kémiai jellemzőket, amelyek az adott médiát leírják. Ide tartozik a vegyhatás, a pH, a különböző kémiai anyagok jellemzői, kémiai kötései, stb.
A biológiai környezet, amely magába foglalja ezek kapcsolatrendszerét, és ökoszisztémáit, belső kapcsolatrendszerét a kémiai - fizikai környezettel. Az ember is a környezet része, testi valójában, testi működéseinek következményeivel. Az, amit már tudatosan tesz, vagy változtat, már nem a biológiai környezet tagjaként teszi, ekkor már egy másfajta környezet – a kulturális környezet (ld. ott) részeként teszi.

I. 3. Kulturális környezet meghatározása

Leginkább a ma még gyermekcipőben járó tudományág, az ökológiai antropológia (a természet- és társadalomtudományok határmezsgyéjén található diszciplína, amely a kultúra és a természeti környezet kölcsönhatásrendszerével foglalkozik) segítségével lehet meghatározni. Ez a tudományág a határhelyzetéből fakadó problémákat a két nagy tudományterület összekötésével, a köztük ívelő hídon való átkeléssel igyekszik megoldani.
Általában kulturális környezetről nem szokás beszélni. Teremtsük meg a fogalmat:
Kulturális környezet: mindazon jelenségek embereket (társadalmat) érintő halmaza, melyeket a kultúra szóval jellemezhetünk. A kulturális környezet fogalmába magát az embert, mint alakuló, alakítható, tehát művelődő és tanítható jelenséget is ide kell sorolnunk. Az ember része a természeti környezetnek is, de a kulturálisnak is. Ez utóbbinak elsősorban alkotásai révén része, azokkal a műtárgyakkal (artifacts), melyeket tudatosan, valamilyen célból alkotott. De része a kulturális környezetnek akkor is, ha beleszól a környezet természetes jelenségeinek alakulásába is – a szándéktól függetlenül.
Vizsgálódásunkban tehát nem pl. zenekultúráról, hanem zenei „környezetkultúráról”, azaz a társas (társadalmi) környezetben megjelenő zenei kultúráról beszélünk.

I. 4. A környezetszennyezés meghatározása

„A környezetszennyezés régebben létezik, mint a civilizáció: őseink megjelenése óta. Mióta fajunk első példányai a Földön járnak, azóta termel az emberi tevékenység fizikai és kémiai hulladékot, amely megváltoztatja a levegő, a talaj és a természetes vizek eredeti összetételét. A történelem előtti időktől kezdve a környezetszennyezés elválaszthatatlanul kapcsolódik az egészség és a gyógyítás problémaköréhez.” Ugyanitt olvashatjuk, ahogy a szennyezés elsődleges forrása maga az ember, aki ürüléket termel, vagyis bocsát ki magából, mely máris szennyezheti a környezetet, hiszen fertőzések forrása. Következett a levegő szennyezése porral, mely a termelőeszközök készítése során keletkezett, egyre nagyobb mennyiségben. (Kő megmunkálása, stb.) A tűz megjelenésével jelen van a füst, a kialakuló célzatos növénytermesztés és állattenyésztés óhatatlan velejárója a hulladék megjelenése, mely önmagában károsítja a környezetet. Az egyre nagyobb települések megjelenése pedig magával hozta a szennyezést, a környezet bepiszkítását. A környezetszennyezés (environmental
pollution) definíciója még:
”Káros anyagok természetes környezetbe juttatása közvetlen v. közvetett úton. A környezetszennyezés mértéke függ a szennyező anyag minőségétől, mennyiségétől, valamint attól a környezettől, ahová a szennyező anyag kerül; a műtrágyák túladagolva szennyező anyagokká válnak, ha koncentrációjuk megnő a felszíni v. felszín alatti vizekben.
A környezetszennyezés fontosabb fajtái a levegőszennyezés (pl. savas eső), az édesvízi szennyezés (pl. ipari eredetű vegyi anyagok ürítése folyóvizekbe), tengeri szennyezés (pl. tankhajókból kiömlött olaj), zajártalom (pl. repülőgépek), talajszennyezés (pl. mérgező hulladékok eltemetése), valamint a vizuális környezetkárosítás (pl. ipar telepítése festői szépségű vidékre).”
A pénz és az üzleti világ, a financiális szemléletmód megjelenésével óriás léptekben indult meg a környezet piszkítása. Egyre kevésbé volt fontos a tisztaság, ha a haszonszerzés úgy kívánta, bárki képes volt feleslegét bárhol letenni, olcsóbb, és károsítóbb élelmiszert termeszteni és azt eladni. Így fejlődött, alakult ki a piacgazdaság. Ennek egészen eldurvult, felelőtlen és a jövőre fittyet hányó időszakát éljük most. Ami ma történik, leginkább a tudatos és célzatos öngyilkossághoz hasonlítható. Néhány eleve halálraítélt mozgalom próbálkozik, és terjedőben az ellenállás, sokat nem remélhetünk, hisz a cél a profit – mindenütt, minden termelési ágban.

II. A kulturális környezet szennyezése

A kultúra fogalma tehát, mint láthattuk nem határozható meg egyértelműen, értelmezése pedig meglehetősen mobilis, változékony. Amennyire stabilnak hisszük magát a – különféle megállapodások szerint – kultúrának tartott „valamit”, annyira bizonytalan és koronként változó a definíciója. Próbáljuk meg mégis a kultúra különböző - társadalomtudományokat érintő - szakterületein belül vizsgálni, melyek azok a tényezők és jelenségek, melyek széles (társadalmi) körben károsak (szennyezőek) és az emberiség fejlődését hátráltatják. Ide vehetjük azokat a jelenségeket is, melyek ha nem is hátráltatják, de előre sem viszik. A kultúra dinamikus szerkezetében a stagnálás is káros jelenségnek számít.
Azt, hogy mi számít hasznosnak, károsnak, avagy mi alapján stagnál a fejlődés, alapvetően meghatározza az egyén illetve az egyén életét meghatározó kor ízlésvilága. Íme egy újabb fogalom, mellyel – már nem csodálkozunk rajta: - ismét törököt fogunk, nehéz megmagyarázni.
Lényegesnek tartjuk megjegyezni, hogy a kifejezés hármas összetételét inkább úgy értelmezzük, mintha az a kulturális környezet szennyezése, mintsem kulturális környezetszennyezés lenne. Az általunk definiált „kultúra” kifejezéshez tartozó jelenségekkel primer módon ui. szándékosan nem lehet szennyezni a környezetet.
A műfajok pontos meghatározása rendkívül kényes és nehéz feladat, be kellene vezetnünk és definiálnunk az ízlés fogalmát is, mellyel valószínűleg hasonlóképpen járnánk, mint a kultúrával…

II. 1. Ízlés

„Az ízléssel kapcsolatban forgalomban van két közhely. Az egyik szerint mindenkinek megvan a maga ízlése. Ez azt jelenti, hogy minden ízlés szubjektív. A másik közhely talán még ismerősebb, sokan latin közmondásként is ismerik. De gustibus non est disputandum - az ízlésekről nem lehet vitatkozni. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki tartsa meg magának az ízlését, hogy ne beszélgethetnénk arról, ami tetszik vagy visszatetszik nekünk. Nem azt jelenti, hogy ne cserélhetnénk ki ízlésítéleteinket, sőt éppen ezekre az esetekre tartogat egy bölcsességet, azt ugyanis, hogy az ízlés kérdéseiben állandóan folyik, de végérvényesen soha nem dőlhet el a vita, vagy legalábbis úgy nem, mint a tudományban, ahol közös, objektív fogalmakat használunk.”
Az ízlés , mint fogalom legalább ugyanannyi értelmezés változáson ment át az évszázadok folyamán, mint édestestvére, a kultúra. Legyen elég most ennyi:
„Az ízlés… nem tűnik el, sőt, továbbra is betölti azt a két funkciót, amely kezdettől feszült viszonyban volt egymással. Mert ha valakinek ízlése van, az továbbra is kész az egész világgal szembe menni, s ugyanakkor az ízlésnek továbbra is megvan a közösséget konstituáló tulajdonsága.”

II. 2. Érték

Ízléses, ami értékes? Az érték fogalma a Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint: az a jelleg, tulajdonság, hogy valamely szükségletet elégít ki, és az egyén vagy a társadalom részéről megbecsülésben részesül. Az érték működésének lényege egyfajta választás, amely megszabja a viselkedés, a cselekvés irányát. Az érték a bennünket mozgató, aktuális és tanult előfeltételek terében érvényesülő és értelmeződő, ezek számára előnyös választás felé irányítja tetteinket. Más az érték fogalmának értelmezése a természettudományokban (ott gyakran valamiféle mennyiség – abszolút érték, értékhatárok, értéktartomány, stb.) más a társadalomtudományokban (ott kissé hasonló az előbbihez, de itt fogalmakhoz, ítéletekhez társul inkább – bár vannak mennyiségi megjelenései is) és egészen más a művészetekben. Itt is van némi számszerűségi megjelenése (pl. zene: ritmusérték) de inkább értelmezzük úgy, mint valaminek az értékessége, magas szintű megfelelése, stb.
Ki döntheti el azonban, hogy mi értékes? Valóban ízléses-e, ami értékes és értékes-e, ami ízléses? Napjainkban sokan beszélnek értékválságról, mely elsősorban a neveléstudományban érezteti hatását. Nehéz a tanárnak szembe mennie azzal, ami akarva akaratlanul éri a gyermeket, s nem feltétlenül tartozik az érték alapszintű értelmezhetőségébe sem.
„Az ember a természetben, annak részeként létezik, és a természet bármely részében potenciálisan érték keletkezhet. Ezért az emberi érdek megragadása - annak megértése, hogy mi jelenthet értéket számára - az érdek és a jólét legtágabban értelmezett formájában szükséges. Az értékek mélyebb megtapasztalása nem a bennünk létező szubjektív elem, hanem a természeti viszonyokban lévő értéktöltés növelését jelenti. Minthogy minden egyes szituáció valamilyen módon egyedülálló, egyik sem eshet a morál vonatkozási körén kívül. A pragmatikus etika ezért teljes értelmezésében maga a környezeti etika.
Ez az etika azonban nem nevezhető antropocentrikusnak. Igaz, hogy csak az ember képes értékelésre, értékítélet nélkül pedig nem keletkezhet érték. Továbbá az ember más, nem emberi tapasztalásokról is csak saját tapasztalásán keresztül tud képet alkotni. Ám amíg az érték fogalma csak az emberi intelligenciát igénylő értékítéleteken keresztül jelentkezik, addig az érték maga -- például az élőlény preferencia sorrendjében -- a környezetben létező
interakciók bármely szintjén létezik.
Az érték a szituációk jellemzője, az élőlények és a környezet viszonyában létezik, és növekszik az élőlény tudatos vagy tudattalan tapasztalásra való képességének fejlődésével. Csak az olyan helyzetek eredményezik érték születését, melyekben érezni tudó organizmusok léteznek. Tehát nem mondhatjuk, hogy minden érték csak az emberi vonatkozásában az, ami, ám azt sem, hogy minden érték egyenlő függetlenül attól, hogy milyen hatása van az emberi létre (gondolhatja-e bárki, hogy az AIDS-vírus megóvása morálisan éppen annyira megalapozott mint például a fülesbagolyé?)”.
Értékelni, tehát értéket értékké tenni, azaz elismerni csak az ember képes. Létrehozni azonban tud a természet is, hiszen értékes a táj, az állatok, a növények. Így értéknek számít teljes természeti környezetünk, melynek óvása, védése ugyanolyan fontossággal bír, mint az emberi érékek védelme. De ez legyen egy másik dolgozat témája.
Szívesen beszélünk manapság értékválságról, de nem árt megjegyeznünk azt az apró anekdotát, mely szerint Gutenberg után a szerzetesek aggódva néztek jövőjük elé, féltvén kenyerüket s hírnevüket: mi lesz itt, ha a könyvek mindenkihez eljutnak? Mindenki olvasni tud majd? Ma, a beláthatatlan fejlődést sejtető komputervilágban van-e okunk félni bármitől is? A választ még körvonalazni sem merészelhetjük…
„Az érték fogalma és az értékválság problémái azonban nemcsak a filozófusokat foglalkoztatták és foglalkoztatják, hanem a pedagógusokat is, hiszen hivatásuk gyakorlásához mindig is nélkülözhetetlen volt, így jelenleg is nélkülözhetetlen a filozófiában hosszú ideje megoldatlan kérdéssel kapcsolatos állásfoglalás.”

III. Kultúrkörkörök vizsgálata

A kultúráról nemcsak a társadalomtudósoknak, de a mindennapi embernek is szívesen jut eszébe elsőként a művészet. Nem haladunk végig az összes ágán, csak a legizgalmasabb területeket érintjük.

III. 1. Zene

Vizsgálatok szerint az ember bejövő információi nagy részét vizuális úton szerzi meg. Érdemes lenne ezzel vitatkozni, hiszen míg szemünket becsukhatjuk, fejünket elfordítva „láthatatlanná” tehetünk területeket, a fülünkkel nem így van ez. A fület nem lehet olyan egyszerűen becsukni, akkor is hallunk, amikor nem akarunk. Nézzük, melyek azok a művészeti ágak, melyek elsősorban a halláson, a fülön keresztül jutnak el agyunkhoz. Elsőként a zene jut eszünkbe. Magát a szót nehéz, szinte lehetetlen meghatározni. legnagyobb zenei lexikonjaink még csak kísérletet sem tesznek rá. Mondhatjuk, hogy bizonyos elv alapján össszerendezett hangok sokasága, de sántít a definíció, hisz akkor zene lehet pl. a vonatfütty is. Erre biztat a népzenekutató zenetudós is: „zene pedig nemcsak a Bach-fúga vagy a magyar népdal, hanem a templomi harangszó, adott esetben a sarkantyúpengés és az állathívogatás is.” Bátor kijelentés, a klasszikus gondolkodás vitázna vele, hisz a zenét pontosan, precízen le lehet írni. Márpedig a sarkantyúpengést ember legyen a talpán, aki leírja. De – s ez tudósunk mellett szól – vannak az egyébként mindenki által zenének nevezett jelenségek között is szinte leírhatatlan dolgok: ilyen a gyimesi csángók lassú magyaros nevű táncának ritmusképlete, melyet pontosan rögzíteni nem, csak konszenzus alapján felvázolni lehetett. De ilyen bizonyos indiai népzenei hangsorok is, melyek nemcsak nem férnek be az európai hangrendszerbe, de állandó változásuk miatt más rendszerbe sem illenek bele.
Nos zene az, ami nélkül lehet, de nem érdemes élni, s ami manapság a vízcsapból is folyik. Fülünk nem egykönnyen csukható be, még rátapasztott kezünk is beenged némi hangot. Így tehát kénytelenek vagyunk állandóan ezzel élni, hisz alig van már közterület, szórakozóhely, bevásárlóközpont, üzlethelyiség, szolgáltató egység, ahol ne kedveskednének nekünk valami hallgatnivalóval. A zajkeltés állandó melléktevékenységünkké vált, szinte függünk tőle. Manapság általánosan elfogadott alapelv: inkább mindig hallgassunk valamit, csak nehogy magunkra maradjunk a gondolatainkkal. Pedig a csendre kimondhatatlanul nagy szükségünk van. „A zajt egy az egész világon elfogadott, s meglehetősen bonyolult rendszer alapján minősítik. Ennek a lényege az, hogy nagyságát az úgynevezett (A) egyenértékű, tehát átlagos zajszinthez képest mérik. A decibel tehát az ehhez az alapértékhez viszonyított szám.
Fontos azonban tudni, hogy a méréskor az értékek nem a szokásos módon adódnak össze, tehát ha a már egy ideje kattogó 60 decibeles zajerősségű írógép mellett egy másik ugyanolyat is elkezdenek használni, a keletkező érték nem 120, hanem csupán 63 lesz. Ugyanígy ha felére csökkentenék a forgalmat, attól még a zajszint távolról sem csökkenne a felére. Szakértők szerint tökéletes csend, a nulla decibeles szintű nem is létezik. Az erdő csendje körülbelül 20 decibel, egy átlagos lakószoba zaja pedig 40. Egy írógépet is használó iroda 60-65, a közepes közúti forgalom pedig 85 decibeles hangerővel jár. A légkalapács 100 körüli, a diszkó vagy egy rock-koncert ennél még többet is, az utasszállító gépek rajtja pedig 125 decibel körüli terhelést ró szervezetünkre. 140 decibelnél van a fájdalomküszöbünk, ilyen erősségű zajból már egyszeri behatás is hallássérülést okozhat.”
Az EU alkotmánya 2006-ig ad lehetőséget erre érdemes bizottságának, hogy megtegye javaslatát a zajszennyezés csökkentéséért. De ez csak a biológiai oldal. Témánkhoz nem annyira a „hogyan”, mint inkább a „mit” tartozik.
A zene ünnep. Hagyományos környezetében az ünnephez tartozott, ott lehetett hallani. Egyházi és világi eseményeken, évfordulókon, mulatságokon, szervezett hangversenyeken. Egyébként – csakúgy magának – ritkán énekel vagy muzsikál az ember. A parasztasszonyok oly sokszor és oly romantikusan leírt dalolgatása kapálás, vagy vajköpülés közben nagyrészt mese, vagy inkább a pszichológia eszközeivel leírható túlfűtött emocionális jelenség, melyhez a muzsika csak eszköz. Ugyanennyi erővel sóhajtozhat is vagy sírdogálhat is valaki. De mivel a népdalt tudja, tud olyat választani, mely az aktuális problémájához hasonlít, így azt énekli – dúdolja magának – korántsem előadóművészi attitüddel.
Reprodukált (előadott) művészet – így zene is – hatását vizsgálva háromféle létezik. Hatáson a lelki pozícióra kifejtett hatást értjük, vagyis azt, hogy milyen változást idéz elő az adott műalkotás mások által interpretált előadása a befogadóra. (Magasabb szinten értelmezhetjük ugyanezt a hatást úgyis, hogy a befogadó egyben interpretáló, pl. olvasó, magának zenélő stb. Vizuális alkotásokra ez utóbbi eset természetesen nem érvényes.)
A befogadó attitüdje a műalkotás befogadása hatására
a) magasabb érzelmi és/vagy tudati szintre került
b) ott maradt, ahol volt
c) alacsonyabb érzelmi/tudati szintre került
Magyarán: a) jobban érezte utána magát, mert katarzist élt át vagy okosodott b) nem történt semmi c) rosszabbul érezte utána magát, mert felkavarta, idegesítette, vagy bosszantotta.
A b) szint előidézője lehet pl. a magyarnóta, az operett és bizonyos szakmai tudással készült, szakmailag többé-kevésbé helytálló könnyűzenei alkotások. a) szint előidézője a magaskultúra szinte minden terméke, a hagyományos kultúra szinte minden terméke és a könnyűzene magasszintű szakmai tudásról tanúskodó alkotásai, melyek viszonylag hosszabb idő próbáját állták ki. A c)szinté pedig az, ami a felsorolásból kimaradt, tehát a rövidtávra tervezett művek, silány könnyűzenei vagy popzenei alkotások, igénytelen utánzatok, feldolgozások és a stílustalan műfaji átjárások - átiratok.
Megkérdőjelezheti feltételezésemet az a szemlélet, mely szerint széles rétegek érzik jól magukat a c) típusba számító művek befogadásakor. Ám mit nevezünk jó érzésnek? Azt a pillanatnyi állapotot, mely komfortérzetet biztosít, függetlenül későbbi hatásától? Rövidtávon lehet, hogy igen, de beszélhetünk a kultúra aspektusából bármikor is rövidtávú hatásról? Aligha. A kultúra fontos összetevője a hagyomány, mely időbeliséget, „kipróbáltságot”, hosszútávot feltételez.
Tehát szinte állandó – a természeti környezetet is károsító – zenei hatásnak vagyunk kitéve. Az elektronikus kereskedelmi mediumok árasztják ezt elsősorban, de a rendkívül olcsón beszerezhető walkman-ek, disc-man-ek, i-pod-ok és MP3 lejátszók, minidisc-ek elárasztják – elsősorban – fiataljainkat, akik egyetlen percre sem teszik ezeket le szívesen. Nem ritka az az eset, hogy tömegközlekedési eszközön, ahol amúgy is zaj van, egyesek olyan hangerővel hallgatják zenéjüket, hogy a környezet tökéletesen appercipiálja a muzsikát, sőt akár zavarólag is veszi. Holott mindez szorosan záródó fülhallgatón keresztül megy a fülbe. Tehát árt a hogyan is, de elsősorban a mit. Nehéz szavakat találni arra az áradatra, amivel ma meg kell (?) birkóznia egy tizenévesnek. Könnyű volt a 30-40 évvel ezelőtti fiatalságnak, hisz az a néhány jó lemez is nehezen volt beszerezhető! Ma minden megkapható. letölthető, meghallgatható, átírható, átkeverhető, megváltoztatható és használható. Ember legyen a talpán, akit nem izgat ez a kínálat! Az tud csak válogatni, aki ért hozzá, vagy olyan stabil ízlése van, amelynek segítségével ki tudja választani, mi a jó. Ahogy Salamon király kérte: „Adj azért a te szolgádnak értelmes szívet, hogy tudja ítélni a te népedet, és tudjon választást tenni a jó és gonosz között; mert kicsoda kormányozhatja ezt a te nagy népedet?” Amint az etika alapja, úgy sokminden másé is a jó és rossz közti különbség felismerése, de ez még nem elég, hanem az eszerinti, vagyis a jó irányában való cselekvés. Ez a lényeg: tudni kell megkülönböztetni a jót a rossztól, majd a szabadság elve alapján merni kell dönteni s a jót választani.
A kereskedelmi televíziózás egyidős a magyarországi rendszerváltással. A kommunizmus mindenben (így a mediában) is tapasztalható egyeduralmának, egységesítő, egy-elvű rendszerének eltűntével felütötte a fejét egy olyan fajta „szabadság”, hol jól, hol rosszul értelmezett lehetőség, mely mindent elsöprő módon uralni kezdte – s uralja azóta is legnépszerűbb vizuális mediánkat, a televíziót. Így van ez a nyomtatott sajtóban, s a rádiózásban is, de legyen az egy másik dolgozat témája.
Ez a szabadság természetesen rengeteg – eladdig elnyomott indulatot és tehetséget szabadított fel, s ha mérlegre helyeznénk a dolog pozitív és negatív hatású eredményeit, bizony feljajdulnánk. Egyes gondolkodók szerint a csaknem 50 évnyi kommunista diktatúra nem okozott annyi kárt az emberek gondolkodásában (hangsúlyozom: csak az intellektuális és mentális síkokat nézve) mint a kérve-kéretlenül, ordítva, alattomosan, de állandóan ránk zúduló kereskedelmi media-szenny. Nincs olyan közterület (fodrászüzlet, étterem, bevásárlóközpont, összejövetel), ahol ne ebbe botlanánk bele. S míg a szemünket csak-csak becsukhatjuk, a fejünket elfordíthatjuk: a fülünk állandóan „dolgozik”, nem teheti magát süketté csak az akaratával az ember.
Mint minden másból, a zenéből is megárt a sok. Milyen jó lenne valódi ünneppé tenni a zenehallgatást, s igazi örömteli eseménnyé a dalolást. Dalolást – egyedül, vagy társakkal, halkabban vagy hangosabban, de célért, okból, értelemmel. Vagy vigaszul, bátorításul, magasztalásul. Nemcsak a semmiért. (Vagy néha akár a semmiért is, mert jó együtt lenni – s máris van ok!) A zene törvény, elv, melyet tisztelni kell.

III. 2. Vizuális művészetek

Ide tartozik minden, amit a szemünkkel fogunk fel. A műalkotások, az épületek, melyek körülvesznek, a táj, ahol élünk, s melybe beleszólunk. Megnézve Michelangelo Mózesét, szobrász legyen a talpán, aki vésőhöz nyúl – mondhatnánk. A manapság látható „projektek”, „performenszek”, „heppeningek” létrehozói vajon hogyan vélekednek erről? Igaz, Picasso két vonallal is tudott teret teremteni és gondolatot ébreszteni. De ő Picasso volt.
Ítéletet csak az idő hozhat, rostáján ki fog hullani minden, ami értéktelen. nem hagyhatjuk azonban szó nélkül azt a helyzetet, mely szintén a rendszerváltás során melléktermékként keletkező és prosperáló vadkapitalizmus mentén keletkezett. A pénzszerzés útjait megrövidíteni igyekvő vállalkozók reklámozási szokásai hihetetlen mértékben alulmúlják a minimálisan elvárhatót. Amíg – láthatóan – kialakult egy olyan, vizuálisan rendkívül magasan képzett – szakember réteg, akik világszínvonalon űzik a reklám mesterségét, addig él és virul a reklámban csak a potenciálisan benne lévő pénzt látó „szakember” réteg is. Ők azok, akik Istent s embert nem nézve plakátolnak ki bármit, amitől pénzt remélnek. Így jelenhet meg – bármit reklámozandó – egy-egy meztelen test, ismert arc, kényelmet, jólétet sugárzó helyzet, meghökkentő szituáció vagy bármi, amire az ember általában felkapja a fejét. A „gyakorló” szabadság velejárója ez is, azé a rendszeré, mely még nem teljesen önmaga, szokja csak önmagát, nem igazán tudja, hányadán is áll önmagával. Szabad sokminden, tehát csinálják, nem tudván azt, hogy a szabadság velejárója az is, hogy valamiből nem kérünk – önszántunkból. Elég csak szűk környezetünkben körülnézni. Álljunk csak meg egy percre – szinte bárhol Budapesten. A lámpaoszlopok, villanyoszlopok tömkelege, mellettük a telefonkábelt tartó oszlopok, hirdetőtáblák, egyéb kábelek tartói – és sorolhatnánk. Gazdagabb helyeken az ilyesmi a föld alatt megy, de talán itt is elvárható lenne, hogy egyeznének meg, s ami ráfér egy oszlopra, azt ne ötön feszítsék ki. Nyilván a viták elkerülése miatt van ez így, ahogy van. Hirdetünk mindenütt. Úgy tűnik, ebben van a legnagyobb üzlet. Hirdetünk a gyufaskatulyán, a csokoládépapíron, a színházjegy hátulján, az aluljáró falán, az ablaküvegen, a villanyoszlopon, a csomagolópapíron, a napilapokban, a folyóiratokban, és egyáltalán minden olyan felületen, ami emberhez elérhet. De hirdetünk már kukán is, igaz, egyelőre csak a felhívást láttam rajtuk: bérelhető reklámfelület. Kíváncsi vagyok, mi lesz az a termék, aminek ez sem alávaló, aminek még a kuka is jó reklámfelületnek. Hirdetünk hát mindenütt: és hirdetünk mindenhogyan. Nyomtatott, igényes, odaillő vizuális megoldásokkal, - de otthon eszkábált, kézzel írott, nyomtatott, másolt, designert sosem látott ócska, ízlést romboló otromba módon is. S aki nem engedheti meg magának, hogy valami fix felületet béreljen reklámjához – nos az sem ijed meg, megszégyenítő órabérért hajléktalanokat bérel fel, hogy osztogassák szórólapjait. Ezek a szórólapok egy percen belül a kukába (ez a jobbik eset) kerülnek, papírból lévén fákat kiirtva, színes nyomtatással lévén – vegyi szennyezéssel terhelve szegény földünket.
A teremtett táj érintetlen állapotában szép. A természeti csapásokon kívül csak emberkéz csúfíthatja el. Csúfíthatja: tehát meg is teszi. Fák, erdők, vizek tűnnek el az ember akarata miatt. Az ember egyre többet akar, még nem irtódott ki az a szemlélet, mely a maga uralma alá akarta vonni a természetet is. Építkeznek mindenhová, és minden módon. Van egy olyan építészeti szemlélet, mely fontosnak tartja, hogy milyen a környezet, ahová házát elhelyezi. Ezzel a lehetőséggel kevesen élnek. Pedig ez nem mindig csak pénz kérdés. A táj tisztelete, a természet adottságainak figyelembe vétele mindig megtérül. Ellenkezője pedig szinte mindig bajt okoz. (Tisza szabályozása, Kis-Balaton lecsapolása, Hanság, stb.)
Vizuális élményt csak a természethez közelálló, azt támogató és abba illeszkedő tájépítészet és műtárgyalkotás jelenthet. A hidakat, viaduktokat, alagutakat, utakat is úgy kell megalkotni, hogy beépüljenek adott környezetükbe.

III. 3. Irodalom

Szüleink generációja még tudja a Himnuszt végig. Összes versszakával. Gyermekeink jó, ha egyet tudnak belőle. Hogy mi mennyit tudunk, az csak rajtunk múlik. Mi még megtanulhattuk. Gyerekeinknek egyáltalán nem kell tudni, mert bármikor kezükben tarthatják, nekik lexikális tudásra szinte nincs is szükség. A Háború és béke két nagy, vastag kötet. A Bridget Jones naplója 200 oldal – nagy tördelésekkel. Németh László mondatai – többszörösen összetettek, 5 sorosak és élményszerűek. Mai íróink nem is ismerik az összetett mondatot. Mégis meg lehet érteni azt, amit mondani akarnak. Egy film kb. 2 órás. Ma divatos televíziós előzetese kb. 50 mp. Mégis benne a lényeg: az összes sex jelenet, az összes gyilkosság és veszélyhelyzet. Kell ennél több? A sztorit elmondja.
Kiveszőben az igényes, irodalmi kultúra. Versek alig keletkeznek, hisz nincs, aki olvassa őket. Terjedőben az elektronikus levelezés, mely sajátos nyelvezetet teremt meg magának. Rövidítések, szlogenek, összevonások, mindegy mi, csak gyors legyen, cseteljünk, fusson az információ. Ennél csak a telefonos üzenetek nyelvezete borzalmasabb: jeleket használnak betűk helyett. Igen, jó ez olykor olykor. De komolyan félhetünk, hogy valaha általános lesz. Igaz, a nyelvújítástól is féltek Kazinczy ellenzői. De ott az „ellenfél” egy Kazinczy volt, nem pedig félművelt bedugott fülű rohanó senki. És megint utalhatnánk a másoló szerzetesekre: most mi vagyunk a másoló szerzetesek. Kötelességünk aggódni.

III. 4. Filmkultúra

Ah, filmkultúra. Sokan hiszik, hogy értenek hozzá. Ehhez legtöbb köze minden kétséget kizáróan a pénznek van. De míg a jó háziasszony – mikor csak két tojása van a hűtőben, nem hívja meg rántottára a fél utcát – úgy a filmes, kinek csak öt perces anyagra elegendő a pénze, ne forgasson két órás nagyjátékfilmet! Tudni kell, miből mire futja. A film nagyon költséges műfaj, drágák a jó szakemberek, drága a jó technika. És itt nem elsősorban a mennyiségről van szó. Láttunk már egy kamerával, egyetlen vágás nélkül készült kitűnő, nemzetközi sikerű filmet (Iványi Marcell: A szél) és láttunk nagy költségvetésű nézhetetlen semmit (Meseautó remake). Egy komoly nagy film hihetetlen szaktudást és kellékrendszert kíván, hiszen ezt csak úgy lehet csinálni. És aki nem ért hozzá, az ne fogjon bele. Ugyanez a helyzet a ma annyira hiányzó dokumentumfilmekkel is. A dokumentumfilm évekig készül, nagy-nagy hozzáértést és empátiát kíván készítőjétől. Két nap alatt nem lehet összecsapni.

III. 5. Környezetkultúra

Az egyik legszennyezőbb és leginkább ártalmas részhez értünk. Környezetünk – lakóterünk, otthonunk – az, amivel nap mint nap szembe kell néznünk. Külső megjelenéséről beszéltünk már a vizuális környezet taglalásakor – tulajdonképpen most is arról van szó. A lakás belső berendezése is nagyrészt pénz kérdése. De ízlést pénzért sem lehet venni – így van, ahol a szép környezet nem pénz kérdés. Lakberendezési áruházaink kínálatát nézve ember legyen a talpán, aki kevés pénzből szépen akarja berendezni otthonát. Nem beszélve az egyéb kiegészítőkről (függöny, ágynemű, étkészlet, stb.) ahol egyre inkább a kínai dizájn veszi át a szerepet, hisz az jóval olcsóbb.
Itt beszélhetünk saját megjelenésünk kultúrájáról, vagyis az öltözködés és hajviselet kultúrájáról. Újabb definíció kellene, amitől most eltekintünk: divat. Divat az, amit sokan hordanak – mondhatnánk. A divat évente változik, célja szintén a fogyasztás növelése, jó fogyasztó az, aki évszakonként teljesen lecseréli ruhatárát. Önismereti kultúrára lenne szüksége mindenkinek ahhoz, hogy eldöntse, a divat által megengedett lehetőségek közül mi az, ami neki is jól áll. Ami a 40 kilós 16 évesnek jó, nem biztos, hogy a 70 kilós 50 évesen is jól mutat. Mégis gyakran látni hasukat mutogató éltes asszonyokat, rózsaszín miniszoknyában és egyebekben. Kultúra kérdése ez is: el tudja-e fogadni magát. Ismeri-e önmagát? Kultúrája van a test alakításnak is. Rubens duci nőalakjai saját korukban hódítottak, ma más a trendi. Ma a sovány a menő, s ennek eléréséért sokan tesznek is. De nem fontos mégsem mindenkinek 40 kilósnak lennie, ha más az alkata, meg kell barátkozni azzal, s tudni kell azzal élni.
A hajviselet divatja is gyakran változik. A reklámok világában mindenki „megérdemli”, hogy fesse a háját. Függetlenül attól, jól áll-e neki vagy sem. Tépett, vágott, össze-vissza fésült hajak láthatóak mindenütt. Csak egy-egy igazi egyéniség (nő) visel háborítatlan szép hosszú hajat, s meri megengedni magának esetleg az ősz hajszínt. Bátorság (kulturáltság?) kérdése csupán.

III. 6. Szexuális kultúra

Csökken a válások száma – olvasom. Az ember eleinte örül, de csak addig, míg a mondat másik felét is el nem olvassa: csökken a házasságok száma is. Nem divat az együvé tartozás, a „holtomiglan – holtodiglan” feelingje. Majd összeköltözünk, s lesz valahogy. Tizenéves lányok érzik fölöslegesnek szüzességüket, nem is számítva arra, hogy valaha is lesz egy „igazijuk”, akire érdemes volt egész életükben várni. Sokan eleve a szingli életre rendezkednek be, ők legalább nem csalódnak. Kódolatlan tv-csatornákon jön a pornó, éjféltől minden megengedett a homoszexualitástól a perverziókig. Egyedül hagyott gyerekek nevelkednek és szocializálódnak ezeken – Istenem, még visszasírjuk a cenzúrát. Szabad választás dolga ezeket nézni vagy nem nézni. Fiatal lányok körében a leszbikus szerelem afféle „buli”, akár ki is kehet próbálni, hisz annyifelé látni. Reklámja minden hirdetőoszlopon ott van, s leszbishowra invitál minden bulvár periodika. Közben népességünk egyre csökken, a szexualitás eredeti értelmét és értéket lassan teljesen elveszíti. El is felejtjük, mi volt eredeti értelme: az utód létrehozása, s ezentúl öröm és éltető energia, mely mással nem pótolható. Legalább és legfeljebb két, különnemű ember kell hozzá.

III. 7. Mediakultúra

Elektronikus mediáink helyzetéről tanúskodjon egy másik dolgozat. (Fehér Anikó: Ferde etikaelmélet a kereskedelmi televíziózásban. (kézirat))
Nyomtatott sajtónk is elérkezett ahhoz a pozícióhoz, melyet nehéz alulmúlni. Szegény nyomdász nagyapám biztosan forog a sírjában ezeket a kiadványokat látván: szakképzett ember bizonyára nem vesz részt a tördelésükben. Képanyaguk célja kizárólag az önreklám, vagyis olyasmit kell tenni a címlapra, amire mindenki felkapja a fejét. Lehet az 3-fejű borjú vagy meztelen nő, itt mindegy. A cikkek tartalma az igazságot teljesen nélkülöző hírlapi kacsától a felháborító hazugságokig, a nulla hírértéktől a „sztárok” magánéletéig terjed.
Van egy folyóirat réteg, mely nem külső megjelenésével, hanem tartalmával akar sikert aratni – megélhetésük folyamatosan bizonytalan. Olvasói táboruk csekély, a fennmaradás gondjával küzdenek nap mint nap.


III. 8. Mentális kultúra

Mert nemcsak testünk van, aminek meg kell adni a magáét, hanem lelkünk is. Ennek ápolása nem is olyan könnyű feladat. Isten a teremtés után a 7. napon megpihent. Ezt kívánja tőlünk is, vasárnap az ő házát szenteljük meg, s pihenjünk, ünnepeljünk – belül. Ugyan ki teszi ezt meg? Ki teheti meg? Családok élnek a létminimum alatt. Családfők dolgoznak szombat vasárnap. A mindennapi falatért. De túl a mindennapokon, az igazi nagy ünnepek megélése sem olyan egyszerű. A karácsony már régóta a vásárlás s a költés ünnepe, Húsvétkor nyulat tartunk a Pünkösdről meg már csak az öregek tudják, hogy micsoda. De megünneplik-e a családok a névnapokat, a születésnapokat? Tudunk-e gyászolni, tudunk-e emlékezni? Mesélnek-e a szülők a gyerekeiknek saját gyerekkorukról? Teremtenek-é bennük egyfajta egészséges vágyakozást az iránt a világ iránt, ami az övék volt? Beléjük plántálják-é a saját gyermek iránti vágyat? Hallottam olyan szülőt aki saját gyermeke előtt szidta ezt a világot, s mondta el, ha még egyszer kezdené, bizony nem szülne. Gyermeke csak hallgatta…
Vajon van-e kapcsolat családokon belül a generációk között? Tud-e az unoka beszélgetni a nagymamával? Vagy csak afféle bogaras öregnek tartja? Felnéznek-e az idősebbekre? Tudnunk kell: utódaink pontosan azt csinálják, amit tőlünk, szülőktől látnak.
Persze, ma már nem kell búslakodni akkor, sem, ha valaki nem bírja tovább, idegei s lelke feladják a harcot és az illető „kiborul”. Akkor kaphat kitűnő antidepresszánst, de a reklámokból is ismerhet párat, amelyeket akár orvos közreműködése nélkül is beszerezhet. Nem adjuk meg dolgainknak a megfelelő kifutási időt. Nem figyelünk belső hangjainkra, pedig onnan jönnek a magyarázatok. Nincs időnk, nincs időnk...

IV. Összefoglalás

„Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának. Csak az a mienk igazán, amiért megdolgoztunk, esetleg megszenvedtünk.” Kodály rámutat, hogy a tanulás, az önművelés, a „művelés”, vagyis a kultúra nem önfenntartó. Tenni kell fönnmaradásáért. A fa sem ad termést gondozás nélkül, csak egy darabig.
„Régi bölcs mondás: A történelem az élet tanítómestere. Valóban azt látjuk, hogy az emberiség történetében voltak nagy népek, birodalmak és kultúrák: eltűntek a történelem süllyesztőjében. A dekadencia a biztos pusztuláshoz vezet, ahogy a Római Birodalmat is elsöpörte a népvándorlás. Ugyanakkor van megújulási lehetőség.
A Római Birodalmat elsöprő népvándorlás nem sodorta el a kereszténységet, mert a bevándorló népek megtértek, kereszténnyé lettek, és egy olyan európai keresztény kultúrát és civilizációt, tudományos és természettudományos fejlődést hoztak létre, amely minden előző kultúrát felülmúl. Sőt, úgy tűnik, hogy a természettudományok fejlődése még fel is gyorsul.
Ugyanakkor valami végzetes veszély is fenyeget: az ember önmagát pusztíthatja el. Ha az ember elfeledkezik arról, hogy a műveltség, a tudás, a technika, de még az erkölcsi jó ismerete sem teszi az embert jóvá, erkölcsössé, akkor egész élete, kultúrája veszélybe kerül. Erkölcs nélkül ugyanis semmi garancia nincs arra, hogy az ember a tudását valóban a jóra, az emberek javára kamatoztassa. Az erkölcsi nevelés nélküli oktatás gengszterképzés. Az erkölcs nem magánügy. Ha az elkereszténytelenedő Európa nem tér meg, akkor aligha kerülhető el a tragédia.”
Nehéz megjósolni a jövőt. Az, ami az előző évezredben történt a technika fejlődésében, egyetlen előrejelzésben sem szerepelt. Most még nagyobb ugrások előtt állunk. A computer világ már valós jelen, távlatai kiszámíthatatlanok. A mi gyerekkorunk meséje: azzal és akkor beszélt csodasípja segítségével a mesehős, akivel akart – ma már valóság, földrajzi távolság nélkül bárki odavarázsolható mozgóképben az asztalunkra. (webkamera) Mindent megtudhatunk azonnal. Jó ez így, hisz egyre többet tudunk meg világunkról és egyre többet tehetünk jólétünkért, jól létünkért. És mindez kikerülhetetlen is. Nem is ezzel van a baj. Inkább azzal, hogy az a másik „kultúra”, az a hagyományos, csöndes, követhető és betartható lassan kezd kiveszni. Visszalépni nem kell: nem is lehet. Senkinek sem kell otthon szőnie a vásznat vagy köpülnie a vajat.
Azt is nehéz ma még elképzelni, hogy a fejlődés tempója megváltozzék. Hogy mások legyenek az elvárások és az eszmények. Abban is csak bízhatunk, hogy ami eddig szép, ízléses, értékes és hasznos volt – az is marad.
Megoldási javaslatot nem adhatunk. Aki ilyesmire merészkedik, hamar bolondnak nézik, de talán önmagát is azzá tenné. A világ megindult, meglódult, egyelőre viszi a lendület. Ha nem ütközik akadályba, messzire juthat.

Addig jó, míg van, akinek könnyet csal ki a szeméből a tűnő múlt.


Irodalom:

Alfred Kroeber and Clyde Kluckhohn: A Critical Rewiev of Concepts and Definitions, 1952
Andrew Light, Eric Katz : A helyzet mint érték (Routledge, London-New York, 1996)
Barsi Ernő: Népi hagyományaink iskolai és amatőr színpadon. 1995
Biblia, I. Kir. 3. 9.
Bohannan: Re-thinking culture, 1972. közli: Hoppál Mihály, 1973
Cselekvési terv a szellemi kulturális örökség megóvására és újjáélesztésére (UNESCO konferencia) 1999
Dictionary of Modern Sociology, 1996
Értelmező kéziszótár, Akadémiai Kiadó, 1975
Fehér Zoltán: A hagyomány. Kézirat, 2004
Hász Erzsébet: Érték és pedagógia (Valóság, 2005. szept.)
Hetek, Országos Közéleti Hetilap, Fabini Piroska. 2000
Kodály Zoltán: Mire való a zenei önképzőkör, 1944 in: Visszatekintés I.
Kozma Tamás: A kultúra fogalom értelmezései a polgári társadalomkutatásban in: Népi kultúra, népi társadalom Akadémiai kiadó, 1977
Lévi-Strauss: A struktúra fogalma az etnológiában, 1971
Markham, Adam: A Brief History of Pollution (London, Earthscan, 1994)
Matthew Arnold (1822.1888): Literature and Dogma, 1973
Németh László: A minőség forradalma IV. A magyar Rádió feladatai
Politikai kislexikon
Radnóti Sándor: Jó ízlés, rossz ízlés (Előadás a Mindentudás Egyetemén)
Rédly Elemér Dr. előadása a Magyar Kultúra Napján Sopronban, 2000. január 22-én
Sárosi Bálint: Zenei anyanyelvünk, Planétás kiadó, 2003
Tyler: Primitive Cultur, 1871, idézi Kluckhohn, 1964
Wickipedia weboldal

(A fordítások nagy része a szerző munkája.)