Kommunikáció

"Az élet él és forog..."

„Az élet él és forog…”

Szakrális kommunikáció

(Imádkozási szokások a XXI. században, különös tekintettel az etikai értékváltozásra)


„Hogy az ember mit hisz el, az az esze szerkezetétől, környezete felfogásától és pillanatnyi ismereteitől függ. Az, amit elhiszek (a tudományos népszerűsítők világképe) olyan kortól függő s véletlen dolog, hogy azt a vallásossággal összeházasítani, egyiket a másikkal megkötni: méltatlan dolog. Az elhivésben az embernek csak két kötelessége lehet: azt hinni el, amit el tud hinni s belátni, hogy abban, amit elhitt, inkább a gondolkozás hűsége fontos, mint maguk a mulékony, foszló tételek. Az elhivés s a világkép a vallásos élmény mellett harmadlagos dolog. Aki összekeveri őket, múló italt mulandóval elegyít.”
Németh László: A minőség forradalma II. Vallások, 147.o.

Mt 6,9 Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;
Mt 26,41 Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek; mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtelen.
Mk 13,33 Figyeljetek, vigyázzatok és imádkozzatok; mert nem tudjátok, mikor jő el az az idő.
1Thess 5,17 Szüntelen imádkozzatok.
2Thess 3,1 Végezetre imádkozzatok értünk atyámfiai, hogy az Úrnak beszéde terjedjen és dicsőíttessék, a miként ti köztetek is.
Jak 5,16 Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.


Tartalom:
1. A dolgozat célja 3
2. A dolgozat technikai háttere 4
3. Szociológiai háttér 6
4. Fogalmak körülírása 10
4.1. Vallás, vallásosság 10
4.2. Az ima 12
4.3. Az imádkozás 16
4.4. Az imádság 19
4.5. Paraliturgikus jelenségek 20
5. Az ima gyakorlata 21
6. Az ima formái 22
7. Az imavégzés módjai 23
8. Tapasztalt jelenségek összefoglalása az elkészített 25
interjúk vonatkozásában
9. Utószó 31

1. A dolgozat célja

A XXI. századot előszeretettel tekintik jövőkutató tudósaink a hit elmúlása századának. Erre mutatnak azok a jelek, melyeket naponta megtapasztalhatunk: racionalitás, biztonságra törekvés, önszeretet, csak a saját erőben való bizalom és egyebek. Az érzelmek is át-átértékelődnek. A magukat hívőknek, vallásukat gyakorlónak tartók száma is csekély. A valóság azonban még ennél is rosszabb helyzetet mutat. Különösen akkor, ha vallásosságon nemcsak az Úr napjának megszentelését, azaz a vasárnapi templomba járást nevezzük.
(Megjegyzendő azonban, hogy virágzanak – vagy legalábbis virágozni látszanak a különféle új vallások, felekezetek, melyek könnyen és hatásosan szólítják meg a népességnek többnyire talajvesztett, kiábrándult részét, mintegy támaszt, védőbástyát ígérve nekik. Van tehát igény a vallásosságra, de gyakran más módon, mint ahogyan azt a történelmi egyházak esetében megszoktuk. Jelen dolgozatban azonban ezt a jelenséget nem vizsgálom.)

A dolgozatban annak járok utána, hogy világunkban, a XXI. századi Magyarországon – egy néhány fős, vallását gyakorló római katolikus vallású csoport véleményét és vallásos cselekményét vizsgálva – hogyan élnek és milyenek az erkölcsről és a hitről gondolt fogalmak. Miután a nagy átlag véleményét és viselkedését nap mint nap tapasztalhatjuk és érezhetjük saját bőrünkön, a még érintetlennek remélt, többnyire idős korú, vallásos nevelést kapott és vallását a mai napig is rendszeresen gyakorló egyéneket vizsgáltam.
Megnéztem, fellelhető-e a valódi vallásosság, élnek-e az ösztönösen működő, vallási alapon álló morális viselkedésformák. Idős embereket kérdeztem, elsősorban falun élőket, akiknek van még köze a lassan kiveszőben lévő (hacsak ki nem veszett) parasztsághoz, ahhoz a „nép”-hez, mely a néprajztudomány tárgyát képezi. „A nép a néprajz központi kategóriája”. De – Bálint Sándortól véve a példát, kiterjesztettem vizsgálódásom körét a klasszikus értelemben vett „nép”-en túlmutatva: nép-fogalmam „…nem korlátozódik kizárólagosan a parasztnépre, hanem kiterjed az egész számbavett emberközösségre, társadalomra, minden osztályára és rétegére, amennyiben szakrális hagyományokat, hagyományszerű jelenségeket őriz, illetőleg osztozni kíván bennük.”
Megnéztem, milyenek a liturgián kívüli (paraliturgikus, azaz a „mindennapi élet liturgikus eredetű…képzetköre” ) szakrális szokások, hogyan és mennyit imádkoznak ma azok az emberek, akik önmaguk és környezetük szerint is hívőnek nevezhetőek.
Kíváncsi voltam arra, mennyire számít az, hogy valaki elvégzi az önmaga – vagy más – által rámért napi imádság penzumot, s azt hogyan, milyen külső és belső körülmények között végzi. Milyen az imádkozás szokásrendszere, formája, módja? Mi az ima-repertoár? Hogyan éli meg mindezt az imádkozó? Milyen mindezen cselekmények hatása önmagára s környezetére?

De vizsgáltam a hagyományokhoz hű, archaikus életformát vivő városi hívő embert is, hisz érdekes volt megtudni azt, hogy a szellemnyomorító kommunista éra alatt az ilyen hatásoknak leginkább kitett réteg (városi polgárság) hogyan élte túl korát, s hogyan tudta (tudta-e egyáltalán) megőrizni vallásosságát.
Lehetett volna a dolgozat címe egyszerűen ennyi: paraliturgikus cselekmények vizsgálata a XXI. században. Ám a dolgozat ezen szeretne túlmutatni! Szeretné kiemelni ezen cselekmények kommunikatív vetületeit és jelenségeit is.

2. A dolgozat technikai háttere

A vizsgálódás módszere az interjú, mely kérdező és adatközlő háborítatlan kettősében zajlik. Ilyen jellegű vizsgálódás nem képzelhető el másként, illetve eredményei nem tekinthetőek másként igaznak, ha kérdező nem tud valódi szimpátiát kelteni adatközlőben, azaz nem ért vele egyet. Ezt imitálni nem lehet, tehát ilyenfajta munkára csak az vállalkozhat, aki maga is hisz, s aki nem csodálkozik bizonyos transzcendens dolgokon, ill. azok reális megélésén. Háborítatlan kettősben készültek tehát az interjúk, hacsak lehetett, két ülésben, egy nap különbséggel. A második nap mindig felszínre hozott olyan mélységeket, melyekre első alkalommal nem is gondoltak. A beszélgetés leginkább pszichoterápiás üléshez hasonlít, ahol adatközlő bátran és feltétel nélkül tárja fel szívét. Ebbe a diskurzusba az adatközlő – mint általában az olyanokba, ahol figyelnek az emberre – sosem fárad bele. Előfordult, hogy bizonyos témáknál kérték, kapcsoljam ki a „mikrofont”, de egy-két szavas hárítás után bármit elmondtak. Jólesett ugyanis elmondani! Volt végre valaki, aki a dolog lényegéért jött, nem megoldani a problémát, nem feloldási javaslatot tenni, csupán meghallgatni. Az interjú sorsáról aztán nem is kérdeztek. Rám bízták a dolgot, s hiszem, hogy könnyebbedtek a találkozás után terheik. Volt, aki előzetes megbeszélésemkor azt kérdezte: „ugyan mit tudok én magának, iskolázott embernek mondani. Én, aki 3 elemit végeztem”. Erre rendre azt válaszoltam, hogy nehéz és rossz a mi világunk. Keressük a kiutat, hátha tudna segíteni.
A dolgozat több tudományterület határmezsgyéjén mozog. Leginkább az etnopszichiátria, a valláspszichológia, a néprajztudomány, a vallásszociológia és a kommunikációelmélet – illetve ezek átjárásai adják a keretet és a formát vizsgálódásunkhoz.

Az adatközlők kivétel nélkül nagyon örültek az interjúnak. Voltak köztük, akik már szerepeltek különféle néprajzi adatfelvételen, de ez a fajta érdeklődés, amely legbelső gondolataik felé fordult, elsőként és pszichésen igen pozitívan érintette őket. Nem titkoltuk el előlük azt sem, hogy a kérdezés célja többek között olyan adatok rögzítése továbbadás és megfontolás céljából, melyeknek talán utolsó tudói ők. Az interjú minden adatközlőt „feldobott”, jókedvre derített. Örültek, hogy van, aki ilyesmiről is hajlandó velük beszélgetni, hisz ezek mind olyan „régies”, nem divatos dolgok.

A beszélgetés a Rogersi módszerrel, az általa leírt térköz és irány szabályoknak megfelelően, az általa leírt viselkedési szabályokkal történt. A megfelelő pozíciót ajánlottam fel adatközlőnek, melyet az mindig elfogadott. Végig a szemébe néztem és bólogatással, mimikával jeleztem állandó jelenlétemet és együttérzésemet. Ez fontos volt minden adatközlő számára, néhány szavas hozzászólások, megerősítések nyomán szárnyakat kaptak. Mindig elfogadtam a felkínált üdítőt, kávét, néhány falatot. Együtt ettünk a beszélgetés szünetében, amikor a beszélgetés tovább folyt, immár mikrofon nélkül. Ilyenkor mindig figyeltem arra, hogy lényeges, rögzítésre érdemes dolgok ne hangozzanak el, mert tudott dolog, hogy ebben az intellektuális közegben az adatok csak egyszer hangzanak el jól, az ismétlés mindig csonkít a tartalmon. Így a pihenés időszakában inkább én beszéltem saját életemről, hagyva adatközlőt kérdezni. Ezek a visszakérdezések általában újabb ötleteket adtak.

Adatközlők a találkozásokra hosszú ideig emlékeztek. Jól esett nekik, hogy van, aki ilyesmi iránt érdeklődik. Az erkölcs romlásáról manapság mindössze egy sóhajjal szokás megemlékezni: hja, manapság ez így van. Gyónáskor lehetne ilyesmire sort keríteni (van, ahol meg is teszik), de általában rohan mindenki, a pap is, így ez elmarad. Pedig óriási az igény rá. Az ilyesmihez le kell ülni, ezt a kiskapuban állva nem lehet megbeszélni.
Végig betartottam a klasszikus interjúkészítés szabályait is. Ügyeltem arra, hogy csevegésünk ne legyen parttalan, hogy a témák lehetőség szerint logikai rendben kövessék egymást és jól ki legyenek aknázva. Gyakran keletkeztek asszociációk mindkét félben, ezeket hagyni kellett, hisz nem volt előre tudható, mindez hogyan folytatódik s mire is megy ki. De minden esetben előre felkészültem és kész kérdés séma renddel kopogtattam be – fenntartván az improvizáció lehetőségét.
Célszemélyeink kivétel nélkül vallásukat gyakorló és élő római katolikus magyar emberek.

3. Szociológiai háttér

Nehéz időket élünk. Bármilyen tudóst, kutatót vagy alkotót is kérdeznénk erről, bizonyára vég nélkül sorolnák korunk hibáit, hiányosságait és visszásságait. Panaszkodik a művész, hogy nincs közönsége. A tanár, hogy diákja másként látja a világot, mint ahogy ő magyarázza. A pap, hogy kevesen jönnek a templomába, nincs kinek átadnia az igét.
Panaszok áradata helyett kíséreljünk meg megoldást, vagy inkább választ keresni. Eleink az öregeket kérdezték, tőlük várták a segítséget, bíztak bennük, mint olyanokban, akik sokat láttak, sokat tapasztaltak.
Korunk sok hibája közül válasszunk ki egyet, melyre megpróbálunk orvosságot találni. A legnagyobb és legfontosabb bajt vizsgáljuk, az etikai értékváltozást.
„Az érték fogalma és az értékválság problémái azonban nemcsak a filozófusokat foglalkoztatták és foglalkoztatják, hanem a pedagógusokat is, hiszen hivatásuk gyakorlásához mindig is nélkülözhetetlen volt, így jelenleg is nélkülözhetetlen a filozófiában hosszú ideje megoldatlan kérdéssel kapcsolatos állásfoglalás.”
Az „érték” (value) – mint a kultúra fogalmának egyik (ha nem a legfontosabb) jellemzője a „norma” (norma) és a „műtermék” (artifact) mellett . Elvesztése – de csak halványítása vagy figyelmen kívül hagyása (átértelmezése) beláthatatlan következményekkel bír. „Ma világszerte beszélnek a kulturális és az erkölcsi értékek válságáról. Azaz eldöntendő, vajon ami nálunk tapasztalható, mennyiben világjelenség és mennyiben specifikusan a miénk? Számunkra éppenséggel nem kérdéses, hanem meggyőző tény, hogy a válság nagy mélysége, az erkölcsi és kulturális hanyatlás a közelmúlt évtizedek társadalmi berendezkedésével szorosan összefügg.”
Ez a változás egybe esik általános nemzeti gazdasági fellendülésünkkel, a „nép”-nek, mint az ethnográfia „tárgyának” lassú elemésztődésével. A folyamat a politikai változásokkal, a minden jó és rossz oldalával nyakunkba szakadó rendszerváltozással csak fölerősödött. Burkolt elnyomásból szabadságba estünk, mellyel még ma sem tudunk mit kezdeni. Időre van szükség annak felfogásához, hogy milyen a jó szabadság, hogy szabadság az is, ha valami lehetségesre nemet merünk mondani – szabad akaratból. Fontos lenne megismernünk és megértenünk a szabadság és a szabadosság közti különbséget. Vagy azt, hogy az önként vállalt és hittel megélt – kívülről talán rabságnak tűnő életmód (pl. szerzetesség) micsoda lelki szabadságot és tisztaságot jelenthet. De hétköznapi példánk is van: az önként vállalt tiszta élet, akár a napi istentisztelet, vagy a napi rendszeres ima is ilyen lehet: nemcsak a jól elvégzett munka, de a jóért való cselekvés érzése, mely szárnyaló, nagy tettekre sarkalló, de legalábbis lélektisztító szabadságot adhat.
„A szabadság nem jelenti azt, hogy az ember bármit megtehet. A szabadság az ember nyitottsága a világra, amely képessé teszi őt – egyedül a világmindenségben –, hogy másokhoz is úgy viszonyuljon, mint önmagához, és önmagához úgy viszonyuljon, mint másokhoz. Közkeletű megfogalmazásban: a szabadság mint az ember kitüntetett léthelyzete elválaszthatatlan a felelősség fogalmától. A felelősség, a tudás – lévén az ember univerzális lény – az egész világra kiterjed. Az ember kitüntetett léthelyzete, miszerint ő az egyedüli tanúja a létnek, ahogy ezt Heidegger megfogalmazza, inkább egy bensőséges, vagy ha úgy tetszik, megértő és tiszteletteli viszonyt jelentene a világ gazdag sokféleségéhez, mintsem ennek az alávetését az ember önkényének.”
„Szokás a szabadságot a tettek szabad megtételével azonosítani. A szabadság fogalma körül van egy félreértés. A szabadság nem jelenti azt, hogy az ember bármit megtehet. A szabadság az ember nyitottsága a világra, amely képessé teszi őt – egyedül a világmindenségben –, hogy másokhoz is úgy viszonyuljon, mint önmagához, és önmagához úgy viszonyuljon, mint másokhoz. Közkeletű megfogalmazásban: a szabadság mint az ember kitüntetett léthelyzete elválaszthatatlan a felelősség fogalmától. A felelősség, a tudás – lévén az ember univerzális lény – az egész világra kiterjed. Az ember kitüntetett léthelyzete, miszerint ő az egyedüli tanúja a létnek, ahogy ezt Heidegger megfogalmazza, inkább egy bensőséges, vagy ha úgy tetszik, megértő és tiszteletteli viszonyt jelentene a világ gazdag sokféleségéhez, mintsem ennek az alávetését az ember önkényének.”
„Tudjuk, hogy a paraszti kultúra a hagyományok kultúrája. A paraszti társadalom mélyén a megtartó és megújító erők küzdelmében az előbbinek van döntő szerepe. A bátyaiak is ragaszkodtak a sajátosságaikat kifelé és befelé is reprezentáló hagyományaikhoz. E hagyományok pedig a szóbeliség és a megmaradás révén származnak át az ifjú nemzedékre.”
A hagyomány az emlékezés, a megtartás, ami nélkül nincsen – mert nem lehet - jövő. Az a nemzedék, amely időseit megoldandó feladatnak tekinti, halálra van ítélve. Nem élheti át minden egyes ember a teremtés fázisait. Kell tanulni az elődöktől. Az a világ, amelyben a gazdaság és a kereskedelem „célkorosztálya” 16-49 éves korig tart, saját sírját ássa a történelem temetőjében. Az átlagéletkor és a születéskor várható élettartam évről évre nő – hacsak újabb és újabb, magunk okozta betegségek meg nem tizedelnek minket – az időskor alsó határa is más most, mint 10 évvel ezelőtt volt. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat, akik megették ugyan kenyerük javát, de világlátásuk, gondolkodásuk most ért el olyan dimenziókba, ahonnan letekintve tudnának tanácsot, mintát, tapasztalatot adni-átadni fiatalabb nemzedékeknek.
Mauss francia vallástörténész – részleteiben mára már túlhaladott (1909-ben íródott) dolgozatában különválasztja a szertartást és a hitet, jelentős társadalmi funkciót adva magának az imádságnak, mint orális cselekménynek:
„…az imádság mindenekelőtt társadalmi jelenség…Egy vallás kollektív fogalmak és gyakorlatok szerves rendszere, amely az általa elismert szakrális lényekkel van kapcsolatban. Az imádság még akkor sem tartalmaz egyebet, mint szentesített kifejezéseket, még akkor sem szól másról, mint szakrális – tehát társadalmi – dolgokról, amikor individuális és szabad, amikor a hívő kedve szerint határozza meg a helyet és az időpontot.” Ugyanő írja: „Azzal, hogy az imádság társadalmi jelenség, nem akarjuk azt mondani, hogy a legkisebb mértékben sem individuális jelenség.”
Hiszem, hogy az erkölcsi normák és értékek jobban és igazabbul élnek a vallásosan nevelt nemzedékekben. E nemzedék tagjainak átlagos kora immár eléri a 60 esztendőt, hisz a II. világháború után született népesség nagy részének igen komoly esélye volt egy meghasonlott, vagy kifejezetten hamis értékrend mentén felnőni. Mindez a 60 éven felüliekre igen elenyésző százalékban mondható el. A 90-es évektől, a visszaállni igyekvő erkölcsi normák mellett szocializálódó ifjúság eséllyel követheti – immár - nagyanyáik nyomdokait. Segíthetik őket az egyházi fennhatóság alatt lévő, vagy egyéb módon klasszikus értékeket közvetítő iskolák, a valóban szabad vallásgyakorlás, a hirdetett és államilag is támogatott paraliturgikus akciók (körmenetek, búcsúk, stb.) az egyre nagyobb számban és egyre javuló minőségben megjelenő vallásos szak- és szépirodalom, a mediában itt-ott megjelenő, a vallásosságot és a helyes erkölcsöt hirdető alkotások és sokminden más, ami mellett gyakran megyünk el, figyelemre sem méltatva azt.

4. Fogalmak körülírása

Dolgozatunk folytatásához nélkülözhetetlen néhány alapfogalom tisztázása.

4.1. Vallás, vallásosság

"A vallás az emberi létezés egyik módja, amely a (már át nem léphető s ebben az értelemben végső) értelemadó alaphoz való viszonyból fakad, mely értelemadó alap minden tekintetben megalapozó és értelmet adó, a létezőt tehát a maga egészében s minden létterületén érinti."
Az értelmet adó esetünkben Isten, aki a világ teremtője és egyedüli ura.
„Vallásként („a religion”) lehetne definiálni a reciprok kapcsolatok hálóját, amit a hívők vagy a hívők egy csoportja közte/köztük és a nem verifikálható-falszifikálható lények között létezőnek hisz, amely lényeket létezőnek és életükben aktív szerepet játszónak hisznek.”
„…a vallás az ember viszonyulási módja az istenihez-túlvilágihoz.”

Vallásosság tehát az a hitre épülő rendszeres kommunikáció, melyet viselkedési formaként gyakorolnak hívő emberek transzcendens, nem verifikálható és falszifikálható közegekkel – esetünkben közeggel hivatalos avagy önként vállalt és megteremtett formában. „Az egyre szélesebb körűvé váló kutatások eredményei nyilvánvalóvá tették, hogy a vallásosság sokarcú, sok összetevőjű jelenség.”
A szakirodalom említ más terminus technicust is a jelenség körülírására. Mintegy 100 évre visszatekintő szakirodalmi tájékozódás után (Rudolf Otto, Mircea Eliade, Kühár Flóris, Hamvas Béla, Bálint Sándor) Limbacher Gábor a már korábban használt unio mystica, azaz szent egyesülés kifejezést javasolja , mely Lovász értelmezésén jóval túlmutat, de a jelenséget ugyanúgy leírja. „…elemi tapasztalás, közvetlen érzékelés és kapcsolat, mely során az extázisba került átélő számára a földi világot az evilágon túli „valóság”-tól (túlvilág, másvilág, természetfölötti világ) elválasztó határ többé-kevésbé megszűnik, és az egyik világ valamelyik összetevője a másikban megjelenik. Az extázis létrejöhet direkt módon, tudatos cselekvés útján (böjtölés, ájtatoskodás) vagy indirekt módon, valamilyen történés, észrevétlen hatóanyag, álom vagy egyszerűen a kultúrába való belenevelődés hatására. Az extázist kísérhetik normálistól eltérő testi vagy tudatállapotbeli viselkedési változások, de ezek nem feltétlen velejárói az élménynek. Az unio mystica mint transzcendens kommunikáció többféle csatornán keresztül jöhet létre, így érzékszervi úton, az idődimenzión keresztül, tárgyi sajátosságok révén, a verbalitáson át, névhez, személyhez, mágikus számhoz, földrajzi helyhez kötődően, vagy sajátos tevékenységen, illetve valamely akción keresztül.”
Az általam vizsgált személyek nem éltek át (és nem is törekedtek erre) klasszikus transzt (ASC = altered states of consciousness, azaz módosult tudatállapot). Az etnopszichiátria leír olyan eseteket, melyekben a transzcendens engedi magát láttatni, látható változásokat hoz létre látójában vagy tudatát módosítja. Ilyenekről nem számolhatok be, bár az ima, az imádkozás hatására tudatukban, érzelmeikben erős változások jönnek létre. Ez a változás azonban - eseteinkben - nem éri el a pszichológiailag mérhető változás szintjét, tehát extázisról vizsgált körünkben semmiképp sem beszélhetek.
Szentmártoni Mihály tanulmányában rámutat a vallásosság kettős arculatára: „Ronald A. Knox, angol vallásos publicistának van egy érdekes megjegyzése a felnőttkor vallásosságára vonatkozóan: „Az ember úgy érzi, hogy nem ő birtokolja a vallásosságát, hanem megfordítva, a vallásossága birtokolja őt.” Azt hiszem, ez igen fontos jegye a felnőttkor vallásosságának.”
„A népi, illetőleg tradicionális életérzés szerint a világ és ember teremtmény, a Teremtőtől függ, aki ura a természetnek és életnek, és így kultusz illeti. Ez nemcsak az egyén esetleges, magányos imádságában, ájtatosságaiban, hanem főleg a közösség kötelező, liturgikus formáiban és gesztusaiban, az ünneplő szokás és hagyomány társadalmi örökségében jut kifejezésre.
Ez a kultusz az esztendő folyamán „primitív” fokon mágikus kényszerítéssel, az egyházi gyakorlatban és népi sarjadékaiban könyörgéssel, liturgikus szertartással, áldással és szentelménnyel, olykor böjttel és penitenciával akarja az egyén, család, közösség számára megnyerni az áldást, az életben való boldogulást, főleg asszonynak, földnek, jószágnak termékenységét, bőségét, továbbá elhárítani a természeti csapásokat, betegséget, késleltetni a halált.” Ezen kategóriák, cselekvés-formák mentén fogom vizsgálni az adatközlők azon kommunikációs szokásait, melyek a teremtő felé irányulnak.

4.2. Az ima

A szó hallatán kendős, feketeruhás falusi asszony képe villan föl legtöbbünkben, akinek munkától erezett, megfáradt keze görcsösen kulcsolódik össze a jellegzetes pózba a rózsafűzér – olvasó láncszemei alatt. Ajka alig mozog, szeme le-lecsukódik, de mondja, mondja fáradhatatlanul. Ez az imádság valóban? Vagy valóban csak ennyi lenne? Rejtőzik-e valami a póz mögött?

Dolgozatomban az imádkozás megélését, hatásait, szokásrendszerét próbáljuk felvázolni – olyan emberek elmondásai alapján, akik életének meghatározó és fontos eleme a mindennapi, sőt naponta többszöri ima. Megvizsgálom, hogy a szokás gyakorlásával mi minden válik még világossá előttük, imát gyakorlók előtt. Könnyebb avagy nehezebb lesz-e életük az önként vállalt napi „tehertől”, kötelességtől. Mi mindenre tanítja őket a tanult vagy kreált szöveg gyakori ismételgetése. Valóban segít-e a másokra való szeretetteli, vágyódó, javakat kívánó rágondolás? Milyen fajtái vannak az imának. Mindig ugyanazt jelenti-e?
„Mert a szeretet biztonságot és fényt ad, s abból nekik kevés volt. De az élet félelmet is ad, s abból nekik sok volt. Menekültek a rettegéstől, föloldani, felejteni akarták. Ha önerőből nem telt, felső erővel. Mert felső erő bőven volt, valódi és képzelt. Megfogható és megfoghatatlan. Nekik a megfoghatatlan tűnt valódinak, mert azt érezték maguk mellett. Ezért hozzá fordultak: …ahho ’ köll ragaszkodni, ahunnan a segítséget várod… S ahho’ ragaszkodtak, mert hozzá különben is könnyen eljuthattak. Instancia-levél – kopogtatás nélkül beléphettek. Szóval, imával, hanggal-énekkel lajtorját állíthattak. Sokat lajtorjáztak, mert sokszor volt rá okuk. A végén úgy belejöttek, hogy szinte repültek, mint a gondolat. Repült a gondolat, de a földön maradt a test.” Erdélyi Zsuzsanna lírai szavainál szebben nem lehet leírni a jelenséget. A csodavárást, a segítség remélését, aminek eszköze az imádság, elősegítője az imádkozás.

A kérdéskör rendkívül izgalmas – főleg azért, mert világunkban naponta éljük át az értékek átértelmezésének, sokáig biztosnak és kitörölhetetlennek hitt értékek ellaposodásának vagy eltűnésének sokakat aggasztó jelenségét.

„Az ima (oratio) tágabb értelemben a lélek felemelkedése Istenhez (Damaszkuszi Szt. János), szorosabb és általánosabban használt értelemben ennek szavakba foglalt kifejezése. A keresztény az imában a Szentlélekben Krisztus által az Atyához fordul, de imádkozhatunk Krisztushoz és a Szentlélekhez is. Erőteljesen meg kell különböztetni az imádás (adoratio) jellegű imát, amely csak Istent illeti meg, a közbenjáró imától (intercessio), mellyel az angyalok és szentek segítő közbenjárását kérjük Istentől. Az ima hallatlan gazdag, egyetemes és sajátosan keresztény kitárulása az emberi léleknek a természetfölötti világ felé. A liturgikus imában Jézus Krisztus papi szolgálatának gyakorlását láthatjuk, amely tõkéletesen megdicsőíti Istent, az embert pedig megszenteli. Krisztus mindenkor maga mellé emeli, társává teszi az Egyházat, szeretett jegyesét; az Egyház pedig segítségül hívja Urát, és általa hódol az örök Atyának. Krisztus jelen van, amikor könyörög és zsoltárt zeng az Egyház, hiszen megígérte: Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük (Mt 18,20). … A misében a pap személyében is jelen van Krisztus, mert az áldozatot ugyanaz mutatja be most a papok szolgálata által, mint aki a kereszten magát feláldozta. A liturgiában Krisztus most is hirdeti az örömhírt, a nép pedig erre énekkel és imádsággal felel Istennek. Az imákat az egész szent nép és minden jelenlévő nevében terjeszti Isten elé a pap, aki Krisztus személyes megbízottjaként áll a közösség élén. A pap elsősorban az eukarisztikus imát imádkozza, melynek záró doxológiájára (őáltala, ővele és őbenne) a nép ámen válasza adja az imádságos hozzájárulást, elfogadást, Szt. Jeromos tanúsítja, hogy a római bazilikákban, mint a mennydörgés zúgott fel a nép ámen válasza. Különös jelentőségűek a celebráns imái az ún. praesidentialis (elöljárói) imák a misében: könyörgés, a felajánlási könyörgés és az áldozás utáni könyörgés. A liturgikus imát kísérik a hívek magán imái és a paraliturgikus imák (rózsafüzér, litánia, szentségimádás, keresztúti áhítat stb.). De a agán imában sem szakad el a hívő a liturgia szellemétől, melyből merít, és magán imája felkészíti a liturgikus ima formalizmustól mentes végzésére.
Az ima leggazdagabb, kimeríthetetlen forrása maga a Szentírás, melynek sugalmazott imái (zsoltárok, kantikumok stb.) által maga a Lélek tanít helyesen imádkozni, másrészt minden Igéje isteni szó, mely magasztalást, hálaadást, bűnbánatot indít az olvasóban, vagy az Ige hallgatójában.”
Mauss szerint (1909) az ima „…először szigorúan kollektív jelenség, csak közösen vagy legalábbis csak a vallási közösség által szigorúan rögzített szabályok szerint mondják… majd az egyén és az isten közötti párbeszéd birodalmává lesz.” Mauss itt előre vetíti a közel egy évezreddel később definiált szakrális kommunikáció jelenségét.
Nagyanyáink idejében, a kommunizmus mindent elsöprő szekularizáló hatalmát megelőzően az iskolákban természetes módon tanították a hittant, mely sokkal többet jelentett, mint a katekizmus biflázását vagy szent szövegek értelmetlen mormolását. Kétségtelen, hogy ez is része volt, de inkább valamiféle erkölcstant, a Tíz parancsolatra épülő morál - ideológiát öntöttek a diákok fejébe – egy máig is megfoghatatlan módszerrel – mely úgy odaragasztotta a tiszta erkölcs fogalomkörét a fejekbe, hogy azt 80 – 90 év távlatából sem lehetne kiirtani onnan. Még a közel öt évtizedes kommunista ideológiának sem sikerült ezt megtennie. Érdekes módon, az így szocializálódott emberek kevésbé esnek lelki betegségekbe, kevesebben lesznek öngyilkosok közülük és jobban bírják az élet megpróbáltatásait.
„A fejsze … a gyökerekre vettetett. A szovjet mintájú kolhozosítással befejeződött a magyar parasztság sokezer éves történelme.” És ezzel együtt az a háborítatlan, sziklaszilárd, istenhitre épülő erkölcsi rend, mely a magyar paraszt sajátja volt évszázadokon keresztül.
Pedig a szoros szokásrendszer, az évezredek alatt begyakorolt és már-már hitté vált, kötelező viselkedés minta-rendszer védő-óvó, biztonságos hálóként fogta össze a benne élőket. Amikor nem kérdés, hogyan öltözködjék, aki gyászol, aki férjhez megy, mit kell csinálni, mondani lánykéréskor vagy temetésen, amikor biztos válaszok állnak rendelkezésre sztereotip kérdésekre, könnyebb a tájékozódás az élet ezernyi dolgában. Amikor a szoknya szegélyének színe is kommunikatív jel, információt hordoz, nehéz kibújni a valóság elől. Mostani világunkban – a rosszul- vagy félreértelmezett fogyasztói társadalomban egy 40 éves nő bátran viselhet olyan ruhát, mely a 20 évesen áll jól csak igazán. Végeztethet magán olyan beavatkozásokat, melyek nyomán korát tagadhatja, s kinézete valóban fiatalosabb lesz. De vajon ezek a kezelések fiatalítják-e a lelket? Avagy hihetjük-e, hogy korunk nem azonos a megélt idővel? S hogy azt is kitörölhetjük? Avagy ki kell-e azt törölni? A bölcsesség az idő hozadéka, melyet csak megéléssel kaphatunk meg.

Pedig a puszta kimondott szó – ha hittel és bizakodással teli, sokmindenre képes. Egyre több compilativ technika (pl. agykontroll) - melyek egy részének hatékonysága már-már orvosi bizonyítást is nyer - alapszik ezen. A jót, a reméltet sokszor emlegeti, maga elé képzeli, így pszichéjében előrevetíti. Az imádkozásnak ez csak egy kis része, nagyobb súllyal van jelen benne az a hárító, mégis megadó felajánlás, mely a végső döntést, az út kijelölését a transzcendensre bízza. (Legyen meg a Te akaratod.) Így a remélt cél be nem teljesülése esetén is marad remény: nem a kért eseményt szánták nekem, nem azt érdemlem, ebben a megkapott rosszban is Isten jelét lehet látni. Ez a pszichés feloldás, mentális síkon létrejövő kielégülés lehet az egyik oka az ima állandó gyakorlásának. Adatközlőink soha, semmilyen körülmények között nem hagyják ki vagy el azt, mintegy gyógyszerként vagy inkább hangulatjavítóként fogják fel. Annyira része a napi rutinnak, hogy életük elképzelhetetlen enélkül.

4.3. Az imádkozás

Az imádkozás cselekmény, függetlenül attól, hogy jár-e fizikai aktivitással. Lehet csupán belül, önmagában mondott ima, fohász, könyörgés, stb.
„Az ima mint istenségekkel és spirituális lényekkel való emberi kommunikáció az emberiség történetének legtöbb vallásában jelen van. A legtöbb vallási perspektívából nézve az ima az emberi lét feltételeinek szükségszerű tartozéka. Ha az emberi anyagi világot az isteni vagy spirituális világtól való hasadás vagy elválás eredményének tekintik, az ima az egyik olyan eszköz, amellyel ez a hasadék ha időlegesen is, de áthidalható.”
„…az ima nem pusztán szöveg, hanem a szöveg kimondásával, a beszéddel végrehajtott cselekedet, szertartás, és mint ilyen az ima nemcsak textusként, hanem aktusként is értelmezhető. Az az ősi hit tartja fenn, hogy a kimondott szónak cselekvő, teremtő ereje van, az ige valóra válik. A szó mágikus teremtő erejébe vetett hit egyéb archaikus beszédformulákat, műfajokat is életre hívott. Ilyen például az áldás, az átok és a ráolvasás. Ezek ugyancsak beszédaktusként működnek, hiszen az előadásban, a performatív akcióban megjelenő szöveg kimondásával végre is hajtjuk az áldást, a ráolvasást, csakúgy, mint az imádkozást.”

Az ima mindenképpen cselekmény, akció, mely gyakran valósul meg szent szövegek elmondásában, de létezhet más formákban is. „Az ima mint Istennel való kapcsolat kétoldalú kezdeményezésen alapul. Egyrészt emberi tevékenység, másrészt isteni. A találkozás Istennel nem pusztán emberi erőfeszítés, mert az Isten megelőzi és fenntartja. Az Isten gyakran behatol az emberek életébe, és rövid idő alatt megvalósítja azt, amit emberi erőfeszítés nem volt képes elérni. Más alkalommal elrejtőzik, és hagy minket eredménytelenül keresni.”

„A klasszikus meghatározás szerint: a lélek fölemelése Istenhez. De ez nem mond túl sokat. Ezért inkább úgy fogalmaznám: az imádkozás a hit lélekzése (sic! F. A.) (tudatosan használva a lélek - lélekzés kifejezést). Ahogyan földi életünk elképzelhetetlen lélegzés nélkül, mert különben megfulladnánk, ugyanígy Istenre irányuló életünk, hitünk is, ha nem vennénk lélekzetet - nem imádkoznánk - megfulladna… Ha az ima a hit lélekzése, akkor az imádkozás célja, hogy életben maradjunk: az Istennel való személyes kapcsolat kifejlesztése, kibontakoztatása annyira, hogy életelemünkké váljon. Az imádság célja - egész egyszerűen fogalmazva -, hogy jobb emberré tegyen minket.

Vizsgálódásom keresztény, római katolikus kultúrkörben folyik, ima alatt tehát csak az egy, élő Istenhez, avagy valamely szenthez, angyalhoz, égi, transzcendens személyhez küldött fohászt értjük. A munkát más kultúrkörökre most nem terjesztem ki – fenntartva azt, hogy nem lenne érdektelen a szélesebb körben végzett vizsgálat, sőt valószínűleg színesebbé és érthetőbbé tenné ezt a munkát.

Az ima kommunikáció, abban az értelemben, hogy van egy adó, egy vevő, melyek közt információátadás történik. Az információ maga az ima, mely kérést, dicsőítást, stb. tartalmazhat. A szó: communio (közössé tenni) már nemcsak a társadalomtudományokban (Bár kétségtelenül onnan indult ki) de a természettudományokban is gyakran tapasztalt és leírt jelenség.
Olyan kommunikáció ez, melynek egyik vége – látszólag nyitva van. Az indító oldal – az a személy, aki indítványozza, megkezdi a kommunikációt, maga az imádkozó személy. A másik oldalon transzcendens világ van, nem megfogható és nehezen körülírható forma, jelenség: Isten.
Beszélhetünk-e itt párbeszédről?
Azt a cselekményt, mely emberi lény és transzcendens között jön létre – előbbi kezdeményezésére, (esetlegesen utóbbi nem verifikálható sugallatára) különféle szándékkal (kérés, megköszönés, döntés elősegítése, stb.) vagy természetes napi rutinként, a lelki komfortérzet biztosítása céljából, kommunikáció. Egyoldalú, hiszen a megszólított fél hétköznapi módon nem reagál, így nem nevezhetjük párbeszédnek sem. „Szakrális kommunikációnak nevezem az ember természetfölötti hatalmakkal, erőkkel való kapcsolatteremtésének és kapcsolattartásának módjait.”

Bizonyos szinten autokommunikációnak tekinthetjük, hisz konkrét visszajelzésről nincsen szó, ám felterjesztője, átadója bizonyos belső változásokon megy keresztül, azonosul az imában említett jelenségekkel, esetleg szereplőkkel. Eggyé válik velük, miközben önmaga más lesz (átalakul) az elmondott imától. Az üzenet (adás) mellett mint egy külön kód, átalakító tényező van jelen az ima.
A klasszikus kommunikáció adó – vevő jelenlétét feltételezi. A visszajelzés – a válasz – a vevő jelenléte - egy másik lelki dimenzióban keresendő. Ez nem kognitív dimenzió, nem értelemmel felfogható. Ez tulajdonképpen a hatás, melyet az ima kivált. Az ima kiváltotta érzések sokszínűek. Nagyrészt az elvégzett „munka” utáni jóérzés, másrészt a kérés remélt teljesítése utáni sóvárgás, jogos remény színesíti ezt. S ha a kérés nem teljesül, a kérő (adó) mentesül a lelkiismeret terhétől: hiszen mindent megtett annak érdekében, hogy teljesüljön a kérés. A negativ hatás elfogadása pedig már a vallásos gondolkodás alaptételei közt szerepel.

Az ima véghezvitele, formája igen sokszínű. Vizsgált személyeim is igen sokféle módot és formát említenek. Közös bennük azonban – amely mintegy alapnak is tekinthető – az adott, gyermekkorban betanult állandó, az egyház által ajánlott szövegek mormolása, ismétlése. Előfordul archaikus, apokrif ima is repertoárjukban („incognita spiritualita”) (ld. Melléklet I.), és néhányan beszámoltak saját maguk által létrehozott, azaz saját kreálmányú imáról is. (ld. Melléklet I., II.)

Az imádkozók egy része az imákat jól felfogja, minden egyes alkalommal átérzi és értelemmel mondja, míg más részük mintegy mantraként, imamalomként ismétli, ezzel segítve át önmagát egyfajta relaxált, éteri, transz világba. (Unio mystica)
Az imák más része – főleg a kérő imák, saját szavakkal megfogalmazott és előadott szövegek, van, aki saját kreálmányt mond minden alkalommal, van aki ad hoc improvizál, a kért eseménynek megfelelően.
A modern pszichiátria egyre inkább elismeri a vallásos cselekményt, mint rehabilitációs, preventiv vagy terápiás eszközt. „A vallási alapon szerveződő rehabilitációs szolgálatok nemritkán eredményesebbek, mint az egészségügyi szolgálat intézményei. Az egyházak ugyanis egy meghatározott értékrendet képviselnek. … a szenvedélybetegek egyik alapvető problémája éppen az értékorientáció hiánya. Valószínűleg ennek tudható be, hogy egyes alkohol- vagy drogbetegek sikerese elvonó kezelése gyakran valamely , elkötelezettséget kívánó vallási csoporthoz való csatlakozással kapcsolódik egybe (megtérés).”

4.4. Az imádság

Imádság az a szerkesztett szöveg, amit imádkozáskor mondanak. Tágabb értelemben
„az imádság orális vallási szertartás, amely közvetlenül a szakrális dolgokra irányul.”
Leggyakrabban fő imánkat, a Mi atyánkat mondják, melyet maga Jézus tanított. Ezt követi a rózsafűzér, a szentolvasó imádsága. Nehéz meghatározni a rózsafüzér imádkozásának történeti kezdeteit. Valószínűleg a XV. század második felében vált a családok közkedvelt, népszerű imájává, de szívesen imádkozták közösségekben is. Kezdetben a katolikus szerzetesek lelki életének volt fontos velejárója. Minden szerzetesrend és társaság előírta vagy ajánlotta imagyakorlatai között a rózsafüzért, de a világ és az egyház történelmének nehéz perceiben mindig ott volt a hívő ember kezében is. Korunk keresztényei újra felfedezték a rózsafüzér imádság értékét, mely bizonyos formában megtalálható már az ősegyház egyiptomi szerzeteseinél: ok búzaszemeket vagy kavicsot használtak arra, hogy nagyobb figyelem ráfordítása nélkül számon tarthassák az imák és fohászok ritmikus lüktetését. 1480-tól adatok igazolják, hogy a keresztények tizenöt "titok" segítségével elmélkednek Jézus életének titkai fölött. Az imádkozó ember Mária helyzetéből és szemszögéből, valamint az õ segítségével törekszik behatolni az Örömhír legfontosabb titkaiba. Először IV. Sixtus pápa hagyta jóvá 1478-ban. II. János Pál pápa is fáradhatatlanul terjesztette az imádkozás ezen formáját.
Fontos ima még az Úrangyala, az Angyali üdvözlet. Ezen kívül papíron terjedő, bizonytalan imádságokat mondanak, valamint különféle vallásos tartalmú, vagy kifejezetten imakönyvből olvasnak imákat, vagy tanító részleteket imádkozás címén.
Apokrif imát csak ketten, a legidősebbek (I. és VII.) tudtak említeni.
Saját kreálmányt is csak Margit néni tudott, de saját dallamot írt II. adatközlő adott szövegre, így nyert szenténeket. Saját szavaival mindenki imádkozik, ki többet, ki kevesebbet. Fontos Isten megszólítása, általában drága jónak, édesnek vagy mindenhatónak szólítják.

4.5. Paraliturgikus jelenségek

Az egyénileg véghezvitt szakrális kommunikativ cselekmény (ima) mellett a személy szívéhez igen közel állnak azok a jelenségek, melyeknél az istentiszteletnél (szentmise) nagyobb szabadsága van. Eldöntheti egyáltalán, hogy részt vesz-e benne, hisz nem úgy kötelező, mint a vasárnapi mise hallgatás. Eldöntheti, mennyire aktív résztvevője az eseménynek és önmaga szerepét is alakíthatja benne.
Paraliturgikus jelenség minden olyan vallásos, azaz a transzcendenst megszólító cselekmény, mely a liturgián kívül esik. (Körmenet, búcsú, önszerveződő Rózsafűzér mondás, közös ima, keresztútjárás, szentelmények körüli hódolat, stb.) Mint ilyet, ide sorolhatjuk az egyéni imádkozást is. Paraliturgikus ima elhangozhat természetesen a templomban is akár szervezetten, akár egyéni akcióban. Van, aki az egész szentmisét végigimádkozza a maga módszerével, szinte oda sem figyelve a papra. Adatközlőim között nem akadt ilyen, de egyéni szándékokról, rövid paraliturgikus jelenségekről többen beszámoltak. (I. 31.) „A pap érkezése előtt vagy után közös együtt maradásokon mondják az archaikus népi imádságot.”


5. Az ima gyakorlata

Az ima előadója (aki imádkozik) és kedvezményezettje (akiért imádkozik) nem mindig azonos. Adatközlőim kivétel nélkül imáikkal elsősorban családtagjaikra kértek kedvezményeket. Leggyakrabban azokért, akik konkrét bajban vannak, betegek vagy szerencsétlenek. Azután következett a kérés a valós jó megmaradásáért (ne legyen semmi baj), majd az ismeretlen, de tudottan bajban lévőkért, (árvíz, természeti csapás áldozataiért és elszenvedőiért. Fontos imaszándék a halottakért való imádkozás, főleg azokért, akiknek élete nem az imádkozó szerinti legoptimálisabb erkölcsi rendben zajlott, vagy akik szentség nélkül mentek el. Csak ezután következik a saját javak kérése.

• ima családtagokért, azok helyzetének, állapotának javításáért (baj esetén)
• ima a családtagok meglévő javainak megmaradásáért
• ima ismeretlen bajbajutottakért
• ima halottakért
• ima saját helyzet javításáért
• ima a saját jó megmaradásáért

Aki imádkozik, gyakran kér önmagára is kedvezményt, de legtöbbször másért imádkozik. Ezt nem mindig (sőt általában nem) tudatja a kedvezményezettel. Vajon hogyan hat a nem ismert imaszándék?

„Tudományos vizsgálatok is alátámasztják, hogy a hívő emberek, akik kötődnek valamely valláshoz és gyakorolják is hitüket, a mentális egészség szempontjából kedvezőbb helyzetben vannak. Ez nem azt jelenti, hogy a hit gyógymód, azonban a hívő embernek legalább egy szilárd bázisa van: az egyház, a közösség, de önmagában a hit is egyensúlymegőrző tényező mentális szempontból. Természetesen nem a hit metafizikai vonatkozásairól beszélek, csak az e világi, lélektani kérdésekről. Vizsgálati eredmények igazolják, hogy a hívő depressziósoknak jobbak a gyógyulási esélyei, mint a nem hívőknek. Ugyanez igaz a műtéti szövődmények szempontjából is. Azt is tudjuk, hogy akikért imádkoznak, azok gyógyulási esélyei kedvezőbbek. Különösen fejtörést okozhat a nem hívők számára, hogy bizonyos vizsgálatok szerint akkor is jobban gyógyultak betegek, ha ők nem is tudnak arról, hogy imádkoztak értük. Nekünk, hívőknek persze elég azt tudnunk, hogy akikért imádkoznak, azok jobban gyógyulnak. És egyáltalán nem baj, ha az illető tud arról, hogy imádkoznak érte, mert ha nem is hívő, akkor is tudja, hogy valaki törődik vele, aggódik miatta.”

6. Az ima formái

Imádkozni lehet közösségben vagy egyénileg. A közös ima fő színtere a templom, ott is elsősorban a mise. De ima alkalom még a litánia, a közös Rózsafűzér mondás, a Keresztút járás, zsolozsmák és egyéb paraliturgikus alkalmak.
Egyéni ima helyszíne bármi lehet. A vizsgált közegben (erősen vallásos, főleg vidéken élő hívő populáció) a napi két fontos és hosszú ima mindenképpen jelen van. Ideje reggel, felkelés előtt vagy után, valamint este, lefekvés előtt vagy után.
Az ima tartalmát és célját tekintve többféle lehet.

• kérő (petíció)
• segítségkérés (invokáció)
• dicsérő (laudatio)
• imádó (adoratio)
• felajánlás (dedikáció)
• esdeklés (szuplikáció)
• közbenjárásért könyörgő (intercesszió)
• hitvallás, vallomás (konfesszió)
• bűnbánat, vezeklés (penitencia)
• áldás (benedikció)
• hálaadó, köszönetnyilvánító (gratulatio)

Az ima alapvető hatását - szándékát - tekintve háromféle lehet:

• közbenjárást kérő (intercesszió) kérő, segítségkérő, esdeklő, közbenjárásért könyörgő
• imádó (adoratio) köszönetnyilvánítás, hálaadás, dicséret imádó, hitvallás, vallomás, áldás
• valamiféle cserét remélő, szinte klasszikus kommunikációt feltételező ima – felajánlás, bűnbánat, vezeklés
Ez utóbbi magyarázata:
Felajánlás: nem titkolt a konkrét szándék: ha az ígért mennyiségű imát elmondja, valamit szeretne megélni, kapni, változást eszközölni jelen állapotában.
Bűnbánat, vezeklés: megtett bűn utáni vállalt vezeklés: a vezeklő ima elvégzésével remél engesztelést a megtett bűn hatásai alól.

7. Az imavégzés módjai

Adatközlőim – és ez nagyobb merítésre is igaz, általában egyedül imádkoznak. A nagymamák gyakran imádkoznak együtt unokáikkal, de ez nem azonos a saját imájukkal, nem helyettesíti azt. Vállalt, egyénileg kialakított repertoárjuk általában egész életükben azonos, így eshet meg az, hogy az eredetileg gyermekeknek szánt Szívem első gondolatja kezdetű ima a 94 éves néninek (I. adatközlő) is első imája – immár lassan egy évszázada. Imaszokásokon nemigen változtatnak. Néha tanulnak – találnak újabb imákat, de a klasszikus repertoár ritkán változik.
Közös imák vannak a templomban általában szentmisék előtt. Rózsafűzér imádkozás vagy litánia a leggyakoribb. Ezeknél a paraliturgikus jelenségeknél van szerepe az előénekeseknek, akik szerepüket általában ellenszolgáltatás nélkül, rendkívül megtisztelve és igen komolyan végzik.
Gyakran cserélnek imákat, kapnak egymástól kézzel vagy sokszorosítva terjedő imákat, s ezekből válogatnak. Ezek az imák gyakran tartalmaznak „használati utasítást”, azaz megjelölik, milyen szándékra alkalmasak.
Vannak közösségek, amelyek időnként összejőve imádkoznak, ennek színtere valamely, a templomhoz kapcsolódó helyiség (közösségi terem) vagy valamely tag lakása. Ezek az alkalmak általában konkrét szándékú kérő imákkal telnek. Ezek az összejövetelek általában kapcsolódnak az aktuális szentmiséhez, a Rózsafűzért mise előtt, a Litániákat utána mondják.

Néha végeznek szemlélődő (kontemplatív) imát, mely afféle lélekkiüresítés, testi-lelki pihenés. Ilyenkor csak elképzelik a transzcendens jelenlétét. Ez előfordul valamilyen tevékenység közben is, pl. egyik adatközlőm kézműves tevékenysége közben él át ilyent, számára a szalmafigura létrehozása csaknem szakrális élmény. (Ld. Melléklet IV.) Másik adatközlőm kötelező – életbentartó – napi tornáját köti össze imádsággal, s mivel évtizedek óta küzd elméjének ima közbeni elkalandozásával – ő inkább mondja a Rózsafűzér imádságot torna közben. Ha nem mondja, akkor is gondol rá – amennyire tőle telik – és közben mintegy meditál. (ld. Melléklet VI.)

A közös ima vonzereje nagy, eredményébe vetett hit erős.
„Hogy teljesen önmagunk legyünk … ki kell tágítanunk létünk alapjait, vagyis ,,a Másikhoz'' kell csatlakoznunk. Ha viszont létrejön néhány ilyen kiváltságos szeretet-kapcsolat, ez a terjeszkedő lendület nem áll meg többé, hanem lépésről-lépésre, szinte észrevétlenül ragad minket egyre nagyobb sugarú körökbe. A mai Világban éppen ez a folyamat különösen szembeötlő. Kétségtelen, hogy az Ember már ősidők óta mindig annak homályos tudatában élt, hogy egyetlenegy nagy Emberiséghez tartozik. De ez a zavaros közösségi tudat mégis csak a mi modern nemzedékeink számára kezdi megkapni valódi és teljes értelmét. Az elmúlt tíz évezred során (amikor a civilizáció hirtelen meggyorsult) az emberek szinte gondolkodás nélkül adták át magukat a minden háborúnál mélyebb és sokrétű erőknek, amelyek lassacskán közel hozták őket egymáshoz. Ma viszont már megnyílik szemünk és két tényt kezdünk észrevenni. Az első az, hogy abban a szűk és tágíthatatlan ,,öntőformában'', amit a Föld zárt felszíne jelent, a szüntelen növekvő népesség hatására és a gazdasági kapcsolatok nyomására most már csak egyetlen testet alkotunk. A másik tény pedig az, hogy magában ebben a testben - az ipar és a tudomány egyöntetű és egyetemes rendszerének fokozatos kiépülése folytán - gondolataink egyre inkább úgy működnek, mint egyetlen agynak sejtjei. - Ugyan mit jelent ez, ha nem éppen azt, hogy amint ez az átalakulás majd követi természetes vonalát, előre láthatjuk azt az időt, amikor az emberek tudni fogják, hogy mit jelent szinte egyetlen szívvel és mindnyájan együtt vágyni, remélni, szeretni ugyanazt a valóságot...


8. Tapasztalt jelenségek összefoglalása az elkészített interjúk vonatkozásában

Jelen fejezetben összefoglalom és összevetem adatközlőim véleményeit, gondolatait.
A római szám (pl. I.) az adatközlő számát (mellékletünkben található sorszámát) jelenti, az utána következő arab szám (pl. 2) pedig a kérdés sorszámát jelenti.

Ima mennyisége

A vizsgált személyek valamennyien imádkoznak napjában legalább kétszer. Ez egyébként a hasonló népesség igen nagy százalékáról elmondható. Állandó napi imáikat mindig ugyanazon a helyszínen adják elő. I.2. 12. 13. 14. I.38., II.2. III.10. 13., 15., IV.25., V.9. 11. VI.11., VII.3,4,6

Imamód

(„Az imamondás pózzal jár, s még munka vagy menet közben is átalakul az ember, kizökken önmagából, ki valóságából. Megváltozik testtartása, arckifejezése.” )
A legidősebb, 94 esztendős Margit néni (I.) és az imával folyamatosan küzdő Kolberné (VI.) imádkozik az ágyon kívül. Pista bácsi, a juhász (VII.) az ágy szélén ülve imádkozik. („mert csak a halott hallgatja fekve az imát”.) Náluk az imádság beszélgetés Istennel, akit megtisztelnek azzal, hogy felöltöznek, megfésülködnek ima előtt. A többség már a napi tisztálkodás után, az ágyban fekve mondja az esti imát és felkelés előtt a reggelit. De valamennyien felvesznek egy jellegzetes testtartást és arckifejezést, mely figyelmes, átadó és alázatos egyben. Van, akinek gondot okoz az ima elmondása, évtizedek óta küzd azzal, hogy figyelme elkalandozik. Ő tornázik közben. Nem tulajdonít ennek nagy jelentőséget, de csinálja. Nem a teljes (tetemes) penzum alatt, csak néha, mintegy kiegészítésül. I.7. 8. 9. 39. 40. 41. III.3. IV.30. V.9,11 VI. 19, 20,21 VII.5

Ima, imádság

Kérdezett adatközlőink általában a Rózsafűzér imádságot mondják, főleg az idősebbek. Érdekes módon nem a szokásos napi rendszer szerint, hanem az elmondják naponta az összeset. Van, aki naponta többször is. (Itt jut eszembe az a családi kis történet, mely szerint valamelyik dédnagyanyám is híres Rózsafűzér imádkozó volt. Idős korában – mást már nem tudván csinálni, ült székében, egyik kezén állandóan ott volt az olvasó. Rábízták a kisebb gyerekek felügyeletét. Másik kezében pedig a görbebotját tartotta, amivel a rosszalkodó gyerekek felé suhintott olykor, rájuk kiáltott, majd ájtatos arccal folytatta imáját: Zdráva Maria…Bátyai rác nyelven)
Ezt követi a Miatyánk és az Úr angyala. Aki nem imádkozik Rózsafűzért, az Miatyánkot és Üdvözlégy Máriát mond, de van, aki mindkettőt. Mindenki imádkozik saját szavaival, de csak keveseknek van saját kreálmányú, leírt vagy betanult állandó imája. De a saját szavakkal elmondott – általában kérő – imák is tartalmazzák a hivatalos imákban gyakori szövegformulákat, megszólításokat és szövegfűzéseket. gyakori a kegyelem kérés, a nehezen körülírható szó jelentését általában jól értik és jól használják. Gyakran imádkoznak papíron terjedő, bizonytalan eredetű imákat, amelyek kézen-közön terjednek. Ezekből válogatnak, de általában a beszerzés helye, s nem az imádság minősége, tartalma dönti el használását. I.3 Vi.14,18, VII.2,4,6


Napi rutinon kívüli imaalkalmak

Szinte mindannyian meg-megállnak egy-egy pillanatra imádkozni, erre szakrális műtárgyak (feszület, templom) késztetik őket, vagy baljós jelű jelenségek (mentő, tűzoltóautó). De a különösebb figyelmet nem igénylő munkák alatt is szívesen imádkoznak. (Kötés, biciklizés, mezőgazdasági munka, stb.) Imádkoznak munka vagy bármilyen fontos, kényelmetlen vagy bizonytalan kimenetelű cselekvés előtt is. Ha ilyenkor a Rózsafűzért mondják, akkor igen változatos módon számolják a szemeket. Van, aki babot, pénzt tesz ki az asztalra vagy a zsebébe, s azokat pakolgatja, van aki az ujjait teszi egymásra, de ha elrontják a számolást, akkor újra kezdik. I.22

Kihez imádkozik?

Istenhez és Jézushoz elsősorban, de más szentekhez is. Általában Jézust vagy Szűzmáriát szólítják meg, s rajta keresztül kérik az Úristen segítségét. Van, aki (mindig állandó) szentekhez imádkozik. I.58,59,60 II.30 IV.44 VI.26,46 VII.13

Keresztvetés

Ima és evés előtt és után, jelentős cselekvések előtt (aratás, orvosi beavatkozás), de szakrális műtárgyak megpillantásakor is. Néha csak úgy önmagáért is. Mentőautó vagy tűzoltóautó szirénájának észlelésekor is keresztet vetnek. Irénke néni (V.) pl. élvezettel számolja utazási alkalmával, hányszor kell keresztet vetnie pl. az 1-es villamos vonalán. I.73 II.16 V.13 VI.50

Szentmise látogatás

A vasárnapi szentmise kötelező, de van napi templomba járó is. A templomba mindig tiszta és szép, megkímélt ruhában mennek. Ünnepi alkalmakkor (Húsvét, karácsony) pedig a legszebb ruhájukat veszik fel. Általában a templomba menetelt valamiféle testi tisztálkodás előzi meg. A pásztor (VII.) kapcsolata Istennel más, mint a nőké. Ő valamiféle „pajkos szövetségben” van a Teremtővel, hisz áldásait és büntetéseit a megszokottnál gyakrabban és konkrétabban tapasztalhatja. Nem jár templomba, nem vallotta be igazán miért. Még egy beszélgetés kell az igazi ok bevallásához! I.24,31 II.45, VI.25,35

Paraliturgikus cselekmények, búcsúk

Ide tartoznak mindazon szakrális cselekmények, melyek a liturgián kívül esnek. Ilyen a dolgozat fő témája, a napi imádkozás is, de ide tartozik a templomi közös Rózsafűzér mondás, a Litánia és a Búcsújárás is. A búcsú igen fontos a vizsgált személyeknél. Itt is az a pszichés motívum található meg, ami más helyeken is, ha tesz valamit, fizikailag felajánl valamit, nagyobb eséllyel várhatja a kért jó elnyerését. A búcsú akkor az igazi, ha fárasztó, nehéz úton megközelíthető helyen van a szent hely. Fiatalabb korukban szinte valamennyien jártak gyalog búcsúba. Később, s ez kortünet – kialakult valamiféle szakrális túrizmus, amelynek keretében szervezett utakkal látogatják meg a búcsújáró helyeket. Ezeknek is igen nagy – s a nagyobb távolság miatt talán még nagyobb jelentőséget tulajdonítanak.
Valamennyien jártak búcsúban, általában a gyalog megtett utat részesítik előnyben. A szabadabb külföldi utazási lehetőségek elérkeztével többen utaztak nyugati országokba is búcsúba. Fontos zarándokhely Róma, a kereszténység fellegvára. I.27,43, II.36, VI.61

A halál értelmezése

Idősebb adatközlőim sorsukkal megbékélten, tisztelettel és megadással várják a halált. Nem említik, hogy félnének tőle. Úgy vélik, a bűntelen, sok szenvedéssel teli élet után a megérdemelt jutalmukat kapják az Úr oldalán. Bátran lehetett kérdezni adatközlőket erről – koruktól függetlenül. Tiszta szívvel és lélekkel, az Úr akaratában bízva várják a halált. Az az adatközlő, aki öngyilkosságot kísérelt meg, érzi tette súlyát, de úgy gondolja, megbánta tettét és érzi, feladata van, nem tehet többé ilyent. I.67, IV.46,47 V.26,27,28 VII.12

Ima a halottakért

Fontosnak tartják a halottakért való imát – nemcsak a temetés közelében, hanem később, évek, évtizedek múltán is. Különösen az olyan személyek esetében, akik szentség nélkül távoztak. Az ő lelki üdvükért sokat ajánlanak fel. Előénekes adatközlőm (II.) kifejezetten közel van a halál eseményéhez, hisz nap mint nap tapasztalja az elvesztést a temetések során, de természetesnek tartja. I.69,70 II.38

Jelen helyzetünk jellemzése etikai szempontból

Valamennyien az önzést látják jelen korunk legnagyobb hibájának. Mostani állami vezetőink hibája is ez elmondásuk szerint. Kivétel nélkül jobboldali szavazók, akik ezen értékrend mentén tudják csak elképzelni életük javulását.
Másik fő okként a media által sugalmazott erkölcsi szennyet említik. Ezzel kapcsolatos az a szemérmetlen viselkedés, melyet a juhász (VII.) említ, mint fő okot. A lányok magamutogatásában látja mai világunk erkölcsi romlásának elindítóját. I.54,55 II.3,10 III.9 IV.50 V.30 VII.17

Javaslat a jobbításra, változtatásra

Sokan látják azt, hogy keresztény értékrend mentén kormányzott állam menthetné meg az országot. Másik fontos dolognak a családok együttmaradását, ill. a példaadást említik. I.90,101 VI.33,58,59

Mit szeretne megérni

Csak I. adatközlőnk fejti ki pontosan – és költőien, mit is akar. Mások jobbulást, felemelkedést, politikai változást remélnek. Nem pesszimisták, de nehéznek és küzdelmesnek látják a világ jobb mederbe való terelését. I.105 IV.54 V.25

Attribútumok érintése, szentelmények a környezetben

Van olyan, aki simogatja, csókolgatja szentelményeit, a rózsafűzért vagy a szobrot, de
van, aki ezt mereven elutasítja. Szentkép, egy-egy gyertya minden házban volt, ahol jártam. Van, ahol azonban egyáltalán nem tulajdonítottak ennek jelentőséget. A juhász nem tart szenteltvizet, de vannak szentelt gyertyái. Tornázva imádkozó nénink (VI.) pedig – eleinte kissé szabadkozva – említette, hogy nem tetszenek neki a vallásos „giccsek”, nem tart szenteltvizet sem. Van, aki észre sem veszi, de megcsókolja a rózsafűzéren a feszületet. (V.)
„Az archaikus társadalmak embere arra törekedett, hogy a szentben vagy a megszentelt tárgyak közelségében éljen… A szent és a profán közötti ellentét gyakran a reális és az irreális … közötti ellentétnek látszik… Ezért érthető, hogy a vallásos ember arra vágyik, hogy részesedjék a valóságból, s erővel telítődjék.” I.86,87,88 II.32,34,40 IV.28, V.10, VI.56, VII.16

Böjt

Két fő böjti alkalmat említenek, a Hamvazószerdát és a Nagypénteket. A rendszeres heti pénteki hústilalmat már nem veszik annyira komolyan, főleg, mióta az egyház maga is ajánlja helyette az egyéb jócselekedetet. (Vagyis azt, hogy a böjt kiváltható jócselekedettel.) A hústilalom nem megtartásának fő oka a másokkal való közös háztartásban élés vagy a közétkeztetésben való részvétel. I.77,78 II.49 III.18 IV.51 V.17,18,19

Gyónás

Gyónni 2-3 havonta szoktak a bűnöktől függetlenül. Idősebb adatközlőim elmondták, hogy tudják, hogy igazából nincs bűnük, de mégis elmennek gyónni. A gyónást kötelező, ám mégis lelkileg kielégítő élménynek tartják, sokan hiányolják a pappal való civil beszélgetést a bűnökkel, életvitellel kapcsolatban. A juhász (VII.) – említett kapcsolata miatt a fentvalóval – nem tartja szükségesnek a földi közbenjárót a bűnbocsánathoz. II.17 III.16 IV.48 V.14 VII.14

Egyéb szentségek

Adatközlőink élnek a szentségekkel. Elítélik azokat, akik ezt nem teszik. A juhász (VII.) nem biztos abban, hogy felveszi majd az utolsó kenetet. Ő nem járul a szentáldozáshoz sem. (ld. Melléklet)

Isten – Jézus kapcsolata

Jézust Isten fiának tekintik, akin keresztül imádkoznak Istenhez. I.50 Rajta keresztül jutnak kedvezményekhez Istentől, ő a közbenjáró.

Isten viselkedése

Isten megítélése nem egyértelmű. Ő a legfelső hatalom, de útjai kifürkészhetetlenek. Van, aki szerint Isten nem döntőbíró. (I.) I.46

Transzcendens elképzelése

Vizuálisan talán nem tudják elképzelni, de mindenképpen valamiféle csodálatosan jónak és szépnek látják a túlvilágot. Szoktak róla elmélkedni, az „agyamban látom”, ahogy VII. adatközlőm mondta.


9. Utószó: „Az élet él és forog…”

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba fenségek.
Oly szomorú embernek lenni
Szörnyűek az állat-hős igék
S a csillagszóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember szépbe-szőtt hitét,
S akik még vagytok őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”

Lehetetlen nem hallani a 94 esztendős Margit néni átszellemült arccal mondott mondatában Ady sorait: Az élet él és forog - Az Élet él és élni akar. Vagyunk-e őrzői az adott (kapott) sok szépnek, állunk-e a strázsán, avagy martaléka lesz az öröknek hitt érték is – mint annyi más – a „véres s ostoba fenségnek”, mely kérlelhetetlenül visz mindent, ami nem alkalmazkodik hozzá.

Még ha az olvasó netán nem is, a dolgozat írója mindenképpen tanult adatközlőitől. Reméljük, hogy ezek a beszélgetések kinyitják még a távolról figyelő ember szemét is és ráébresztik őt emberi kicsinységére. Egyik legkedvesebb gondolkodóm, a széles látókörű Mircea Eliade is így látja, s a leghitelesebbnek tartja ezt a módszert, vagyis „…az efféle lélekföltáró módszerekkel elért eredmények lehető legfigyelmesebb tanulmányozását. Az általában vett emberi magatartással kapcsolatos tapasztalatok időtlen idők óta felhalmozott készlete nyílik meg a … kutatók előtt .Legalábbis oktalanság volna, ha nem fordítanánk azt saját hasznunkra.” Bár Eliade a keleti ember tapasztalati tudásának kutatására mondja ezt, vajon ki állítja, hogy a tornázás közben végzett ima (VI. adatközlő) nem lehet-e azonos értékű egy átszellemült, békés szívvel végzett jóga ászanával? Vagy az ima előtti megfésülködés, a test rendbetétele nem azonos-e valamiféle mágikus, a jót kikényszeríteni igyekvő szokással, mely – immár – a szakrális kommunikáció szerves része.
Ahol tenger a baj, nagy a szegénység, gyötör a betegség, szemünk előtt zajlik a korrupció, az egyszerű, gyakran iskolázatlan, ám ösztönös erkölcsi érzékkel bíró egyén azonnal feltalálja magát: nem panaszkodik, hanem tesz sorsa jobbulásáért. Kézenfekvő, régen begyakorolt eszközhöz, a napi imához fordul segítségért, melynek révén a világ teremtőjével, ég s föld urával, az Atyaistennel elegyedik szóba. Van-e ennél szebb és reményteljesebb cselekedet?
És hová tűnt a szokásosnak, a mindennapinak való örülés képessége? Margit néni (I.) kéziratos életrajzában emelkedett szavakkal írja le a dunai nagymosást! A hófehér ágyneműt, a jószagú vásznakat! Ugyanígy mesél a magyar föld jóízű, egészséges gyümölcseiről, zöldségeiről. Miért is kellene más nekünk? Vagy a boldogtalanságra ítélt, abból csak kézműves mesterségével ki-kilábaló Angyalka elbeszélése az aratásról. A végtelennek tűnő, ám gyönyörűséges magyar búzaföldről! Hiszen miért is ne lehetne örülni annak, ami van, ami szép és jó, ami nem romlott el. Ha el kell végezni a munkát, nem jobb-e azt örömmel tenni, mint folyvást a végét várni…

A napi imában százszor és ezerszer ismétli a megunhatatlan igéket: Legyen meg a Te akaratod, Ne vígy minket a kísértésbe, stb. Vagy azt, hogy Áldott a Te méhednek gyümölcse, vagy Kit értünk keresztre feszítettek. A sokszori elmondás lehet, hogy időnként gépies. De száz Miatyánkból nyolcvan biztosan tudatos, és az elmondott szavak erővel és igével testesülnek meg, s eljutnak az imádkozó elméjén keresztül szívéig és lelke legmélyéig. A lélek pedig – ha megtelik a magasztos iránti vággyal - fölemelkedik Istenhez! S a 9 éves a 94 évessel azonosan ítéli meg Isten akaratát: meg kell lennie, hisz így a jobb. S a szeretet parancsa a megbocsátás.
Az idős juhász, (VII. adatközlő) akinek Isten szabad ege volt a temploma, betartja édesapja örökül hagyott mondását: dolgozzatok úgy, mintha örökké élnétek és imádkozzatok úgy, mintha mindjárt meghalnátok!
Adatközlőink iskolai végzettsége nem több néhány osztálynál. Van, aki azt is csak hébe-hóba járta. Honnan hát a tudás, a biztos ítélőképesség, a rosszon való felülkerekedés készsége, a tiszta, szép nyelvezet, mellyel a Teremtőt megszólítja? Honnan a megingathatatlan hit? Honnan a hamis, a talmi, az olcsó biztos kiválasztásának és elutasításának képessége?
Reméljük, hogy dolgozatunk teljessége válaszol ezekre a kérdésekre.
Csak csodálhatjuk ezeket az embereket! Talán irigykedhetünk is rájuk! De irigység helyett inkább példát vehetnénk róluk! Egyre több csapás nehezedik ránk – szűkebb és tágabb környezetünkre. Könnyen elérhető és jól működő eszköz van a kezünk ügyében.
Nem kellene-e inkább használnunk?

Szakirodalom:

ADY Endre
1950, Összes versei, Budapest, Franklin Könyvkiadó
ANZENBACHER, Arno
1993, Bevezetés a filozófiába, Budapest, Herder Kiadó
BÁLINT Sándor
1942, Egy magyar szentember. Orosz István önéletrajza. Budapest, saját kiad.
BÁLINT Sándor
1989, Karácsony, húsvét, pünkösd. Budapest, Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója
BENKŐ Antal
2003, A valláspszichológiától a vallásosság pszichológiájáig. Szerk.: Horváth- Szabó Katalin. Valláspszichológiai tanulmányok. Budapest, Akadémiai Kiadó
BOTH Mária, CSORBA F. László
beszélgetése Lányi Andrással, a Természet és szabadság c. kötet szerzőjével. Osiris kiadó, Budapest (in: Új pedagógiai szemle)
CHARDEN, de Teilhard
Gondolatok a boldogságról
Dictionary of Modern Sociology
1996
ELIADE, Mircea
2005, A jóga. Budapest, Cartaphilus Könyvkiadó
ELIADE, Mircea
A szent és a profán
ERDÉLYI Zsuzsanna
1999, Hegyet hágék, lőtőt lépék. Pozsony, Kalligram
FEHÉR Zoltán
1996, Bátya életrajza. Kecskemét, Katona József Múzeum
FEHÉR Zoltán
2005, A fejsze a gyökerekre vettetett. A parasztság XX. századi története egy falu példáján. (in: Hitel, 2005. nov.)
FEHÉR Zoltán
2005, 2 Ki kell, hogy sorsomat kiáltsam Bátya, szerzői kiadás
HÁSZ Erzsébet
2005, Érték és pedagógia (in: Valóság, 9. szám)
HORVÁTH-SZABÓ Katalin
2003, Hazai vizsgálatok a kritika utáni vallásosságskálával. Szerk.: Horváth- Szabó Katalin. Valláspszichológiai tanulmányok. Budapest, Akadémiai Kiadó
JÁLICS Ferenc
1998, Tanuljunk imádkozni. Budapest, Korda Kiadó
KÉRI György
2004, Jeltovábbítási terápia - új irányok a modern gyógyszerkutatásban. Kommunikációs zavarok a betegségek molekuláris mechanizmusainak hátterében (in: Magyar Tudomány 2004/1.)
KÓSA László
é.n. „Ki népei vagytok” Magyar néprajz. Budapest, Planétás Kiadó
LÁNYI András
2003, Természet és szabadság, Budapest, Osiris Kiadó

LIMBACHER Gábor
1998, A népi unio miystica mint a vallási néprajz értelmezési szempontja. Extázis, álom, látomás. Szerk.: PÓCS Éva, Budapest, Balassi Kiadó
LOVÁSZ Irén
1998, „Az elme hallja, nem a fül” (Egy asszony látomásainak antropológiai megközelítése) Szerk.: PÓCS Éva Extázis, álom, látomás. Budapest, Balassi Kiadó
LOVÁSZ Irén
2001, Az imádkozásról. Nyelvészeti-pragmatikai és kulturális antropológiai megközelítés. in: „Nyisd meg, Uram, szent ajtódat…” Köszöntő kötet Erdélyi Zsuzsanna 80. születésnapjára. Szerk.: BARNA Gábor, Budapest, Szent István Társulat
LOVÁSZ Irén
2002, Szakrális kommunikáció. Budapest, Európai Folklór Intézet
Magyar népköltészet/5.
1988. Erdélyi Zsuzsanna
Magyar Néprajzi Lexikon
MASON, Jennifer
2005, Kvalitatív kutatás. Jószöveg Műhely Kiadó
MAUSS, Marcel
1971, Az imádság. In: Francia szociológia. Vál.: Ferge Zsuzsa. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó
PÓCS Éva szerk.
1998, Extázis, álom, látomás. Budapest, Balassi Kiadó
SZENTMÁRTONI Mihály
2003, A felnőttkor vallásossága. Szerk.: Horváth- Szabó Katalin. Valláspszichológiai tanulmányok. Budapest, Akadémiai Kiadó
SZIGETI László
2005, Első helyen a mentális egészség. Beszélgetés Tringer László pszichiáterrel. (Új Ember, 02. 13.)
TRINGER László
2001, A pszichiátria tankönyve. Budapest, Semmelweis Kiadó
TRINGER László
2005, A gyógyító beszélgetés. Budapest, Medicina
WEISSMAHR Béla
é.n. jezsuita atya, a Müncheni Jezsuita Filozófiai Fakultás tanára. Riporter: Elmer István. www.catholic.ro
www.liturgikuslexikon.hu

Köszönet Dr. Fehér Zoltánnak, Dr. Lovász Irénnek és Dr. Varga Gábornak segítségükért!