Egy tanítvány emlékei Nagy Olivér halálának 5. évfordulóján


Libbentse jobb keze hüvelykujját két centivel balra! – hallottuk nemegyszer a 32-es (vagy hányas is?) terem ajtajából, háttal a zongorának s nekünk is a Tanár Úrtól. Semmi türelmetlenség, semmi fennhéjázás nem volt ezekben a szavakban – ahogy egyáltalán, soha semmilyen szavából nem éreztünk ilyet. A legtermészetesebb módon mondta mindezt – hiszen rossz helyen volt az a hüvelykujj, s nem az az akkord szólalt meg, amit ő diktált.
Öt éven át voltam tanítványa. Akkor talán nem is tudtam, csak éreztem, hogy minek is vagyok a részese, ki az, akit hallgathatok hetente többször is. Zeneelméletet tanított, vagy ahogy a diákok nevezték: összhangot. De tanított műelemzést, zeneszeretet, soha nem mulasztott el egyetlen lehetőséget sem, hogy kedvenceiről – példaképeiről beszéljen: Bartókról és Stravinskyről – s-sel ejtette, ahogy az angolok.
Szeptember 24-én, születésének 93. évfordulóján gondoltam rá. Eszembe jutottak a komoly, igen magas szintű előadásai, akkord fűzés magyarázatai, a műelemzésen messze túlmutató esztétikai, zenetörténeti, emberi, etikai okfejtései. Közös cukrászda látogatásaink, amikor is néhány bátrabb – az összhangot nagyon jól tudó fiú kérésére az órát nem a 32-esben, hanem a Royalban tartottuk (persze mindig ő fizetett), vagy kirándulásaink Dömösre, ahol nyaralója volt a Tanár Úrnak, s meghívott minket – talán egyik legjobban szeretett csoportját. Itt is vendégül látott, mindig Rác-bordát ettünk, ő rendelte nekünk kedvenc helyén – ebben is jó volt az ízlése! Aztán beszélgettünk, a fiúk sört ittak, és éreztük, tudtuk, hogy a zenetörténet itt és most is történik a fejünk felett.


Engem nem ő tanított a már nevében is rettenetet keltő tantárgyra: transzponálás- partitúraolvasás. Diákneve, a „trapa” mit sem csendesített a dolog ijesztő és nehéz voltán. De az ő könyvéből tanultam. Abból a könyvből, mely azóta is zenészek nemzedékeit viszi el a partitúrajáték rejtelmeibe – s hozza is ki őket onnan – a muzsikálás örömével feltöltve. Az általa oly sokszor emlegetett és proponált „prima vista” játék, azaz a lapról olvasás megtanulása (már amennyire lehet az ilyesmit tanulni, inkább csak gyakorolni lehet) volt e könyv célja. De miféle könyv az, amelyik bevezetőjében arról beszél, hogy ezen a „különleges hangszeren” (ti. a zongorán) igyekezzen mindenki „pontos ritmusban, az előírt dinamikával, a zenekari , illetve énekkari színeket a lehetőség szerint kikeverve, muzikális adottsággal, formailag művészi felépítésben, tehát mindig magas szinten reprodukálni”? Aztán: „Zongorázásunk akkor lesz ilyen, ha már mi magunk is élvezzük a megszólaltatott részleteket és gyönyörködünk előadásunkban.” Gyönyörködünk előadásunkban! Még leírni is jó! Egy tanár, aki nem arra int, hogy legyenek ott a hangok, szólaljon meg a ritmus és kész, hanem figyel a gyönyörűségre. Még a kezdő partitúraolvasó keserves gyötrelmei, hangkeresései közben is!
Sosem beszélt arról, hogy 1939 és 43 között szinte folyamatosan katona volt, három évet töltött Oroszországban. Ezekről a dolgokról még családi körben sem szívesen szólt – talán ki akarta törölni még az emlékeket is. De arról, hogy Bárdossal mennyit dolgozott együtt, annál többet. Akkoriban nem volt „divat” egyházkarnagyi múlttal dicsekedni, de tett rá utalásokat. Tudtuk, hogy ki volt Ő! Tudtuk, hogy a zongora mellett orgonán is kitűnően játszott.
Írhatnék arról is, mennyi művet hagyott hátra – mind mind az okos, a kórus lehetőségeit jól ismerő mester munkái, mennyi felvétele van a Rádióban, hányszor ült a zongoránál, ha Bartókot vagy Stravinskyt játszottak, hány fontos, tanító cikket írt különféle szaklapokban. De erre úgyis sokan emlékeznek. Én az Embert szeretném idevarázsolni, hisz jó lenne megint kérdezni tőle. Mert tőle lehetett. Soha senki butaságán, felkészületlenségén nem nevetet, teljesen egyenrangú partnerként kezelt minket, 18 éves kezdő zeneakadémistákat is. Talán egyszer tett megjegyzést valamelyikünk zongoratudására, hogy azért az itt elvárt dolog, hogy a Wohltemperiertest Klavierban otthon legyünk… Másnaptól mindenki a fúgákat gyakorolta…
Ma van öt éve, hogy elment. Szép kort ért meg, mert ezt érdemelte. Még halála előtt nem sokkal is ugyanolyan fiatalos lendülettel sietett megszokott tanári páholyába a Zeneakadémián, ugyanúgy ott volt minden jelentős zenei eseményen. Egy évtizede nyilatkozta Hollós Máténak, aki szintén tanítványa volt, hogy nem is annyira a partitúrajáték megtanítása volt az elsődleges öröme munkájának, hanem az, hogy a sok-sok tanítványt „négykezesek és beszélgetések révén … a zene szeretetére sikerült megtanítani.”
Köszönjük, Tanár Úr!
Budapest, 2005. okt. 12.