Fehér Anikó:

„Folyik a víz, áll a part...”

 

„…mi elmegyünk, marad más.”

(cseremisz népdal)

Ha a magyarságról beszélünk bárhol a világon, az elsők között kerül szóba Kodály Zoltán neve. Sok helyen ismerősebben cseng sok egyébnél. Kodály Zoltán a 20. szd. egyik legnagyobb magyar gondolkodója volt.

Szándékosan írtam így: gondolkodó, nem pedig azt, hogy zeneszerző, zeneteoretikus, zeneakadémiai tanár, népzenekutató vagy karmester. Mindegyik igaz, de valamennyit átszövi az a rendben alkotott, egységessé szövött látásmód, melyben a magyar léleknek, tudatnak, érzésnek és művészi formálásnak egyaránt nagy szerepe van.

Kodály Zoltán sokrétű munkásságából ma leginkább azt kell kiemelnünk, ami a jövőre adhat nekünk tanácsot, útmutatást és reményt. Ez pedig az általa megálmodott és tanítványai által kidolgozott zeneoktatási és pedagógiai módszer, melyet külföldön egyre inkább filozófiának neveznek. Mi is ennek a lényege? Az átlagembernek nem jelent ez mást, mint az ún. szolmizáció használatát, azaz bizonyos skálafokokhoz bizonyos szótagok hozzárendelését. Ráadásul Kodály esetében „relatíve”, azaz nem rezgésszámhoz, vagyis adott hangmagassághoz rendelünk hozzá egy-egy nevet, hanem a hangnak az adott hangsorban elfoglalt helyéhez – a hangnak a környező hangok alapján történő azonosítását lehetővé téve. Ezáltal bármely hangra mint alaphangra (a hangsor dallami és/vagy harmóniai  szempontból legfontosabb, fundamentális hangjára) felépíthető a hétfokú hangsor.

E bonyolult magyarázat után csak annyit teszek hozzá: maga a szolmizáció nem Kodály találmánya, egy arezzoi, itáliai bencés szerzetes találta ki a 11. szd-ban, a szótagokat egy Szent János himnusz sorainak elejéről levéve. Tehát nem mai keletű dologról van szó, ezt az évszázadok alatt hol elővették, hol elfelejtették, hol így, hol úgy használták. Kodály a maga idejében új fényben láttatta, anyagot adott hozzá, azaz olyan, a pedagógiában alkalmazható dal és gyakorlat sort alkotott meg illetve ajánlott, melynek segítségével ez a rendszer könnyedén és élményszerűen megtanulható. Mellétette még a John Spencer Curwen által a 19. szd-ban kialakított kézjeles rendszert, ahol mozdulat is segíti az adott skálahang rögzítését.

Mindez megtanulható – aztán túl kell lépni rajta. A szolmizáció sosem cél (legfeljebb tanulásának elején) hanem eszköz. A cél maga a zenei írás és olvasás. Ehhez eszköz tehát a relatív szolmizáció valamint a magyar népzene, mint hatalmas kincsestár.

Sokan hiszik azt is, hogy Kodály a népdalt a magyar hagyomány ápolása, megőrzése miatt tette metódusának alapjává. Nos, kit is kell ápolni vagy őrizni? A beteget meg a rabot. A magyar népdal egyik sem, éppen a szabadság a legjellegzetesebb tulajdonsága, szárnyaló, tág tereket bejáró – mégis rendben alkotott soraival. Mert a szabadság fogalmához közel kell hogy álljon a rend fogalma is.

A hagyomány nem szorul a szó szoros értelmében védelemre, létének velejárója a nemzedékről nemzedékre változatlan formában történő átöröklődés. Ráadásul a falusi zenészekre inkább mondhatjuk azt, hogy hagyomány követők, mintsem azt, hogy őrzők, hiú ábránd a hagyomány örök élete. Mi emberek  szorulunk védelemre a külső, céljainktól és hitünktől eltéríteni akaró erők ellen, ezért kell vigaszt és támaszt keresnünk azokban az értékekben, melyek apáinknak és nagyapáinknak is segítettek. Ezért kell kapaszkodót keresnünk a hagyományban.

”Eddig az iskola azt mondta a népnek ’amit te tudsz, az semmi. Feledd el, verd ki a fejedből. Majd én jobbra tanítalak.’ Mi azt mondjuk a népnek: ’Amit tudsz, nagy érték, az ősök hagyománya, a magad lelke igaz kifejezése. … Becsüld meg, … mert ha többre akarsz menni, csak erre építhetsz.’” – írja Kodály. Új értelmet, modern szerepet adott a népdalnak azzal, hogy tananyaggá tette. Segítette ezt az átértelmezést az a számos kórusmű, zenei alkotás, melynek alapja a magyar népdal, amely így a Kodály által rátett ruhában megállta a helyét bármely színpadon, szinte bármilyen zenei környezetben.
Mi ez, ha nem forradalmi tett? Az eddig csak írástudatlan, saját faluja határát át nem lépő, klasszikus értelemben véve műveletlen – ám a világ dolgaiban igen jártas, éleseszű, kifinomult esztétikájú magyar paraszt kultúrája – művészete – immár a világ közkincsévé lett. Iskolázott, művelt főket zavarba hozó szépséget: egyszerű, pár hangból, pár szótagból álló, mégis leírható, precíz rendet mutató dalok ezek, amikre mint erős alapokra, sziklára épülhet egy ország szépség ideálja. (Talán ezért is alapította az első, az ő metódusa alapjain működő zenei általános iskoláját vidéken, Kecskeméten a 20. szd. közepén. Fontosabbnak tartotta a vidék fejlesztését sok fővárosi, elitkultúrát közvetítő intézmény tündöklésénél.)

Mellesleg: a magyar népdalt nem kell sem megmenteni, sem őrizni, tudósok védelme alatt áll, gépek és szerverek vigyázzák, meg van mentve az örökkévalóságnak. Kutatják, rendezik, a világ egyik legteljesebb és legizgalmasabb népzenei gyűjteményével rendelkezünk.

Igen, a magyar népdalt laudálom Kodály nevével. A kettő szinte azonos.

Felmerül a kérdés: miért pont a magyar népdalt választotta Kodály metódusa alapjául? Hisz választhatott volna anyagot a világirodalomból, híres szerzők híres és kipróbált dallamaiból. Ő maga is írhatott volna kis darabokat – ezt meg is tette de nem kizárólagosan. Nem, ő tudta: a magyar népdalban oly erő és szépség van, mely felülmúlhatatlan. És ezzel semmiképp sem mondjuk azt, hogy más nép zenéje ne lenne hasonlóan szép. De nekünk ez a legközelebbi, mert a miénk, számunkra a legkönnyebben emészthető és szerethető.

Az éne-zene órák lényege a lelket felemelő, élményt és jóérzést adó, biztonságos és szép éneklési élmény megadása lenne. Teli tüdőből, a bajokat beletemetve, hangosan kellene szárnyalnia a kamaszhangoknak, hogy jobban érezzék magukat. Aztán ezen élmények mentén szépen besétálhatnának a zenei magaskultúra birodalmába. Mert alapjaiban azonos a kettő: esztétikum és érzelem. Céljai persze eltérőek, de alapszinten nem hiszem hogy ezzel törődni kellene.

Ha még ezt is mellétesszük:

„A zenével nemcsak zenét tanulunk. Az ének felszabadít, bátorít, gátlásokból, félénkségből kigyógyít. Koncentrál, testi-lelki diszpozíción javít, munkára kedvet csinál, alkalmasabbá tesz, figyelemre-fegyelemre szoktat. Egész embert mozgat, nemcsak egy-egy részét” – írja Kodály. Világossá válik, a zene nemcsak a hallási funkciókat mozgatja, rengeteg lelki hatása van. Ma már köztudott dolog, hogy a muzsika segítségével olyan zárt pszichéjű, rendellenesen rezdülő beteg emberek világába is be lehet jutni, akik enélkül akár egy életen át önmaguk fogjai lennének. A zeneterápia lassanként elfogadott és ajánlott segédeszköze lett a nyitott gondolkodású pszichológusoknak. Csak az énekkel és a zenével bánni tudó szakember kell hozzá.

Sokan és sokfelé beszélnek manapság az oktatási rendszer problémáiról. Gyakran felmerül az énekórák számának csökkentése. Nem itt és most kell ezt megoldani. Én a Kodály által is idézett Berzsenyi sorral válaszolok erre: „Nem sokaság hanem lélek…” Nem az órák száma, hanem minősége segít. Hiába van számtalan óra, ha a tanár – tanító nem tud vele mit kezdeni. Kevés órában csodálatos dolgokat mutatni: ez lenne az igazi. Ehhez pedig magasan képzett és magasan elkötelezett tanárok kellenek. Egyik legfontosabb dolog a felsőfokú képzés reformja lenne: gyakorlat- és zenecentrikussá tenni a tanítóképzést. Új és friss anyaggal teli, okos tankönyveket kellene írni a több évtizede meglévő régik helyett. Be kellene építeni az alsófokú tananyagba a legújabb népzenei gyűjtéseket és pedagógiai megoldásokat. Bátrabban kellene használni azokat a magyar népi hangszereket a gyakorlatban is, melyeknek használatát a falusi gyerek is könnyedén elsajátította annak idején. Nem lenne szabad elvenni a gyerek ösztönös alkotókedvét bárgyú ábrákkal és játékosnak tűnő, ám csak fásult felnőttnek izgalmas cselekedtetésekkel. Életet kellene vinni az órákba a mai folkszínpad előadóinak felvételeivel. Ha ezt megszerették, bátran meg lehet mutatni nekik a forrást: az eredeti paraszti hangot. Szeretni fogják, hisz értik. Szabadságot kellene adni a jól képzett tanároknak: bátran tanítsanak saját ízlésük alapján. Olyan zeneenyagot mutassanak – adott keretek között – amihez nekik saját, személyes élményük fűződik, azaz szeretnek: így fogják tanítványaik is szeretni azt. És: zenét zenével, csakis zenével - de nagyon jóval -kellene tanítani.

Mindehhez nemcsak zeneileg, de emberileg is magas szinten álló, a néprajzban és egyéb tudományokban is jártas magyar tanáremberek kellenek. Nem tisztem most arról beszélni, hogy a tanári fizetésből hogyan tud megélni egy család…

És mindezt időben, kicsi gyermekkorban lehet csak megalapozni. Ilyen szempontból sietnünk kell: minél később kapunk észbe, annál több generáció szalad el az értelmes zene- és magyarságismeret mellett, hisz:

"Az általános iskola célja: a teljes embert megalapozni. Zene nélkül nincs teljes ember... Jó mérnök, vegyész stb. lehet valaki, ha tizenöt éves koráig rá sem gondol. De zeneértő nem lehet, ha hatéves korában (s játékosan még előbb) nem kezdik rendszeresen nyitogatni-gyakorolni a fülét... A zene ügye az általános iskolában nem is a zene ügye elsősorban” - írta Kodály 1958-ban.

Ennek 52 éve. Még mindig nem nyitjuk ki a szemünket?