Népzenei írásaim

Huszadik századi magyar népzenei mozgalmak


A 20. század első évtizedeiben még a reformkorban kialakult népies műtánc képviselte szinte kizárólagos érvénnyel a „magyar tánc”-ot. Ezt népszerűsítették a táncmesteri kézikönyvek és tánciskolák, ilyen koreográfiák sorát propagálta az oktatási intézmények számára engedélyezett kézikönyv, és az ebből sarjadó karaktertánc stílusjegyei érvényesültek a nemzeti balett törekvésekben. Ezt a nemzeti táncról alkotott egyoldalú felfogást módosította az 1930-as évek elején kibontakozó népművészeti mozgalom.
Az egykori újságíró, Paulini Béla ismerte fel az akkor még élő néphagyományban rejlő lehetőséget, szervezte meg a később Magyar Bokréta Szövetség néven tömörülő falusi együtteseket, melyek 1931 és 1944 között a Szent István-napi ünnepségek keretében mutatkoztak be Budapesten a Városi (ma Erkel) Színházban. A hagyomány népszerűsítése mellett jelentős idegenforgalmi látványosságot is jelentettek a Gyöngyösbokrétás együttesek budapesti és vidéki bemutatói, így az érdekelt minisztériumok, az IBUSZ és a főváros is jelentős támogatásban részesítette a mozgalmat, mely a népművészeti cikkek árusítására is jogot kapott.


Az együttesek szervezésében Paulini a falusi értelmiségre (tanítók, jegyzők, papok) támaszkodott, és a műsorszámok „hitelesítésében” rövid ideig a néprajzos szakemberek is részt vállaltak. A műsorszámok jelentős részében szokáskeretbe ágyazva jelentek meg a táncok és dalok, nagy gondot fordítva a látványos viseletre. A bemutatott táncok zöme, a változó színvonalú, egyszerűbb koreográfiák mellett megőrizte a hagyományban gyökerező rögtönzöttséget. Így számos bokrétás falu biztos támpontot jelentett a néptánckutatás számára.
A Gyöngyösbokréta egykori értékelése megoszlott. Az erényeit elismerők úgy vélték, hogy tevékenysége hozzájárulhat a népművészetből sarjadó nemzeti kultúra megteremtéséhez, a társadalmi feszültségek iránt fogékony népi írók viszont e problémákat elleplező csillogását kárhoztatták.
A Gyöngyösbokréta eredményei inspirálták Paulinit a hagyomány művészi feldolgozására, a Csupajáték című műsor megírására és rendezésére. Az 1938-ban Budapesten, majd 1939-ben Londonban bemutatott folklórihletésű, kilencrészes játék alkotói és előadói hivatásos művészek voltak (zeneszerzők: Farkas Ferenc, Veress Sándor, díszlettervezők: Molnár C. Pál, Malász Gitta, Fülöp Zoltán, táncosok: Bordy Bella, Csányi László), a koreográfiákat Milloss Aurél készítette. Ugyanígy a Gyöngyösbokréta nyomán érvényesült bizonyos mértékű folklorisztikus törekvés a korszak modern táncművészetének egyik hazai irányzatában (mozgásművészet), amint erről Szentpál Olga egy-egy ballada és szokás feldolgozása, illetve népi legenda nyomán készült koreográfiája (Márialányok) tanúskodik.
Még a Gyöngyösbokréta fénykorában, az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején jelent meg a népművészeti mozgalomban a hagyomány értelmezésének az a napjainkig ható szemlélete, melyet Muharay Elemér és Molnár István képviselt. Szembefordulva a gyöngyösbokréta-mozgalom hagyományt megmerevítő és esetenként sematizáló tendenciájával, Muharay Elemér a népművészet közösséget teremtő erejébe vetett hittel a népi színjátszásból merítő, komplex műfaj kiművelésére törekedett, Molnár István pedig a nemzeti tudatot művészi élményként megfogalmazó felfogásával valósította meg a hagyomány ápolását és újraértelmezését.
Molnár István, aki nemcsak a korszerű táncfolklorisztikai kutatás alapjait vetette meg, de a modern táncművészeti irányzatokban is jártas volt, Bartók és Kodály példáját követve alakította ki koncepcióját. Koreográfusként és előadóművészként egyaránt kötelességének tartotta az eredeti néptánc bemutatását (Székely verbunk, Kanásztánc, Legényes), megőrizve improvizatív jellegét, emellett a hagyomány formavilágát summázó, ebből sarjadó szuverén táncnyelv megteremtését tűzte ki célul. E felfogás szellemében alkotta meg a néptánc stílusjegyeit összegező műveit (Huszárverbunk), fejlesztette drámai élménnyé a tradícióban rejlő lehetőséget (Kardtánc), és fogalmazta meg a rítus erejével ható alkotásait, a Bartók Allegro barbarójára készített koreográfiáját, valamint Sinka Anyám balladát táncol című művének színpadi adaptációját. A magyar történelem jelentős fordulóit jelenítette meg I. Szvitjében, népballada-feldolgozásaival pedig ráérzett e tömör műfaj korszerűségére.
Lényegében ezt az amatőr együttesekben (Szent Imre Kollégium, Csokonai Együttes, Ruggyantaárugyár Együttese) kialakított koncepciót fejlesztette tovább Molnár István, amikor hivatásos körülmények között dolgozhatott a SZOT Együttesben, majd a Budapest Néptáncegyüttesben. Ekkor született a magyar néptánc apoteózisaként megfogalmazott Magyar képeskönyv és a lírai hangvételű Dobozi csárdás mellett, a Liszt, Bartók és Kodály műveire komponált nagy ívű koreográfiák sora.
Színpadi néptáncművészetünk másik meghatározó egyénisége Rábai Miklós volt, aki ugyancsak amatőr együttesekben (Batsányi Együttes, MEFESZ és DISZ Együttes) alakította ki azt a művészi és műfaji szemléletet, mely meghatározta a Magyar Állami Népi Együttesben végzett alkotó munkáját. Elsősorban a népszokásokat kórussal, zenével és tánccal megjelenítő, jó színpadi érzékkel és idillikus hangvétellel komponált műveivel (Ecseri lakodalmas, Fonó, Szüret), valamint táncjátékaival (Kisbojtár) teremtett új műfajt. Emellett dramaturgiailag jól felépített, karaktert formáló balladái (Barcsai) és a szovjet koreográfiai szemléleten (Háromugrós, Üvegestánc) túllépő néptáncfeldolgozásai (Pontozó, Györgyfalvai legényes) jelölik ki helyét színpadi néptáncművészetünk történetében. Egyik kései műve (Négy erdélyi férfitánc) pedig már az 1970-es évek újfolklorista szemlélete iránti fogékonyságáról tanúskodik.
A Molnár István és Rábai Miklós által képviselt két markáns irányzaton kívül még a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesében alakult ki a politikailag determinált tematika (Zászlós tánc, Falusi bál) és katona profil (Puskástánc, Kardtánc) mellett a néptánc egyéni értelmezése. Az egyszerű formanyelv plasztikussága jól tükrözte a szobrász Szabó Iván látásmódját (Magyar tájak).
A kor kultúrpolitikai igényeit szolgáló műsorszámok bemutatása elől a Molnár István és Rábai Miklós nevével fémjelzett együttesek sem térhettek ki. Eltorzította viszont a hivatalos műsorpolitika az amatőrmozgalom mesterségesen felduzzasztott periferikus rétegének a tevékenységét, ami a hivatalos ünnepségek „fényét” emelő sematikus és dilettáns koreográfiák bemutatására korlátozódott.
Jelentős változást hozott a forradalom utáni időszak, különösen az 1960-as évek amatőrmozgalma, amikor az igényesen megformált koreográfiai gondolatok mellett sötét tónusú hangvétellel fogalmazódtak meg egyén és közösség problémái. Az új koreográfusnemzedék (Györgyfalvay Katalin, Kricskovics Antal, Novák Ferenc, Szigeti Károly, Tímár Sándor) a néptáncból sarjadó expresszív formanyelven vagy a néptáncot a modern táncművészet elemeivel ötvöző hangvétellel tolmácsolta új világfelfogását. Mindebben inspiráló szerepe volt a kor társadalmi feszültségein túl, hogy lehetőség nyílt a modern nyugat-európai művészetek bizonyos fokú megismerésére, eredményeinek befogadására és az 1948-ban megszakadt tendenciák folytatására. Nem véletlen, hogy erre az időszakra esik a Pécsi Balett megalakulása (1959–1960), és a két műfaj konvergenciáját jelzi az 1974-ben Pécsett bemutatott Gondolatok néptáncformában című műsor, melynek koreográfiáit Tímár Sándor, Kricskovics Antal és Györgyfalvay Katalin készítette.
A következő, napjainkban is elevenen ható fordulat az 1970-es évek elején bontakozott ki, amikor robbanásszerűen érvényesültek a néptánckutatásnak, a hangszeres népzenekutatásnak az eredményei, melyek biztos alapot adtak a hagyomány szerepének az újraértelmezésére. Ennek lényege az a felismerés, hogy a hagyomány önmagában is alkalmas arra, hogy elemi erővel fejezze ki a kor érzéseit és indulatait. Felismerve az archaikusnak egyetemes érvényű korszerűségét, szinte természetes, hogy az élmény megragadásában és tolmácsolásában nemcsak az egész magyar nyelvterület, de nemzetiségeink és a szomszéd népek tánchagyománya is fontos szerepet kapott, mégpedig úgy, hogy a tánc, zene és ének a tradicionális stílusjegyek hiteles hangvételével jelenik meg.
A hagyomány ilyen jellegű újraértelmezésében jelentős hatása volt a hazai táncházmozgalomnak, és az ebben meghatározó szerepet játszó zenészeknek (Halmos Béla, Sebő Ferenc) és koreográfusoknak (Tímár Sándor és az új nemzedékből Zsuráfszky Zoltán, Farkas Zoltán).
Napjaink megalapozott néptáncismerete nemcsak a hagyomány elmélyültebb újraalkotásának az előfeltételeit teremteti meg, de ismét lehetőséget kínál arra, hogy az alkotók (Foltin Jolán, Mosóczi István, Mucsi János, Novák Ferenc, Varga Zoltán, Zsuráfszky Zoltán) a költői gondolat lírai, dramatikus és epikus megfogalmazására is vállalkozzanak.
A táncokkal is átszőtt szokások és rítusok ugyancsak fontos szerepet játszottak a 20. század folklorizmusában. E hagyományban rejlő lehetőségekre támaszkodott Muharay Elemér, amikor felismerte, hogy a szokások is olyan szuverén nyelv hordozói, mint a zene és költészet. Olyan nyelven szólnak, melyben az eszmék és gondolatok sajátos szimbólumrendszerben jelennek meg, és adnak lehetőséget a nagy távlatokat nyitó élményvilág megfogalmazására. A nevét viselő amatőr együttesben kialakított elgondolásait a Népművészeti Intézet Néprajzi Osztályának vezetőjeként valósíthatta meg a falusi népi együttesekben. Az ennek érdekében mozgósított szakemberek (néprajzosok, folkloristák, rendezők, dramaturgok, költők) nemcsak gyűjtéseikkel segítették az együtteseket, de a hagyomány színpadra állításában is közreműködtek. Nagy gondot fordított arra, hogy a szokások minden összetevője (gesztusok, magatartásformák, szövegmondás, ének és tánc) a tradícióhoz híven jelenjen meg és szolgálja a művészi élmény tolmácsolását. Mindebben fontos szerepet szánt az idősebb generációnak, mely részvételével és a hagyomány átadásával pótolta a kutatás szinte megoldhatatlan fogyatékosságait.
Lényegében a Muharay által kiművelt koncepció szellemében működnek napjaink hagyományőrző együttesei is. Korszerűsödésük jele, hogy egyre inkább érvényesül munkájukban a zenében és táncban kiművelt új folklorizmus hatása.
A szokásokhoz hasonlóan komplex műfajt képviselnek a gyerekjátékok is, melyekben az ének és tánc, szöveg és szerepjátszás szerves egysége szolgálhatja a korszerű pedagógia célkitűzéseit és az esztétikai nevelést. Úgy tűnik, hogy Kodály nagy álma legalább ezen a területen megvalósul, amint erről a táncegyüttesek vonzáskörében és az iskolák keretében működő gyermekcsoportok színvonalas tevékenysége tanúskodik. Biztosítva látszik tehát a felnövekvő generációnak az a rétege, mely fogékony marad a kultúránkban tovább élő tradíció iránt.
Gyöngyösbokréta
1931–1944 között minden év aug. 20-a táján e néven rendezték meg a parasztcsoportok tánc-, ének- és játékbemutatóit Bp-en. A bemutatókon részt vevő csoportokból 1935-ben Bokréta Szövetség, később Magyar Bokréta Szövetség néven társadalmi egyesület alakult. A szövetség összefogta és irányította a „fiókszervezeteket”, és szervezte a bemutatókat. A több mint 100 helyi szervezet a szövetség fennállása alatt mintegy 4000 tagot számlált. Az első bp.-i bemutatót a főváros kezdeményezte, majd továbbra is szervezte s anyagilag támogatta.
A Gyöngyösbokréta megszervezése, elnevezése, a bemutatók rendezése Paulini Béla nevéhez fűződik. Paulini eredetileg újságíró volt, s különböző irodalmi és műkedvelő színpadi munkák után 50 éves korában állt kitűnő szervező készségével és ügyszeretetével a népművészeti mozgalom élére. Neve a kortársak szemében összeforr a Gyöngyösbokrétáéval. Kora társadalmi és politikai nézeteivel való kompromisszumok útján megnyerte a kormányzat teljes támogatását. A társadalom akkori vezető ereje a falvaktól a parlamentig, a tanítóktól a tudósokig figyelemmel kísérte és többségében támogatta a Gyöngyösbokrétát.
A köztudatban a Gyöngyösbokréta-bemutatók és mozgalom emléke máig él. A mozgalom tevékenységéről és feladatairól Paulini folyóirataiban tájékoztatta tagságát és a közvéleményt. Bár a Gyöngyösbokréta előadásai csak az elemi színreviteli követelményeknek tettek eleget, mégis teret kapott a hagyomány többé-kevésbé hiteles formában való bemutatása. A bemutatók hullámzó szintje miatt a Vallás- és Közoktatásügyi Min. a Néprajzi Múz. szakembereit kérte fel a műsorok előzetes ellenőrzésére, de a „hitelesítés” rövidesen abbamaradt. – A bemutatók népművészeti anyaga többségében értékes, hiteles hagyományanyagot képviselt, e ezek jó része a Gyöngyösbokréta nélkül feledésbe merült volna. Számon tartunk olyan, a bemutatókra helyileg rekonstruált táncokat és szokásokat, amelyekkel a későbbi kutatók már mint „eredeti” hagyománnyal találkozhattak. A bemutatóknak így a hagyomány megőrzésében, de megmerevítésében is jelentős szerepük volt. A bokrétások a szereplések során mintegy 75–80 fajta tánc több mint 200 változatát, 35–40 játékot, jelenetet és szokást adtak elő. (l. még: népi együttes) – Irod. Pálfi Csaba: A Gyöngyösbokréta története (Tánctud. Tanulm., 1969–70, Bp., 1970).
1929-ben mutatták be csákvári „földmíves ifjak” Kodály Zoltán Háry János című daljátékát. Sikerükben része lehetett a helyi népköltészeti gyűjtéseknek, az élő dramatikus népszokásoknak és a dalárda-mozgalomnak is.
Hazai népdalgyűjtésünk hőskorából, az 1810-es évek közepéről írta Táncsics Mihály (1799–1884), hogy Fejér megyében vállalt gabonanyomtatás alkalmával, fuvarozás közben a csákvári fogadó ablakában éneklő lányoktól hallott népdal ragadta meg figyelmét: „Csákváron megetettem a nap alkonyatában. Míg én a lőcshez támaszkodva nézném a népes országúton jövő-menőket, a félig-emeletes fogadónak egyik ablakából két úrilány könyökölvén ki, elkezdték a »Jaj de fáj a szívem« népdalt harmonia szerint dalolni. Soha életemben dal úgy nem hatott rám, mint ez akkor; minden idegeimet zengésbe hozta. Ha rám nem estvéledik, s ők újra meg újra kezdették volna, kész voltam volna órákig hallgatni. Durva paraszt létemre szívem egészen ellágyult, s érzelmeim örömkönnyekre olvadtak, mert a dal rám nézve egészen új, szokatlan vala, s mert az úrilányok szépek valának; a dalt harmoniásan zengedezték, ami nálunk nem volt szokásban.”
A helyi közművelődés ismeretében nem meglepő, hogy csákvári „földmíves ifjak” három évvel a budapesti, operaházi ősbemutató után, 1929-ben előadták Kodály Zoltán Háry János című daljátékát. Paulini Béla (1881–1945) a daljáték egyik szövegírója Csákváron született, az ő kezdeményezésére indult el a Csákvári Magyar Földmíves Játékszín nagy vállalkozása. A Fejérmegyei Napló 1929. június 15-ei számában, Földmíves ifjak adnak elő operát Csákváron, a hallgatók operaházi tagok lesznek című cikkében tudósította olvasóit a nem mindennapi rendezvényről: „A csákvári műkedvelő ifjúság f. hó 16-án, vasárnap este 8 órakor a Bozory-vendéglő színpadán előadja Paulini–Harsányi–Kodály Háry János című daljátékát. Ezt megelőzően néhány fővárosi író és művész is fellép. Az előadást az Operaház mintegy húsz tagja is megtekinti. Helyárak: I. hely 2 pengő, II. hely 1 pengő. – Jegyek  előre válthatók a csákvári Hangya szövetkezet pénztáránál.
Műsor: 1. Paulini Béla író szabadelőadása. 2. Palotai Árpád, az Operaház tagja magyar nótákat énekel. 3. Harsányi Zsolt író humoros felolvasása: Vers a baromfiakról címmel. 4. Venczel Béla, a m. kir. Operaház tagja »Óh, mely sok hal terem az nagy Balatonba…« című dalt énekli. 5. Háry János, daljáték 4 felvonásban. Szereplők: Sepsy János, Takács Bözsi, Szabó József, Benedek Etelka, Medgyessy Lajos, Benedek Juliska, Benedek Sándor, Németh János, Gulyás Annuska, Bőle Juliska, Dornyi Sándor, Bakonyi Sándor, Katona József, Szalay János, Bőle János. A darabot betanította Bozory Endre. Rendező Csőváry Dezső.” A daljáték betanítója a vendéglős fia volt. Az előadás sikeréről ugyancsak a Fejérmegyei Napló adott hírt: „A helyi közönség soraiban több budapesti zeneértő is megjelent, és ezek mindannyian elragadtatással nyilatkoztak az egyszerű földmívesek játékáról. Előadás után az a terv merült fel, hogy a csákvári műkedvelők egy-két estén Budapesten vendégszerepeljenek, hogy megmutassák ősi művészetüket a főváros zeneértő közönségének… A csákvári földmívesek vendégszereplését az őszi hónapokra tervezik.”
A csákvári előadást közvetítette a Magyar Rádió, a rádióadás rendezője és riportere Hegedűs Tibor és K. Halász Gyula volt. Élőben sugározta a közvetítést a BBC, tudósítottak róla a filmhíradók. Decemberben kéthetes vendégjáték következett Budapesten a Nemzeti Kamaraszínházban, Hevesi Sándor szervezésében, aztán országjáró turné. Kodály Zoltán feljegyzése az előadás helyi hatásáról, nagy regeneráló képességéről: „Csákváron a Háry Jánosban előforduló régi magyar dalokat, melyekből egyet sem ismert már az egész község, megtanulta és szívesen énekli.” Paulini Béla a Csákvári Magyar Földmíves Játékszín sikerein felbuzdulva 1931-ben elindította a népi hagyományok újjáélesztésére és színpadi bemutatására a Gyöngyösbokréta mozgalmat. A bokrétás csoportok a helyi táncokat, játékokat, népdalokat eredeti viseletben mutatták be. Paulini Béla Bokrétások Lapja címmel havi társadalmi folyóiratot is szerkesztett, amelyben tájékoztatott a bokrétás csoportok programjairól, fellépéseiről, számukra felhasználható táncokat, dalokat, népszokásokat közölt. A Gyöngyösbokréta jelentős szerepet játszott a néphagyományok megőrzésében, ápolásában, továbbadásában.
Fél évszázad múltán, 1979–80-ban is voltak utórezgései a csákváriak nagy vállalkozásának. A Magyar Állami Operaház Erkel Színháza 1979-ben felújította Kodály daljátékát, a címszerepben Melis György Kossuth-díjas, kiváló művésszel. Az előadás főpróbájára az operaház igazgatósága Csákvárról meghívott huszonhat idős embert, akik 1929-ben községük vendéglőjének színpadán, egyetlen hegedű kíséretével eljátszották a Háry Jánost. Ugyanekkor Ruitner Sándor szerkesztő-rendező Egy igaz kaland, Háry János Csákváron címmel dokumentumfilmet készített az ötven évvel azelőtti eseményről, szereplőiről, közreműködőiről, megvalósítóiról. A dokumentumfilmet 1980 áprilisában sugározta a Magyar Televízió 1-es csatornája. Néhány héttel korábban a csákvári művelődési házban már levetítették, ahol a zsúfolásig megtelt teremben a régi Háry-előadás öregjeit szeretettel vették körül idősek és fiatalok.
Pauliny Béla:
(Csákvár, 1881. jún. 20. - Baja, 1945. jan. 1.): író, újságíró, illusztrátor. A század elején mint karikaturista dolgozott több hazai és külföldi élclapnál és A Nap c. napilapnál. Mesekönyveit - amelyekkel megteremtette a m. műmesét - saját maga illusztrálta. Harsányi Zsolttal közösen írt Háry János (1926) c. meséjét Kodály Zoltán zenésítette meg. Megalapítója, szervezője és rendezője volt az Orsz. Magyar Bokréta Szövetség (Gyöngyös Bokréta) nevű, a "népi" hagyományok újjáélesztésére és színpadi bemutatására alakult mozgalomnak (1931), amelyre azonban jellemző volt a kor szokványos műnépiessége. Szerkesztésében jelent meg a Bokrétások Lapja. Népies táncjátékokat is írt. - F. m. Emlékirataim (Bp., . 1914); A madárkocsi (mesék, Bp., 1938): A 10 esztendős Gyöngyösbokréta (Bp., 1940). - Irod. Aszlányi Károly: Háry János, Kodály Zoltán - P. B. - Harsányi Zsolt dalműve az Operaházban (Nyugat, 1926); Tersánszky Józsi Jenő: P. B. játékszíne (Nyugat, 1928); Kosztolányi Dezső: Új Idők (1930).
Sebő Ferenc: REVIVAL ÉS TÁNCHÁZ
Városon (sőt eleinte csak Budapesten) az autentikus népzene és tánc élményszerű megismerése - a közkézen forgó teljesen elcsépelt mozgalmi és színpadi repertoárral szemben - az újdonság erejével hatott mind a zenészekre, mind a közönségre. A 70-es évek elején készült újszerű népdalfeldolgozásokról (Sebő- és Kolinda-együttes) mindenki azt hitte - ma is így emlegetik - hogy azok „feldolgozatlan eredetiségükkel” hatottak. Pedig az alkalmazott egyszerű zeneszerzői megoldások inkább emlékeztettek a középkori organális többszólamúság eszköztárára, mint a mai népzenei gyakorlatra. Ezek az egyéni megoldások, hangszerpárosítások aztán jó ideig követendő mintául szolgáltak a nyomunkba lépő zenekarok számára, még ha azok fennhangon az autentikus népzenejáték fontosságát hirdették is. Így lett általános a citerához, tekerőhöz, sőt a dorombhoz párosított nagybőgő, a bourdon hangon kísért, vagy kvintpárhuzamokban mozgó énekszólamok, stb.
Faluhelyen e városi mozgalommal párhuzamosan - főleg a „Repülj páva” vetélkedő hatására - a helyi közösségi élet új színfoltjaként alakultak meg a „Páva-körök”, citerazenekarok. Ezek a kis csoportok a helyi hagyományokban még járatos idősebb korosztály mellett a fiatalok egy részét is mozgósítani tudták, s így országszerte fellobbant az érdeklődés a helyi hagyományok iránt. Ott, ahol az irányítás megfelelő szakember kezébe került, a spontán lelkesedés rendszeres, hosszú távú munkává tudott átalakulni. A népzenei fesztiválokon, rádióban, televízióban való szereplések révén sok esetben az országos hírnév sem maradt el. Az ilyen szereplésekben rejlő húzóerő, s a helyi hagyományok ezzel járó felértékelődése még sok szunnyadó energiát volt képes mozgósítani. Joggal állíthatjuk, hogy - a 40-es évek Gyöngyösbokréta mozgalmához1 hasonlóan - ez is tovább éltette kissé a hagyományos népművészet már-már kihúnyó parazsát.
A népzene és néptánc. Új tanulságok
A népzene új szemléletű tanulmányozása mindjárt a kezdet kezdetén elvezetett más etnikumok hagyományaihoz, melyekre akkor már rég úgy tekintettünk, mint a közös európai nyelvezet helyi színezetű, eltérő korokat reprezentáló változataira. A táncházak sikerlistáján a legelső helyen szerepelt a méhkeréki román táncrend, melyet a Bartók által oly nagyrabecsült bihari hegedűzenére jártak. A klub koncertjeinek fő attrakciói voltak a Nagy László fordításában magyar szöveggel énekelt bolgár népdalok. A bolgár népzenével való ismerkedés tanulságai az énekelt verseken is érezhetők. Antik és kortárs költők (Horatius, Weöres) időmértékes versei a balkáni népzenék stílusával párosítva szólaltak meg.
Az idővel egyre jobban elmélyülő népzenei tanulmányok aztán további érdekes tanulságokkal jártak. Az élenjáró zenészek hamarosan rátaláltak a műzenével (Bartók-, Kodály-feldolgozások), valamint annak történeti ágával való kapcsolódási pontokra. Kiderült, hogy a népzenészek játéktechnikájának vizsgálata nemcsak a táncházi zenélésben hasznosítható, hanem az egyidejűleg zajló historikus zenét játszó mozgalomnak is fontos forrása lehet régebbi korok stílusainak vizsgálatakor. Különösen értékes munkát végzett e téren a Jánosi Együttes.
Színpadi együttesek
Mindezek az eredmények nem fértek csupán a Táncház, vagy a táncegyüttesek műsorainak keretei közé. A színpadi együttesek repertoárjának fő vonulatává nőtte ki magát a felfedezett hangszeres népzene bemutatása. Az újonnan alakuló együttesek nagy ismeretterjesztési láztól áthatva, sok hangszerrel szerelték föl magukat, és műsoraikban igyekeztek valamennyi népzenei dialektus jellegzetes stílusát felvonultatni (Sebő, Muzsikás, Téka, Virágvölgyi, Kalamajka, Kamarás, Mákvirág, Méta, Délibáb, Guzsaj, Gereben, Hegedős, vagy a nemzetiségi zenét játszók közül a Vujicsics, Szirtosz, Zsarátnok).2
Táncház
Az első Táncház 1972. május 6-án jött létre a Liszt Ferenc téri Könyvklubban. Szervezői a Bihari Táncegyüttes tagjai voltak, akik a másik három hasonló típusú amatőr táncegyüttes tagjai számára (Bartók, Vasas, Vadrózsák) kellemes, zártkörű klubestet szerveztek. Az elképzelés az volt, hogy a színpadra koreografált néptáncokat ezúttal a saját szórakozásukra, társastánc módjára használják fel. A zenét a Sebő együttes szolgáltatta. Az este olyan jól sikerült, hogy folytatni kellett, méghozzá hamarosan a zártkörűség feloldásával, az utca embere számára is megközelíthetően.
A következmények messzeágazóak lettek. Nem csupán egy új típusú szórakozási forma csírája alakult itt ki, hanem a néptáncról, annak színpadi és egyéb funkciójáról vallott különféle elképzelések között is élénk, tisztázó vita indult meg.
A szakmai háttér
A 70-es évek klubmozgalmai mögött már 150.000 lejegyzett és rendszerezett dallam állt, sok új kutatási eredménnyel és gyakorlati tapasztalattal, különös tekintettel a táncokra és a hangszeres zenére. Ezek nagy segítséget jelentettek a falura induló és a hagyományt ezúttal nem csupán leírni, hanem a gyakorlatban is elsajátítani kívánó városi fiatalok számára. A zenetudósok által leírt népzenei dialektusok (Dunántúl, Alföld, Felvidék, Erdély és Moldva, Bukovina) jellegzetességei máig is élményszerűen megfigyelhetők a magyar nyelvterület legnagyobb részén. A dolog természetéből következik, hogy a legélőbb hagyománnyal a centrumtól távolabb, a magyarságot szétválasztó politikai határokon kívül szembesülhetünk.
Nem lehet csodálni, hogy ez a még élő, alapjaiban újkori hagyományanyag hihetetlenül erős vonzódást váltott ki belőlünk. Nem kellett ahhoz semmiféle ideológia, hogy szépnek és megtanulandónak találjuk. A 18. századi közzenélés manírjaival élő hangszeres együttesek (vonós duók, triók, quartettek) tökéletes hangzása úgy volt jó, ahogy volt. Ugyanígy festett a dolog az eredeti funkciójában megfigyelt táncokkal is. Föl sem merült, hogy azokat valamiféle átdolgozással kellene - ahogy mondani szokták - „korszerűsíteni”, „a mai ember érzésvilágához közelebb vinni”. Az az eretnek gondolatunk támadt, hogy úgy kellene megtanulni, ahogy van, a hagyományanyag szabályainak, működésmódjának alapos megfigyelésével.
A gyakorlat igazolta az elképzelést: a megfejtett táncok eltanulása már valóban könnyedén ment, a paraszti életmód háttere sem kellett hozzá, mint ahogy azt a romantikusok, valamint a cinikusok hangoztatták. A megtanított diszciplínák révén a fiatalság nemhogy elvesztette volna, hanem éppen megnyerte a szakmai ellenzők által oly gyakran emlegetett „kifejezési szabadságot”. Az elsajátított „grammatika” és az egyre gyarapítható „szókincs” birtokában egyfajta nyelvezethez lehetett jutni, s ez már a tanulás kezdeti szakaszában is az önkifejezés élményét nyújtotta. Pontosan úgy, mint a hagyomány eredeti állapotában. S ha ott a működő közösségek formálták ki e nyelvezetet, itt most fordított helyzet alakult ki: a teljes hagyományanyagból gondosan kiválasztott nyelvezet elsajátítása tette lehetővé új közösségek szerveződését, városi, helyesebben választható körülmények között.
Martin György, a Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának néptánckutatója lelkesen támogatta az elképzelést. Az ő nézeteivel azonosuló zenészek, valamint a Tímár Sándor vezette Bartók Együttes tagjai alapították meg 1973-ban a táncháznak a tanítással is foglalkozó típusát a Fővárosi Művelődési Ház körtermében. Ezzel párhuzamosan megalakult a Sebő Együttes klubja a zuglói Kassák Művelődési Házban, amely az énekelt versek, népdalok, kiállítások, különféle kultúrális műfajok képviselőivel való találkozások, viták színhelye lett. A közös nyári táborozásokkal is megtoldott kellemes együttlét kötőanyagául - mindenki csodálkozására - a kötetlen, társastánc formájú (tehát eredeti funkciójában használt) néptánc szolgált.
Így jött létre az az új klubszerű szórakozási forma, amelyet ma már Magyarországon és világszerte egyaránt „táncház”-nak neveznek.
Felhasznált és ajánlott irodalom
ÖSZEFOGLALÓ MUNKÁK
Siklós László: A táncház (Bp. 1977)
Sági Mária: „Táncház a Kassákban” in: Kultúra és Közösség 3. sz. (Bp. 1977), 106. old. „A táncház” in: Valóság 5. sz (Bp. 1978), 68. old.
Jánosi Sándor: Táncos krónika (Bp. 1979)
Bodor Ferenc (szerk.): Nomád nemzedék (Bp. 1981)
Széll Jenő (szerk.): Húzzad édes muzsikásom. A hangszeres népzene feltámadása (Bp. 1984)
CIKKEK, TANULMÁNYOK
Vitányi Iván: „Gondolatok a Táncházban” in: ÉS (1972), 52. sz. 15. old.
„A népművészet távlatai” in: Kritika (1974), 10. sz. 10. old.
Kósa László: „A népi kultúra új hulláma” in: Tiszatáj (1974), 9. sz. 38. old.
Bodor Ferenc: „Parasztzene a nagyvárosban” in: Fiúk évkönyve 1975 (Bp. 1974)
Vargyas Lajos: „A népdal helye közművelődésünkban” in: Tiszatáj (1974), 9. sz. 46. old.
„Néphagyomány és nemzeti műveltség” in: Forrás 7/8. sz. (1975)
Sebő Ferenc: „Szerkesztőségi beszélgetés Sebő Ferenccel” in: Kultúra és Közösség (Bp. 1976), 2-3. sz. 132. old. (Ld. még: Látóhatár (Bp. 1976), 2. sz. 188. old.)
„Semmi újat nem találtunk ki” in: Kritika (Bp. 1977), 2. sz. 4-6. old.
Könczöl Csaba: „Táncház és szubkultúra” in: Mozgó Világ (Bp. 1977), 6. sz 86. old.
Pávai István: „Kell-e eredeti népzene, széki tánc és táncírás?” in: A Hét (1978) 20. sz. 5.old.
Martin György: „Táncház és színpad” in: Népszava (1980), 2. sz. 7. old.
„Szék felfedezése és tánchagyományai” in: Tánctudományi Tanulmányok 1980-81 (Bp. 1981), 239. old.
„A széki hagyományok felfedezése és szerepe a magyarországi folklorizmusban” in: Ethnographia (1982), 73. old.
FOLYÓIRATOK
Sebő Ferenc (szerk.): Síppal dobbal. A Sebő-együttes tájékoztatója (Bp. 1974-77)
Vadasi Tibor (szerk.): Táncházi Híradó 1-15. sz. (Bp. 1974-1977)
1 Pálfi Csaba: „A Gyöngyösbokréta története” in: Tánctudományi Tanulmányok 1969-70 (Bp. 1970), 115. old.
2 Valamennyi együttes teljes felsorolása megtalálható Széll Jenő (szerk.): Húzzad, húzzad muzsikásom. A hangszeres zene feltámadása c. dokumentumgyűjteményében (Bp. 1984).
Kelemen László: Az erdélyi táncház-mozgalom kezdete
Az alapítás
Az első erdélyi táncház születéséről és előzményeiről így ír Könczei Ádám, az erdélyi folklorizmus és a táncházak születésének egyik nagy harcosa:
„A kolozsvári táncház előzményei szintén színpadhoz kötöttek. Mégpedig iskolai színpadokhoz. Osztályünnepélyekre, iskolai műsorokra készülődve erősödött az igény, hogy a népinek vélt táncfércélmények helyett közvetlenül a környék eredeti értékes tánchagyományaiból merítsenek. Rendkívül egészséges kezdeményezés volt – bár nemcsak a tánctanulás miatt – az egykori 3. sz. középiskola kapcsolatteremtése a széki iskolával és a cserelátogatások. (A középiskoláról készült tv-filmben is szerepelt.) Ugyan nem állandósultak, tanulságaikra azonban évek múlva is szükséges lenne visszatérni. Figyelemre méltó volt, hogy a táncok tanulásakor már nemcsak a színpadra gondoltak, hanem szélesebb körű iskolai terjesztésére is. A megfelelő élő zene hiánya azonban itt is döntő akadálynak bizonyult. Ennek ellenére a táncház zenekarának kialakulása – bár már „benne volt a levegőben” – szintén iskolai indíttatású volt.
K. Tolna Éva magyartanárnő különféle iskolákban évek óta rendszeresen hívta kisegíteni osztályünnepélyeire, műsoraira zeneiskolás „fiait”, akik aztán szabályos furulyaegyüttest alakítottak (Havaletz Pál, Kostyák Botond és Könczei Árpád), noha mindegyikőjüknek más volt az alaphangszere. A fiatalokban fokozatosan erősödött a vonzalom és érlelődött az igény az eredeti népi hangszeres zene iránt, bőven kapván ösztönzést szűkebb családi környezetüktől is. Huzamosabban próbálkoztak a furulya (Könczei), kontra (Urszuly Kálmán) és gordonka (Havaletz) összetételű hangzással is, de ez is csak átmenetinek bizonyult.
Végül is 1976-ban érett meg a tervük a népi hangszeres zene eredeti formában történő játszására. Elhatározásukat megfeszített, alapos, tervszerű és szakszerű tanulás követte (nem árt megismételni: szakmabeliek stílusra törő tudatos tanulása): a Lajtha László-féle lejegyzések, régi és újabb felvételek aprólékos tanulmányozása, mind gyakoribbá váló kiszállások (eredeti helyszíni felvételek, majd közös muzsikálások a helybeli zenészekkel.).
A táncház 1977 februárjának egyik csütörtökjén nyílt meg (a pontos időpontot, a „történelmi pillanatot” elfelejtették rögzíteni), ideiglenesen a Bábszínház klubtermében, Kovács Ildikó rendező jóvoltából, aki a későbbiek folyamán is, Szabó Lászlóval, a megyei művelődési bizottság irányítójával többször átsegítette nehézségein a táncházat. Székely Levente prímás, Könczei Árpád furulyás („dal- és táncmester”), Urszuly Kálmán kontrás és Porzsolt Antal bőgős muzsikált. S azóta – két-három kényszerű esettől s az augusztusi nyári szünettől eltekintve – megszakítás nélkül minden csütörtökön este volt táncház; rövid ideig a Vasas Otthonban, majd a Monostori Művelődési Házban. Már bemutatkozásukkor nagy feltűnést keltettek, hiszen nyomban kiderült, hogy hangszeres zenéjük más minőségű, mint amilyent általában városon lehetett hallani, olyasvalami, mint amit Sebőék és társaik húznak.” [Könczei Ádám: Tárt kapujú táncházakért. Művelődés, 1977. 11.5]
„A táncházban utóbb életerős „sejtosztódás” következett be: a zenekar kettővé bővült. Az egyik összetétele: Sepsi Dezső prímás (3. éves főiskolás), Sinkó András kontrás (2. éves) és Könczei Árpád bőgős (12. osztályos), a másiké meg: Székely József és Papp István prímások (12. osztályosok), Kostyák Alpár kontrás (1. éves) és Porzsolt Antal bőgős (1. éves). [Könczei Ádám, idézett cikk]
Ebben a cikkben Könczei Ádám (1926 – 1982) csak saját szerepéről nem tett említést, pedig emlékeim szerint az erdélyi táncház létrehozásának egyik kulcsfigurája volt. Folklorista hivatástudata, nyakas reformátussága, közösségépítő tapasztalatai, megszenvedett magyarsága mind-mind arra predesztinálták, hogy a néha kellemetlen és makacs stílussal is felfegyverkezett ember a táncház ügyében fejtsen ki felbecsülhetetlen értékű szervező-tevékenységet. Nem csak szívügyének tekintette a táncházat, de gyakran írt is róla, szervezte és lehetősége szerint minden kolozsvári táncházban ott is volt, gyerekei révén is meghatározó szerepet töltött be a kolozsvári táncház és az erdélyi folklorizmus későbbi fejlődésében. Kallós mellett, nem véletlenül a félelmetes szekuritate (a román állambitonsági titkosszolgálat) őt tartotta a másik nagyon veszélyes embernek, rendszeresen megfigyeltette és nyomon követte mozgását, tevékenységét. Ezeket a megfigyelési jelentéseket a legutóbbi időben Könczei Csilla teszi rendszeresen közzé „szekus” blogján.
Az egyik alapító így emlékezik:
„Akkor februárban, a Kolozsvári Bábszínházban volt Erdélyben az első, korszakindító táncház, amire én mindenkinél jobban emlékszem, ugyanis ott még táncoktatóként szerepeltem. (Mivel édesanyám magyarszováti volt, nagyon sok időt töltöttem ebben a faluban, gyerekkoromban, a szünidőkben jóformán odaköltöztem az édesanyám rokonságához. Tudták ezt az osztálytársaim is, Székely Levente (József) és Könczei Árpád, akik gondolván, hogy ebből kifolyólag bizonyos előnyöm van velük szemben szóltak, hogy a széki fiataloktól, akiket odahívtunk erre a táncházmegnyitóra, tanuljam el és utána tanítsam a táncházban a széki táncokat.)” [Papp István Gázsa: Gázsa, CD-előszó, ABt, 1998.]
Könczei Ádám idézett leírása nem számol be a párhuzamosan zajló, az akkori Visszhang rádió és az Egyetemi Diákközpont keretében megejtett első próbálkozásokról, amelyek aztán később más erdélyi városok bekapcsolását is lehetővé tették a táncházas körforgásba. Pávai István szerint „ezek a próbálkozások vezettek el később az első székelyföldi táncházak megalakulásához:
„A kolozsvári Egyetemi Diákközpont magyar nyelvű vezetékes rádiójának szerkesztői, az akkori főszerkesztő, Patrubány Miklós szervezték a fogadóesteket, előbb a filológiai kar, majd más fakultások klubjaiban. … S ugyanekkor, ugyanitt énekelt balladákat Panek Katalin, vitatkozott a közönség előtt folkról, népzenéről Pávai István, Simó József (a későbbi Barozda tagjai) és Kostyák Imre (a táncház-zenész Kostyák Attila és Kostyák Alpár bátyja); népdalokat énekelt Sepsi Dezső. S nemcsak a színpadon – a kulisszák mögött is fokozott hévvel folyt a vita, az elméleti tisztázás: milyen zenekar kísérje (hitelesen) Panek Katalint? A tévéfelvételre falusi parasztzenekart vittek Bukarestbe. A Harmathoz csatlakozott a hegedűs Sepsi Dezső, Zakariás Erzsébet megtanult gardonyozni, s 1976 őszén már gyimesi csángó népdalszvitjüket adják elő”.[ Gagyi József: Tények és kérdőjelek. A táncházmozgalomról. Igaz Szó, 1980. 8.] E mögött a párhuzamos kezdeményezés mögött egy másik kolozsvári nagycsalád sejlik fel: a Kostyák család fiai, akik mind a hatan zenészek lettek, a Könczeiek mellett szintén megkerülhetetlen tevékenységet fejtettek ki a táncház létrehozásában és későbbi elterjesztésében. A két család között létezett rivalizálás, de a közös ügy, a táncház érdekében mindannyiszor példásan együttműködtek.
Mint az eddigiekből kitűnik, a kolozsvári és majdan az erdélyi táncházmozgalom kezdetben elsősorban zenészek köré szerveződött, ezért meghatározó szerepet kaptak benne a kolozsvári zenei intézményekben tanuló magyar fiatalok.
A táncház elterjedését segítő tényezők
Az erdélyi táncházmozgalomnak vannak olyan sajátos vonásai, amelyek eltérnek az anyaországban megszokottól. Nyilván Erdélyben is fontos volt a közösségre találás élménye, hogy jót lehetett bulizni, párt választani is könnyebb volt a táncházban és az az érzésünk is megvolt, hogy valami újat, tartalmasat, értékeset művelünk. Klasszikus képzettségű zenészként ráadásul szakmailag is komoly kihívást jelentett az addigitól erősen eltérő zenei nyelv tanulmányozása, megtanulása, törvényszerűségeinek megismerése. Az a lehetőség is csábító volt a bezárt országban, hogy ezzel a zenével külföldre is ki lehetett jutni, ez a tudás ott is értéket jelentett. A legfőbb jellemvonása azonban tevékenységünknek, bár valószínűleg kevesen voltunk tudatában akkor, a kisebbségi magyar kultúra életben tartása, szolgálata volt, „ahogy lehet”.

A 20. század első évtizedeiben még a reformkorban kialakult népies műtánc képviselte szinte kizárólagos érvénnyel a „magyar tánc”-ot. Ezt népszerűsítették a táncmesteri kézikönyvek és tánciskolák, ilyen koreográfiák sorát propagálta az oktatási intézmények számára engedélyezett kézikönyv, és az ebből sarjadó karaktertánc stílusjegyei érvényesültek a nemzeti balett törekvésekben. Ezt a nemzeti táncról alkotott egyoldalú felfogást módosította az 1930-as évek elején kibontakozó népművészeti mozgalom.


Az egykori újságíró, Paulini Béla ismerte fel az akkor még élő néphagyományban rejlő lehetőséget, szervezte meg a később Magyar Bokréta Szövetség néven tömörülő falusi együtteseket, melyek 1931 és 1944 között a Szent István-napi ünnepségek keretében mutatkoztak be Budapesten a Városi (ma Erkel) Színházban. A hagyomány népszerűsítése mellett jelentős idegenforgalmi látványosságot is jelentettek a Gyöngyösbokrétás együttesek budapesti és vidéki bemutatói, így az érdekelt minisztériumok, az IBUSZ és a főváros is jelentős támogatásban részesítette a mozgalmat, mely a népművészeti cikkek árusítására is jogot kapott.
Az együttesek szervezésében Paulini a falusi értelmiségre (tanítók, jegyzők, papok) támaszkodott, és a műsorszámok „hitelesítésében” rövid ideig a néprajzos szakemberek is részt vállaltak. A műsorszámok jelentős részében szokáskeretbe ágyazva jelentek meg a táncok és dalok, nagy gondot fordítva a látványos viseletre. A bemutatott táncok zöme, a változó színvonalú, egyszerűbb koreográfiák mellett megőrizte a hagyományban gyökerező rögtönzöttséget. Így számos bokrétás falu biztos támpontot jelentett a néptánckutatás számára.


A Gyöngyösbokréta egykori értékelése megoszlott. Az erényeit elismerők úgy vélték, hogy tevékenysége hozzájárulhat a népművészetből sarjadó nemzeti kultúra megteremtéséhez, a társadalmi feszültségek iránt fogékony népi írók viszont e problémákat elleplező csillogását kárhoztatták.


A Gyöngyösbokréta eredményei inspirálták Paulinit a hagyomány művészi feldolgozására, a Csupajáték című műsor megírására és rendezésére. Az 1938-ban Budapesten, majd 1939-ben Londonban bemutatott folklórihletésű, kilencrészes játék alkotói és előadói hivatásos művészek voltak (zeneszerzők: Farkas Ferenc, Veress Sándor, díszlettervezők: Molnár C. Pál, Malász Gitta, Fülöp Zoltán, táncosok: Bordy Bella, Csányi László), a koreográfiákat Milloss Aurél készítette. Ugyanígy a Gyöngyösbokréta nyomán érvényesült bizonyos mértékű folklorisztikus törekvés a korszak modern táncművészetének egyik hazai irányzatában (mozgásművészet), amint erről Szentpál Olga egy-egy ballada és szokás feldolgozása, illetve népi legenda nyomán készült koreográfiája (Márialányok) tanúskodik.
Még a Gyöngyösbokréta fénykorában, az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején jelent meg a népművészeti mozgalomban a hagyomány értelmezésének az a napjainkig ható szemlélete, melyet Muharay Elemér és Molnár István képviselt. Szembefordulva a gyöngyösbokréta-mozgalom hagyományt megmerevítő és esetenként sematizáló tendenciájával, Muharay Elemér a népművészet közösséget teremtő erejébe vetett hittel a népi színjátszásból merítő, komplex műfaj kiművelésére törekedett, Molnár István pedig a nemzeti tudatot művészi élményként megfogalmazó felfogásával valósította meg a hagyomány ápolását és újraértelmezését.
Molnár István, aki nemcsak a korszerű táncfolklorisztikai kutatás alapjait vetette meg, de a modern táncművészeti irányzatokban is jártas volt, Bartók és Kodály példáját követve alakította ki koncepcióját. Koreográfusként és előadóművészként egyaránt kötelességének tartotta az eredeti néptánc bemutatását (Székely verbunk, Kanásztánc, Legényes), megőrizve improvizatív jellegét, emellett a hagyomány formavilágát summázó, ebből sarjadó szuverén táncnyelv megteremtését tűzte ki célul. E felfogás szellemében alkotta meg a néptánc stílusjegyeit összegező műveit (Huszárverbunk), fejlesztette drámai élménnyé a tradícióban rejlő lehetőséget (Kardtánc), és fogalmazta meg a rítus erejével ható alkotásait, a Bartók Allegro barbarójára készített koreográfiáját, valamint Sinka Anyám balladát táncol című művének színpadi adaptációját. A magyar történelem jelentős fordulóit jelenítette meg I. Szvitjében, népballada-feldolgozásaival pedig ráérzett e tömör műfaj korszerűségére.


Lényegében ezt az amatőr együttesekben (Szent Imre Kollégium, Csokonai Együttes, Ruggyantaárugyár Együttese) kialakított koncepciót fejlesztette tovább Molnár István, amikor hivatásos körülmények között dolgozhatott a SZOT Együttesben, majd a Budapest Néptáncegyüttesben. Ekkor született a magyar néptánc apoteózisaként megfogalmazott Magyar képeskönyv és a lírai hangvételű Dobozi csárdás mellett, a Liszt, Bartók és Kodály műveire komponált nagy ívű koreográfiák sora.
Színpadi néptáncművészetünk másik meghatározó egyénisége Rábai Miklós volt, aki ugyancsak amatőr együttesekben (Batsányi Együttes, MEFESZ és DISZ Együttes) alakította ki azt a művészi és műfaji szemléletet, mely meghatározta a Magyar Állami Népi Együttesben végzett alkotó munkáját. Elsősorban a népszokásokat kórussal, zenével és tánccal megjelenítő, jó színpadi érzékkel és idillikus hangvétellel komponált műveivel (Ecseri lakodalmas, Fonó, Szüret), valamint táncjátékaival (Kisbojtár) teremtett új műfajt. Emellett dramaturgiailag jól felépített, karaktert formáló balladái (Barcsai) és a szovjet koreográfiai szemléleten (Háromugrós, Üvegestánc) túllépő néptáncfeldolgozásai (Pontozó, Györgyfalvai legényes) jelölik ki helyét színpadi néptáncművészetünk történetében. Egyik kései műve (Négy erdélyi férfitánc) pedig már az 1970-es évek újfolklorista szemlélete iránti fogékonyságáról tanúskodik.
A Molnár István és Rábai Miklós által képviselt két markáns irányzaton kívül még a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesében alakult ki a politikailag determinált tematika (Zászlós tánc, Falusi bál) és katona profil (Puskástánc, Kardtánc) mellett a néptánc egyéni értelmezése. Az egyszerű formanyelv plasztikussága jól tükrözte a szobrász Szabó Iván látásmódját (Magyar tájak).
A kor kultúrpolitikai igényeit szolgáló műsorszámok bemutatása elől a Molnár István és Rábai Miklós nevével fémjelzett együttesek sem térhettek ki. Eltorzította viszont a hivatalos műsorpolitika az amatőrmozgalom mesterségesen felduzzasztott periferikus rétegének a tevékenységét, ami a hivatalos ünnepségek „fényét” emelő sematikus és dilettáns koreográfiák bemutatására korlátozódott.
Jelentős változást hozott a forradalom utáni időszak, különösen az 1960-as évek amatőrmozgalma, amikor az igényesen megformált koreográfiai gondolatok mellett sötét tónusú hangvétellel fogalmazódtak meg egyén és közösség problémái. Az új koreográfusnemzedék (Györgyfalvay Katalin, Kricskovics Antal, Novák Ferenc, Szigeti Károly, Tímár Sándor) a néptáncból sarjadó expresszív formanyelven vagy a néptáncot a modern táncművészet elemeivel ötvöző hangvétellel tolmácsolta új világfelfogását. Mindebben inspiráló szerepe volt a kor társadalmi feszültségein túl, hogy lehetőség nyílt a modern nyugat-európai művészetek bizonyos fokú megismerésére, eredményeinek befogadására és az 1948-ban megszakadt tendenciák folytatására. Nem véletlen, hogy erre az időszakra esik a Pécsi Balett megalakulása (1959–1960), és a két műfaj konvergenciáját jelzi az 1974-ben Pécsett bemutatott Gondolatok néptáncformában című műsor, melynek koreográfiáit Tímár Sándor, Kricskovics Antal és Györgyfalvay Katalin készítette.
A következő, napjainkban is elevenen ható fordulat az 1970-es évek elején bontakozott ki, amikor robbanásszerűen érvényesültek a néptánckutatásnak, a hangszeres népzenekutatásnak az eredményei, melyek biztos alapot adtak a hagyomány szerepének az újraértelmezésére. Ennek lényege az a felismerés, hogy a hagyomány önmagában is alkalmas arra, hogy elemi erővel fejezze ki a kor érzéseit és indulatait. Felismerve az archaikusnak egyetemes érvényű korszerűségét, szinte természetes, hogy az élmény megragadásában és tolmácsolásában nemcsak az egész magyar nyelvterület, de nemzetiségeink és a szomszéd népek tánchagyománya is fontos szerepet kapott, mégpedig úgy, hogy a tánc, zene és ének a tradicionális stílusjegyek hiteles hangvételével jelenik meg.
A hagyomány ilyen jellegű újraértelmezésében jelentős hatása volt a hazai táncházmozgalomnak, és az ebben meghatározó szerepet játszó zenészeknek (Halmos Béla, Sebő Ferenc) és koreográfusoknak (Tímár Sándor és az új nemzedékből Zsuráfszky Zoltán, Farkas Zoltán).
Napjaink megalapozott néptáncismerete nemcsak a hagyomány elmélyültebb újraalkotásának az előfeltételeit teremteti meg, de ismét lehetőséget kínál arra, hogy az alkotók (Foltin Jolán, Mosóczi István, Mucsi János, Novák Ferenc, Varga Zoltán, Zsuráfszky Zoltán) a költői gondolat lírai, dramatikus és epikus megfogalmazására is vállalkozzanak.
A táncokkal is átszőtt szokások és rítusok ugyancsak fontos szerepet játszottak a 20. század folklorizmusában. E hagyományban rejlő lehetőségekre támaszkodott Muharay Elemér, amikor felismerte, hogy a szokások is olyan szuverén nyelv hordozói, mint a zene és költészet. Olyan nyelven szólnak, melyben az eszmék és gondolatok sajátos szimbólumrendszerben jelennek meg, és adnak lehetőséget a nagy távlatokat nyitó élményvilág megfogalmazására. A nevét viselő amatőr együttesben kialakított elgondolásait a Népművészeti Intézet Néprajzi Osztályának vezetőjeként valósíthatta meg a falusi népi együttesekben. Az ennek érdekében mozgósított szakemberek (néprajzosok, folkloristák, rendezők, dramaturgok, költők) nemcsak gyűjtéseikkel segítették az együtteseket, de a hagyomány színpadra állításában is közreműködtek. Nagy gondot fordított arra, hogy a szokások minden összetevője (gesztusok, magatartásformák, szövegmondás, ének és tánc) a tradícióhoz híven jelenjen meg és szolgálja a művészi élmény tolmácsolását. Mindebben fontos szerepet szánt az idősebb generációnak, mely részvételével és a hagyomány átadásával pótolta a kutatás szinte megoldhatatlan fogyatékosságait.
Lényegében a Muharay által kiművelt koncepció szellemében működnek napjaink hagyományőrző együttesei is. Korszerűsödésük jele, hogy egyre inkább érvényesül munkájukban a zenében és táncban kiművelt új folklorizmus hatása.
A szokásokhoz hasonlóan komplex műfajt képviselnek a gyerekjátékok is, melyekben az ének és tánc, szöveg és szerepjátszás szerves egysége szolgálhatja a korszerű pedagógia célkitűzéseit és az esztétikai nevelést. Úgy tűnik, hogy Kodály nagy álma legalább ezen a területen megvalósul, amint erről a táncegyüttesek vonzáskörében és az iskolák keretében működő gyermekcsoportok színvonalas tevékenysége tanúskodik. Biztosítva látszik tehát a felnövekvő generációnak az a rétege, mely fogékony marad a kultúránkban tovább élő tradíció iránt.
Gyöngyösbokréta
1931–1944 között minden év aug. 20-a táján e néven rendezték meg a parasztcsoportok tánc-, ének- és játékbemutatóit Bp-en. A bemutatókon részt vevő csoportokból 1935-ben Bokréta Szövetség, később Magyar Bokréta Szövetség néven társadalmi egyesület alakult. A szövetség összefogta és irányította a „fiókszervezeteket”, és szervezte a bemutatókat. A több mint 100 helyi szervezet a szövetség fennállása alatt mintegy 4000 tagot számlált. Az első bp.-i bemutatót a főváros kezdeményezte, majd továbbra is szervezte s anyagilag támogatta.
A Gyöngyösbokréta megszervezése, elnevezése, a bemutatók rendezése Paulini Béla nevéhez fűződik. Paulini eredetileg újságíró volt, s különböző irodalmi és műkedvelő színpadi munkák után 50 éves korában állt kitűnő szervező készségével és ügyszeretetével a népművészeti mozgalom élére. Neve a kortársak szemében összeforr a Gyöngyösbokrétáéval. Kora társadalmi és politikai nézeteivel való kompromisszumok útján megnyerte a kormányzat teljes támogatását. A társadalom akkori vezető ereje a falvaktól a parlamentig, a tanítóktól a tudósokig figyelemmel kísérte és többségében támogatta a Gyöngyösbokrétát.
A köztudatban a Gyöngyösbokréta-bemutatók és mozgalom emléke máig él. A mozgalom tevékenységéről és feladatairól Paulini folyóirataiban tájékoztatta tagságát és a közvéleményt. Bár a Gyöngyösbokréta előadásai csak az elemi színreviteli követelményeknek tettek eleget, mégis teret kapott a hagyomány többé-kevésbé hiteles formában való bemutatása. A bemutatók hullámzó szintje miatt a Vallás- és Közoktatásügyi Min. a Néprajzi Múz. szakembereit kérte fel a műsorok előzetes ellenőrzésére, de a „hitelesítés” rövidesen abbamaradt. – A bemutatók népművészeti anyaga többségében értékes, hiteles hagyományanyagot képviselt, e ezek jó része a Gyöngyösbokréta nélkül feledésbe merült volna. Számon tartunk olyan, a bemutatókra helyileg rekonstruált táncokat és szokásokat, amelyekkel a későbbi kutatók már mint „eredeti” hagyománnyal találkozhattak. A bemutatóknak így a hagyomány megőrzésében, de megmerevítésében is jelentős szerepük volt. A bokrétások a szereplések során mintegy 75–80 fajta tánc több mint 200 változatát, 35–40 játékot, jelenetet és szokást adtak elő. (l. még: népi együttes) – Irod. Pálfi Csaba: A Gyöngyösbokréta története (Tánctud. Tanulm., 1969–70, Bp., 1970).
1929-ben mutatták be csákvári „földmíves ifjak” Kodály Zoltán Háry János című daljátékát. Sikerükben része lehetett a helyi népköltészeti gyűjtéseknek, az élő dramatikus népszokásoknak és a dalárda-mozgalomnak is.Hazai népdalgyűjtésünk hőskorából, az 1810-es évek közepéről írta Táncsics Mihály (1799–1884), hogy Fejér megyében vállalt gabonanyomtatás alkalmával, fuvarozás közben a csákvári fogadó ablakában éneklő lányoktól hallott népdal ragadta meg figyelmét: „Csákváron megetettem a nap alkonyatában. Míg én a lőcshez támaszkodva nézném a népes országúton jövő-menőket, a félig-emeletes fogadónak egyik ablakából két úrilány könyökölvén ki, elkezdték a »Jaj de fáj a szívem« népdalt harmonia szerint dalolni. Soha életemben dal úgy nem hatott rám, mint ez akkor; minden idegeimet zengésbe hozta. Ha rám nem estvéledik, s ők újra meg újra kezdették volna, kész voltam volna órákig hallgatni. Durva paraszt létemre szívem egészen ellágyult, s érzelmeim örömkönnyekre olvadtak, mert a dal rám nézve egészen új, szokatlan vala, s mert az úrilányok szépek valának; a dalt harmoniásan zengedezték, ami nálunk nem volt szokásban.”
A helyi közművelődés ismeretében nem meglepő, hogy csákvári „földmíves ifjak” három évvel a budapesti, operaházi ősbemutató után, 1929-ben előadták Kodály Zoltán Háry János című daljátékát. Paulini Béla (1881–1945) a daljáték egyik szövegírója Csákváron született, az ő kezdeményezésére indult el a Csákvári Magyar Földmíves Játékszín nagy vállalkozása. A Fejérmegyei Napló 1929. június 15-ei számában, Földmíves ifjak adnak elő operát Csákváron, a hallgatók operaházi tagok lesznek című cikkében tudósította olvasóit a nem mindennapi rendezvényről: „A csákvári műkedvelő ifjúság f. hó 16-án, vasárnap este 8 órakor a Bozory-vendéglő színpadán előadja Paulini–Harsányi–Kodály Háry János című daljátékát. Ezt megelőzően néhány fővárosi író és művész is fellép. Az előadást az Operaház mintegy húsz tagja is megtekinti. Helyárak: I. hely 2 pengő, II. hely 1 pengő. – Jegyek  előre válthatók a csákvári Hangya szövetkezet pénztáránál.    Műsor: 1. Paulini Béla író szabadelőadása. 2. Palotai Árpád, az Operaház tagja magyar nótákat énekel. 3. Harsányi Zsolt író humoros felolvasása: Vers a baromfiakról címmel. 4. Venczel Béla, a m. kir. Operaház tagja »Óh, mely sok hal terem az nagy Balatonba…« című dalt énekli. 5. Háry János, daljáték 4 felvonásban. Szereplők: Sepsy János, Takács Bözsi, Szabó József, Benedek Etelka, Medgyessy Lajos, Benedek Juliska, Benedek Sándor, Németh János, Gulyás Annuska, Bőle Juliska, Dornyi Sándor, Bakonyi Sándor, Katona József, Szalay János, Bőle János. A darabot betanította Bozory Endre. Rendező Csőváry Dezső.” A daljáték betanítója a vendéglős fia volt. Az előadás sikeréről ugyancsak a Fejérmegyei Napló adott hírt: „A helyi közönség soraiban több budapesti zeneértő is megjelent, és ezek mindannyian elragadtatással nyilatkoztak az egyszerű földmívesek játékáról. Előadás után az a terv merült fel, hogy a csákvári műkedvelők egy-két estén Budapesten vendégszerepeljenek, hogy megmutassák ősi művészetüket a főváros zeneértő közönségének… A csákvári földmívesek vendégszereplését az őszi hónapokra tervezik.”    A csákvári előadást közvetítette a Magyar Rádió, a rádióadás rendezője és riportere Hegedűs Tibor és K. Halász Gyula volt. Élőben sugározta a közvetítést a BBC, tudósítottak róla a filmhíradók. Decemberben kéthetes vendégjáték következett Budapesten a Nemzeti Kamaraszínházban, Hevesi Sándor szervezésében, aztán országjáró turné. Kodály Zoltán feljegyzése az előadás helyi hatásáról, nagy regeneráló képességéről: „Csákváron a Háry Jánosban előforduló régi magyar dalokat, melyekből egyet sem ismert már az egész község, megtanulta és szívesen énekli.” Paulini Béla a Csákvári Magyar Földmíves Játékszín sikerein felbuzdulva 1931-ben elindította a népi hagyományok újjáélesztésére és színpadi bemutatására a Gyöngyösbokréta mozgalmat. A bokrétás csoportok a helyi táncokat, játékokat, népdalokat eredeti viseletben mutatták be. Paulini Béla Bokrétások Lapja címmel havi társadalmi folyóiratot is szerkesztett, amelyben tájékoztatott a bokrétás csoportok programjairól, fellépéseiről, számukra felhasználható táncokat, dalokat, népszokásokat közölt. A Gyöngyösbokréta jelentős szerepet játszott a néphagyományok megőrzésében, ápolásában, továbbadásában.    Fél évszázad múltán, 1979–80-ban is voltak utórezgései a csákváriak nagy vállalkozásának. A Magyar Állami Operaház Erkel Színháza 1979-ben felújította Kodály daljátékát, a címszerepben Melis György Kossuth-díjas, kiváló művésszel. Az előadás főpróbájára az operaház igazgatósága Csákvárról meghívott huszonhat idős embert, akik 1929-ben községük vendéglőjének színpadán, egyetlen hegedű kíséretével eljátszották a Háry Jánost. Ugyanekkor Ruitner Sándor szerkesztő-rendező Egy igaz kaland, Háry János Csákváron címmel dokumentumfilmet készített az ötven évvel azelőtti eseményről, szereplőiről, közreműködőiről, megvalósítóiról. A dokumentumfilmet 1980 áprilisában sugározta a Magyar Televízió 1-es csatornája. Néhány héttel korábban a csákvári művelődési házban már levetítették, ahol a zsúfolásig megtelt teremben a régi Háry-előadás öregjeit szeretettel vették körül idősek és fiatalok.
Pauliny Béla:
(Csákvár, 1881. jún. 20. - Baja, 1945. jan. 1.): író, újságíró, illusztrátor. A század elején mint karikaturista dolgozott több hazai és külföldi élclapnál és A Nap c. napilapnál. Mesekönyveit - amelyekkel megteremtette a m. műmesét - saját maga illusztrálta. Harsányi Zsolttal közösen írt Háry János (1926) c. meséjét Kodály Zoltán zenésítette meg. Megalapítója, szervezője és rendezője volt az Orsz. Magyar Bokréta Szövetség (Gyöngyös Bokréta) nevű, a "népi" hagyományok újjáélesztésére és színpadi bemutatására alakult mozgalomnak (1931), amelyre azonban jellemző volt a kor szokványos műnépiessége. Szerkesztésében jelent meg a Bokrétások Lapja. Népies táncjátékokat is írt. - F. m. Emlékirataim (Bp., . 1914); A madárkocsi (mesék, Bp., 1938): A 10 esztendős Gyöngyösbokréta (Bp., 1940). - Irod. Aszlányi Károly: Háry János, Kodály Zoltán - P. B. - Harsányi Zsolt dalműve az Operaházban (Nyugat, 1926); Tersánszky Józsi Jenő: P. B. játékszíne (Nyugat, 1928); Kosztolányi Dezső: Új Idők (1930).

Sebő Ferenc: REVIVAL ÉS TÁNCHÁZ
Városon (sőt eleinte csak Budapesten) az autentikus népzene és tánc élményszerű megismerése - a közkézen forgó teljesen elcsépelt mozgalmi és színpadi repertoárral szemben - az újdonság erejével hatott mind a zenészekre, mind a közönségre. A 70-es évek elején készült újszerű népdalfeldolgozásokról (Sebő- és Kolinda-együttes) mindenki azt hitte - ma is így emlegetik - hogy azok „feldolgozatlan eredetiségükkel” hatottak. Pedig az alkalmazott egyszerű zeneszerzői megoldások inkább emlékeztettek a középkori organális többszólamúság eszköztárára, mint a mai népzenei gyakorlatra. Ezek az egyéni megoldások, hangszerpárosítások aztán jó ideig követendő mintául szolgáltak a nyomunkba lépő zenekarok számára, még ha azok fennhangon az autentikus népzenejáték fontosságát hirdették is. Így lett általános a citerához, tekerőhöz, sőt a dorombhoz párosított nagybőgő, a bourdon hangon kísért, vagy kvintpárhuzamokban mozgó énekszólamok, stb.
Faluhelyen e városi mozgalommal párhuzamosan - főleg a „Repülj páva” vetélkedő hatására - a helyi közösségi élet új színfoltjaként alakultak meg a „Páva-körök”, citerazenekarok. Ezek a kis csoportok a helyi hagyományokban még járatos idősebb korosztály mellett a fiatalok egy részét is mozgósítani tudták, s így országszerte fellobbant az érdeklődés a helyi hagyományok iránt. Ott, ahol az irányítás megfelelő szakember kezébe került, a spontán lelkesedés rendszeres, hosszú távú munkává tudott átalakulni. A népzenei fesztiválokon, rádióban, televízióban való szereplések révén sok esetben az országos hírnév sem maradt el. Az ilyen szereplésekben rejlő húzóerő, s a helyi hagyományok ezzel járó felértékelődése még sok szunnyadó energiát volt képes mozgósítani. Joggal állíthatjuk, hogy - a 40-es évek Gyöngyösbokréta mozgalmához1 hasonlóan - ez is tovább éltette kissé a hagyományos népművészet már-már kihúnyó parazsát.

A népzene és néptánc. Új tanulságok
A népzene új szemléletű tanulmányozása mindjárt a kezdet kezdetén elvezetett más etnikumok hagyományaihoz, melyekre akkor már rég úgy tekintettünk, mint a közös európai nyelvezet helyi színezetű, eltérő korokat reprezentáló változataira. A táncházak sikerlistáján a legelső helyen szerepelt a méhkeréki román táncrend, melyet a Bartók által oly nagyrabecsült bihari hegedűzenére jártak. A klub koncertjeinek fő attrakciói voltak a Nagy László fordításában magyar szöveggel énekelt bolgár népdalok. A bolgár népzenével való ismerkedés tanulságai az énekelt verseken is érezhetők. Antik és kortárs költők (Horatius, Weöres) időmértékes versei a balkáni népzenék stílusával párosítva szólaltak meg.
Az idővel egyre jobban elmélyülő népzenei tanulmányok aztán további érdekes tanulságokkal jártak. Az élenjáró zenészek hamarosan rátaláltak a műzenével (Bartók-, Kodály-feldolgozások), valamint annak történeti ágával való kapcsolódási pontokra. Kiderült, hogy a népzenészek játéktechnikájának vizsgálata nemcsak a táncházi zenélésben hasznosítható, hanem az egyidejűleg zajló historikus zenét játszó mozgalomnak is fontos forrása lehet régebbi korok stílusainak vizsgálatakor. Különösen értékes munkát végzett e téren a Jánosi Együttes.

Színpadi együttesek
Mindezek az eredmények nem fértek csupán a Táncház, vagy a táncegyüttesek műsorainak keretei közé. A színpadi együttesek repertoárjának fő vonulatává nőtte ki magát a felfedezett hangszeres népzene bemutatása. Az újonnan alakuló együttesek nagy ismeretterjesztési láztól áthatva, sok hangszerrel szerelték föl magukat, és műsoraikban igyekeztek valamennyi népzenei dialektus jellegzetes stílusát felvonultatni (Sebő, Muzsikás, Téka, Virágvölgyi, Kalamajka, Kamarás, Mákvirág, Méta, Délibáb, Guzsaj, Gereben, Hegedős, vagy a nemzetiségi zenét játszók közül a Vujicsics, Szirtosz, Zsarátnok).2

Táncház
Az első Táncház 1972. május 6-án jött létre a Liszt Ferenc téri Könyvklubban. Szervezői a Bihari Táncegyüttes tagjai voltak, akik a másik három hasonló típusú amatőr táncegyüttes tagjai számára (Bartók, Vasas, Vadrózsák) kellemes, zártkörű klubestet szerveztek. Az elképzelés az volt, hogy a színpadra koreografált néptáncokat ezúttal a saját szórakozásukra, társastánc módjára használják fel. A zenét a Sebő együttes szolgáltatta. Az este olyan jól sikerült, hogy folytatni kellett, méghozzá hamarosan a zártkörűség feloldásával, az utca embere számára is megközelíthetően.
A következmények messzeágazóak lettek. Nem csupán egy új típusú szórakozási forma csírája alakult itt ki, hanem a néptáncról, annak színpadi és egyéb funkciójáról vallott különféle elképzelések között is élénk, tisztázó vita indult meg.

A szakmai háttér
A 70-es évek klubmozgalmai mögött már 150.000 lejegyzett és rendszerezett dallam állt, sok új kutatási eredménnyel és gyakorlati tapasztalattal, különös tekintettel a táncokra és a hangszeres zenére. Ezek nagy segítséget jelentettek a falura induló és a hagyományt ezúttal nem csupán leírni, hanem a gyakorlatban is elsajátítani kívánó városi fiatalok számára. A zenetudósok által leírt népzenei dialektusok (Dunántúl, Alföld, Felvidék, Erdély és Moldva, Bukovina) jellegzetességei máig is élményszerűen megfigyelhetők a magyar nyelvterület legnagyobb részén. A dolog természetéből következik, hogy a legélőbb hagyománnyal a centrumtól távolabb, a magyarságot szétválasztó politikai határokon kívül szembesülhetünk.
Nem lehet csodálni, hogy ez a még élő, alapjaiban újkori hagyományanyag hihetetlenül erős vonzódást váltott ki belőlünk. Nem kellett ahhoz semmiféle ideológia, hogy szépnek és megtanulandónak találjuk. A 18. századi közzenélés manírjaival élő hangszeres együttesek (vonós duók, triók, quartettek) tökéletes hangzása úgy volt jó, ahogy volt. Ugyanígy festett a dolog az eredeti funkciójában megfigyelt táncokkal is. Föl sem merült, hogy azokat valamiféle átdolgozással kellene - ahogy mondani szokták - „korszerűsíteni”, „a mai ember érzésvilágához közelebb vinni”. Az az eretnek gondolatunk támadt, hogy úgy kellene megtanulni, ahogy van, a hagyományanyag szabályainak, működésmódjának alapos megfigyelésével.
A gyakorlat igazolta az elképzelést: a megfejtett táncok eltanulása már valóban könnyedén ment, a paraszti életmód háttere sem kellett hozzá, mint ahogy azt a romantikusok, valamint a cinikusok hangoztatták. A megtanított diszciplínák révén a fiatalság nemhogy elvesztette volna, hanem éppen megnyerte a szakmai ellenzők által oly gyakran emlegetett „kifejezési szabadságot”. Az elsajátított „grammatika” és az egyre gyarapítható „szókincs” birtokában egyfajta nyelvezethez lehetett jutni, s ez már a tanulás kezdeti szakaszában is az önkifejezés élményét nyújtotta. Pontosan úgy, mint a hagyomány eredeti állapotában. S ha ott a működő közösségek formálták ki e nyelvezetet, itt most fordított helyzet alakult ki: a teljes hagyományanyagból gondosan kiválasztott nyelvezet elsajátítása tette lehetővé új közösségek szerveződését, városi, helyesebben választható körülmények között.
Martin György, a Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának néptánckutatója lelkesen támogatta az elképzelést. Az ő nézeteivel azonosuló zenészek, valamint a Tímár Sándor vezette Bartók Együttes tagjai alapították meg 1973-ban a táncháznak a tanítással is foglalkozó típusát a Fővárosi Művelődési Ház körtermében. Ezzel párhuzamosan megalakult a Sebő Együttes klubja a zuglói Kassák Művelődési Házban, amely az énekelt versek, népdalok, kiállítások, különféle kultúrális műfajok képviselőivel való találkozások, viták színhelye lett. A közös nyári táborozásokkal is megtoldott kellemes együttlét kötőanyagául - mindenki csodálkozására - a kötetlen, társastánc formájú (tehát eredeti funkciójában használt) néptánc szolgált.
Így jött létre az az új klubszerű szórakozási forma, amelyet ma már Magyarországon és világszerte egyaránt „táncház”-nak neveznek.

Felhasznált és ajánlott irodalom
ÖSZEFOGLALÓ MUNKÁK

Siklós László: A táncház (Bp. 1977)
Sági Mária: „Táncház a Kassákban” in: Kultúra és Közösség 3. sz. (Bp. 1977), 106. old. „A táncház” in: Valóság 5. sz (Bp. 1978), 68. old.
Jánosi Sándor: Táncos krónika (Bp. 1979)
Bodor Ferenc (szerk.): Nomád nemzedék (Bp. 1981)
Széll Jenő (szerk.): Húzzad édes muzsikásom. A hangszeres népzene feltámadása (Bp. 1984)

CIKKEK, TANULMÁNYOK
Vitányi Iván: „Gondolatok a Táncházban” in: ÉS (1972), 52. sz. 15. old.
„A népművészet távlatai” in: Kritika (1974), 10. sz. 10. old.
Kósa László: „A népi kultúra új hulláma” in: Tiszatáj (1974), 9. sz. 38. old.
Bodor Ferenc: „Parasztzene a nagyvárosban” in: Fiúk évkönyve 1975 (Bp. 1974)
Vargyas Lajos: „A népdal helye közművelődésünkban” in: Tiszatáj (1974), 9. sz. 46. old.
„Néphagyomány és nemzeti műveltség” in: Forrás 7/8. sz. (1975)
Sebő Ferenc: „Szerkesztőségi beszélgetés Sebő Ferenccel” in: Kultúra és Közösség (Bp. 1976), 2-3. sz. 132. old. (Ld. még: Látóhatár (Bp. 1976), 2. sz. 188. old.)
„Semmi újat nem találtunk ki” in: Kritika (Bp. 1977), 2. sz. 4-6. old.
Könczöl Csaba: „Táncház és szubkultúra” in: Mozgó Világ (Bp. 1977), 6. sz 86. old.
Pávai István: „Kell-e eredeti népzene, széki tánc és táncírás?” in: A Hét (1978) 20. sz. 5.old.
Martin György: „Táncház és színpad” in: Népszava (1980), 2. sz. 7. old.
„Szék felfedezése és tánchagyományai” in: Tánctudományi Tanulmányok 1980-81 (Bp. 1981), 239. old.
„A széki hagyományok felfedezése és szerepe a magyarországi folklorizmusban” in: Ethnographia (1982), 73. old.

FOLYÓIRATOK
Sebő Ferenc (szerk.): Síppal dobbal. A Sebő-együttes tájékoztatója (Bp. 1974-77)
Vadasi Tibor (szerk.): Táncházi Híradó 1-15. sz. (Bp. 1974-1977)
1 Pálfi Csaba: „A Gyöngyösbokréta története” in: Tánctudományi Tanulmányok 1969-70 (Bp. 1970), 115. old.
2 Valamennyi együttes teljes felsorolása megtalálható Széll Jenő (szerk.): Húzzad, húzzad muzsikásom. A hangszeres zene feltámadása c. dokumentumgyűjteményében (Bp. 1984).

Kelemen László: Az erdélyi táncház-mozgalom kezdete
Az alapítás
Az első erdélyi táncház születéséről és előzményeiről így ír Könczei Ádám, az erdélyi folklorizmus és a táncházak születésének egyik nagy harcosa:
„A kolozsvári táncház előzményei szintén színpadhoz kötöttek. Mégpedig iskolai színpadokhoz. Osztályünnepélyekre, iskolai műsorokra készülődve erősödött az igény, hogy a népinek vélt táncfércélmények helyett közvetlenül a környék eredeti értékes tánchagyományaiból merítsenek. Rendkívül egészséges kezdeményezés volt – bár nemcsak a tánctanulás miatt – az egykori 3. sz. középiskola kapcsolatteremtése a széki iskolával és a cserelátogatások. (A középiskoláról készült tv-filmben is szerepelt.) Ugyan nem állandósultak, tanulságaikra azonban évek múlva is szükséges lenne visszatérni. Figyelemre méltó volt, hogy a táncok tanulásakor már nemcsak a színpadra gondoltak, hanem szélesebb körű iskolai terjesztésére is. A megfelelő élő zene hiánya azonban itt is döntő akadálynak bizonyult. Ennek ellenére a táncház zenekarának kialakulása – bár már „benne volt a levegőben” – szintén iskolai indíttatású volt.
K. Tolna Éva magyartanárnő különféle iskolákban évek óta rendszeresen hívta kisegíteni osztályünnepélyeire, műsoraira zeneiskolás „fiait”, akik aztán szabályos furulyaegyüttest alakítottak (Havaletz Pál, Kostyák Botond és Könczei Árpád), noha mindegyikőjüknek más volt az alaphangszere. A fiatalokban fokozatosan erősödött a vonzalom és érlelődött az igény az eredeti népi hangszeres zene iránt, bőven kapván ösztönzést szűkebb családi környezetüktől is. Huzamosabban próbálkoztak a furulya (Könczei), kontra (Urszuly Kálmán) és gordonka (Havaletz) összetételű hangzással is, de ez is csak átmenetinek bizonyult.
Végül is 1976-ban érett meg a tervük a népi hangszeres zene eredeti formában történő játszására. Elhatározásukat megfeszített, alapos, tervszerű és szakszerű tanulás követte (nem árt megismételni: szakmabeliek stílusra törő tudatos tanulása): a Lajtha László-féle lejegyzések, régi és újabb felvételek aprólékos tanulmányozása, mind gyakoribbá váló kiszállások (eredeti helyszíni felvételek, majd közös muzsikálások a helybeli zenészekkel.).
A táncház 1977 februárjának egyik csütörtökjén nyílt meg (a pontos időpontot, a „történelmi pillanatot” elfelejtették rögzíteni), ideiglenesen a Bábszínház klubtermében, Kovács Ildikó rendező jóvoltából, aki a későbbiek folyamán is, Szabó Lászlóval, a megyei művelődési bizottság irányítójával többször átsegítette nehézségein a táncházat. Székely Levente prímás, Könczei Árpád furulyás („dal- és táncmester”), Urszuly Kálmán kontrás és Porzsolt Antal bőgős muzsikált. S azóta – két-három kényszerű esettől s az augusztusi nyári szünettől eltekintve – megszakítás nélkül minden csütörtökön este volt táncház; rövid ideig a Vasas Otthonban, majd a Monostori Művelődési Házban. Már bemutatkozásukkor nagy feltűnést keltettek, hiszen nyomban kiderült, hogy hangszeres zenéjük más minőségű, mint amilyent általában városon lehetett hallani, olyasvalami, mint amit Sebőék és társaik húznak.” [Könczei Ádám: Tárt kapujú táncházakért. Művelődés, 1977. 11.5]
„A táncházban utóbb életerős „sejtosztódás” következett be: a zenekar kettővé bővült. Az egyik összetétele: Sepsi Dezső prímás (3. éves főiskolás), Sinkó András kontrás (2. éves) és Könczei Árpád bőgős (12. osztályos), a másiké meg: Székely József és Papp István prímások (12. osztályosok), Kostyák Alpár kontrás (1. éves) és Porzsolt Antal bőgős (1. éves). [Könczei Ádám, idézett cikk]
Ebben a cikkben Könczei Ádám (1926 – 1982) csak saját szerepéről nem tett említést, pedig emlékeim szerint az erdélyi táncház létrehozásának egyik kulcsfigurája volt. Folklorista hivatástudata, nyakas reformátussága, közösségépítő tapasztalatai, megszenvedett magyarsága mind-mind arra predesztinálták, hogy a néha kellemetlen és makacs stílussal is felfegyverkezett ember a táncház ügyében fejtsen ki felbecsülhetetlen értékű szervező-tevékenységet. Nem csak szívügyének tekintette a táncházat, de gyakran írt is róla, szervezte és lehetősége szerint minden kolozsvári táncházban ott is volt, gyerekei révén is meghatározó szerepet töltött be a kolozsvári táncház és az erdélyi folklorizmus későbbi fejlődésében. Kallós mellett, nem véletlenül a félelmetes szekuritate (a román állambitonsági titkosszolgálat) őt tartotta a másik nagyon veszélyes embernek, rendszeresen megfigyeltette és nyomon követte mozgását, tevékenységét. Ezeket a megfigyelési jelentéseket a legutóbbi időben Könczei Csilla teszi rendszeresen közzé „szekus” blogján.
Az egyik alapító így emlékezik:
„Akkor februárban, a Kolozsvári Bábszínházban volt Erdélyben az első, korszakindító táncház, amire én mindenkinél jobban emlékszem, ugyanis ott még táncoktatóként szerepeltem. (Mivel édesanyám magyarszováti volt, nagyon sok időt töltöttem ebben a faluban, gyerekkoromban, a szünidőkben jóformán odaköltöztem az édesanyám rokonságához. Tudták ezt az osztálytársaim is, Székely Levente (József) és Könczei Árpád, akik gondolván, hogy ebből kifolyólag bizonyos előnyöm van velük szemben szóltak, hogy a széki fiataloktól, akiket odahívtunk erre a táncházmegnyitóra, tanuljam el és utána tanítsam a táncházban a széki táncokat.)” [Papp István Gázsa: Gázsa, CD-előszó, ABt, 1998.]
Könczei Ádám idézett leírása nem számol be a párhuzamosan zajló, az akkori Visszhang rádió és az Egyetemi Diákközpont keretében megejtett első próbálkozásokról, amelyek aztán később más erdélyi városok bekapcsolását is lehetővé tették a táncházas körforgásba. Pávai István szerint „ezek a próbálkozások vezettek el később az első székelyföldi táncházak megalakulásához:
„A kolozsvári Egyetemi Diákközpont magyar nyelvű vezetékes rádiójának szerkesztői, az akkori főszerkesztő, Patrubány Miklós szervezték a fogadóesteket, előbb a filológiai kar, majd más fakultások klubjaiban. … S ugyanekkor, ugyanitt énekelt balladákat Panek Katalin, vitatkozott a közönség előtt folkról, népzenéről Pávai István, Simó József (a későbbi Barozda tagjai) és Kostyák Imre (a táncház-zenész Kostyák Attila és Kostyák Alpár bátyja); népdalokat énekelt Sepsi Dezső. S nemcsak a színpadon – a kulisszák mögött is fokozott hévvel folyt a vita, az elméleti tisztázás: milyen zenekar kísérje (hitelesen) Panek Katalint? A tévéfelvételre falusi parasztzenekart vittek Bukarestbe. A Harmathoz csatlakozott a hegedűs Sepsi Dezső, Zakariás Erzsébet megtanult gardonyozni, s 1976 őszén már gyimesi csángó népdalszvitjüket adják elő”.[ Gagyi József: Tények és kérdőjelek. A táncházmozgalomról. Igaz Szó, 1980. 8.] E mögött a párhuzamos kezdeményezés mögött egy másik kolozsvári nagycsalád sejlik fel: a Kostyák család fiai, akik mind a hatan zenészek lettek, a Könczeiek mellett szintén megkerülhetetlen tevékenységet fejtettek ki a táncház létrehozásában és későbbi elterjesztésében. A két család között létezett rivalizálás, de a közös ügy, a táncház érdekében mindannyiszor példásan együttműködtek.
Mint az eddigiekből kitűnik, a kolozsvári és majdan az erdélyi táncházmozgalom kezdetben elsősorban zenészek köré szerveződött, ezért meghatározó szerepet kaptak benne a kolozsvári zenei intézményekben tanuló magyar fiatalok.
A táncház elterjedését segítő tényezők
Az erdélyi táncházmozgalomnak vannak olyan sajátos vonásai, amelyek eltérnek az anyaországban megszokottól. Nyilván Erdélyben is fontos volt a közösségre találás élménye, hogy jót lehetett bulizni, párt választani is könnyebb volt a táncházban és az az érzésünk is megvolt, hogy valami újat, tartalmasat, értékeset művelünk. Klasszikus képzettségű zenészként ráadásul szakmailag is komoly kihívást jelentett az addigitól erősen eltérő zenei nyelv tanulmányozása, megtanulása, törvényszerűségeinek megismerése. Az a lehetőség is csábító volt a bezárt országban, hogy ezzel a zenével külföldre is ki lehetett jutni, ez a tudás ott is értéket jelentett. A legfőbb jellemvonása azonban tevékenységünknek, bár valószínűleg kevesen voltunk tudatában akkor, a kisebbségi magyar kultúra életben tartása, szolgálata volt, „ahogy lehet”.

Közelgő programok

Nincsenek események

Friss hírek

KÓTA díj

KÓTA díjat kapott Fehér Anikó karnagyi kategóriában 2019. február 20-án.

Bővebben ...

Kis Kidéből nékem el kell menni...

Megjelent Fehér Anikó új kötete:
"Kis Kidéből nékem el kell menni..." Járdányi Pál, a népzenekutató

Bővebben ...

Búcsúzunk Kallós Zoli Bácsitól

 

koll10