Népzenei írásaim

A magyar népzene rendszerezésének elképzelései a XX. században

1. Történeti visszatekintés

A rendezésre törekvő elképzeléseknek mindenekelőtt azzal a kérdéssel kellett megbirkóznia, hogy a rend szótárszerű, könnyen kezelhető, a „köznép” számára is érthető legyen – így a dalok könnyen kikereshetőek, vagy ügyeljen arra, hogy a variánsok, a rokon típusok egymás mellett, vagy egymás közelségében legyenek – így kaphatunk pontos és tiszta képet egy-egy vidék népzenéjéről. Csak később derült ki, hogy a két dolog nem egyeztethető össze egy munkában, a kutatónak valamelyiket fel kell adnia. A szótárszerűség csak a mutatókban, a dallamközlések végén jelenhet meg.

 

1.1. Kodály rendje a dallamok sajátságait tartotta mindenek felett szem előtt. A sorvégi kadencia hangok adták az elsődleges rendező elvet. Tovább haladva a soronkénti szótagszám, majd a növekvő ambitus alapozta meg Kodály elvét. (E gondolatot már 1913-ban, mintegy nyolcévi gyűjtőmunka után vetette papírra Kodály, s adta le a Kisfaludy Társaságnak „Új egyetemes dalgyűjtemény” címmel. A Társaság azonban nem reagált a beadványra.1) A gyűjteményben a magyar nyelvterület minden vidéke képviselve volt, a kisebbségek dallamainak közlését később ugyancsak tervezte Kodály.

Ez afféle, a finn Ilmari Krohn rendszerére emlékeztető szótárszerű rend, melynek hibáit maga Kodály is látta. Kodály később engedményeket tett s a dallamok változatai így – felhagyva a mechanikus kadencia-elvvel – egymás mellé kerültek. E rendet használták a MTA Népzenekutató Csoportjának munkatársai egészen a 60-as évek elejéig – de szinte minden, bármilyen rendszerező elvet használó népzenei kiadványban találunk egy olyan kadencia rendet, amely a Kodály által megalkotott sorrendiséget használja.

Kodály – Bartók iránti tiszteletből (ld. alább) – a rendezést sosem tekintette fő feladatának, tanítványaira bízta azt. Így az ő fő vezérelveit Járdányi munkájában láthatjuk kiteljesedve.

1.2. Bartók rendje – bár közel azonos anyagból merítkezett Kodályéval, merőben más jellegű. Nagy figyelmet fordít a dallamsorok ritmikai összetartozásának ill. különbözőségének vizsgálatára. Nagy lépés volt Bartók részéről annak a hármas csoportnak a felállítása, amely – valljuk be – a mai napig is megtámadhatatlan, felülírhatatlan, s minden utána jövő rendszerben megállta a helyét – a népzenei típusrendben mosódott csak össze némiképp a két szélső csoport – megtartva az alapelveket, kijavítva a bartóki rend esetleges hibáit. Bartók három nagy egységet talált:

A I osztály: négysoros, izometrikus, nem architektonikus szerkezetű, nem alkalmazkodó ritmusú dallamok

A II osztály: izometrikus, négysoros, nem architektonikus szerkezetű, alkalmazkodó ritmusú dallamok

B osztály: visszatérő szerkezetű (architektonikus) dalok, új stílus

C I osztály heterometrikus, nem architektonikus szerkezetű, alkalmazkodó ritmusú, 4 vagy több sorból álló dallamok

C II heterometrikus, nem arch. szerk., nem alk. ritmusú, 4 vagy több sorból álló dallamok

C III háromsoros dalok

C IV kétsoros dalok

Tehát az A és a C osztály ritmusbéli, a B osztály dallambéli sajátságok alapján rendeződik. Hibája még, hogy a C osztály kellően meg nem határozott „negatív” jellemzők által meghatározott fachjába sok heterometrikus, ám mégis régi stílusú, ereszkedő pentaton dallam is bekerülhetett. Ez a rend is szótár jellegűnek mondható. Kétségtelen azonban, hogy Bartók rendje jobban törekszik a stiláris jegyek megkülönböztetésére.

Az 1910-es évekig Kodály és Bartók egyaránt a Krohn-féle kadenciaelvű szótárszerű rendet gondolja megoldásnak. Erről ír Bartók már két korai tanulmányában.2 (Kodály már 1906-ban megismerkedett e rendszerrel.) Az 1912-es keltezésű munkájában, az Összehasonlító zenefolklórban megemlíti a dallamok g1-re való egységes transzponálásának szükségességét, valamint a kadencia szerinti rendezés mikéntjét. 1935-ben Bartók megfogalmazott egy beadványt, melyet Gömbös Gyula miniszterelnökhöz akart eljuttatni. Címe: A magyar népzene megörökítésének fontossága. Öt-hat éven át évi 2000 pengőt szeretett volna, mellyel megoldható lett volna a régi stílusú dallamok gramofonon való megörökítése. 1936-ban szerényebb kívánsággal állt elő: a MTA Néprajzi Bizottságától 500 pengőt, a Magyar Történeti Múzeumtól újabb 500 pengőt kért, mely elégnek tűnt az induláshoz. Végülis szakmai körök számára megjelent az első négy lemez. Később ezek a felvételek besorolódtak az 1937-38-ban megindult nagyszabású Pátria lemezsorozatba.3

Bartók főműve, a Magyar Népdalok Egyetemes Gyűjteménye 1934 és 40 között készült. Lezárt, sorszámozott, nem bővíthető gyűjtemény, melynek rendszertani meggondolásai kétségkívül hatalmas lökést adtak a magyarországi népzenetudomány fejlődésének. A háború jelentette kényszerpihenő után, a 40-es évek végére biztosan kiderült, hogy a munka ellen időközben felmerült szakmai ellenvetések nem alaptalanok. A Bartók által feldolgozott 13 221 dallamhoz képest 1950-re már mintegy 35 000 dallam állt rendelkezésre. (Ez a szám 1960-ra mintegy 100 000-re nőtt.)4 Kodály, a Bartók rend „szakmai örököse” számos megoldatlan problémát látott a rendben, ezek egy részét levélben megírta Bartóknak, de a köztük lévő tudományos vita örökre lezáratlan maradt – a két kontinens közti kommunikációs lehetetlenség, majd Bartók halála miatt. Kodály – talán Bartók iránti tiszteletből – sosem döntött egyértelműen a rendszerezést illetően, így Járdányira maradt egy olyan rendszer megalkotásának feladata, amely alapja lehetett a Corpus Musicae köteteinek.

Bartók élete főművének tekintette ezt a munkát, minden tevékenységénél többet foglalkozott ezzel, mégsem érte el azt az eredményt vele, amit szeretett volna. Kodály ezt jól látta, de határtalan szakmai és erkölcsi intelligenciájának köszönhetően nem tett róla több említést. Meg kell jegyezni, a két lángelme emberi és szakmai barátságán és együvé tartozásán mindez mit sem változtatott, bizonyítékok erre a Bartók halála után róla készült Kodály - írások.

1.3. Járdányi rend

A Magyar Tudományos Akadémia kiadásában 1951-ben megjelent a Magyar Népzene Tára első kötete. Eleinte szerkesztőként, később alapítóként minden kötet Bartók Bélát és Kodály Zoltánt jegyzi. Járdányi Pálra maradt a rendezés feladata. Járdányi jól látta a két fő irány közti különbséget, s érezte mindkettő hiányosságait.„A két rend…mintegy kiegészíti egymást. Mindkettőnek van előnye és hátránya. A Kodály-rend előnye, hogy egységes elvű és szótárszerű. Könnyű kezelni… A Bartók-rend viszont, mert nem egységes elvű és nem szótárszerű, nehezebben kezelhető.”5

A kötet létrehozásában közreműködő kutatóknak el kellett dönteniük, hogy a meglévő rendek közül melyiket választják. Szerencsére semmiféle nem zenei (földrajzi megoszlás, szövegtartalom szerinti, stb.) rend nem merült fel. A rendszert illetően felmerült kételyek, el nem döntött vitás kérdések miatt a kutatók úgy határoztak, hogy várnak a bartóki tulajdonképpeni dalokkal, az alkalomhoz nem kötött dalok kiadásával, s kezdik a kiadást a szokásdalokkal. Jó volt az elképzelés azért is, mert ezek a dalok, melyek szigorúan alkalomhoz kötöttek, általában (de nem mindig) zeneileg is elkülönültek az alkalomhoz nem kötött „tulajdonképpeni” daloktól. Természetesen átfedések és kisebb ellentmondások felmerültek, főleg a későbbi kötetekben.

Így tehát megindulhatott a magyar népdalok kiadása, elsőként Kerényi György szerkesztésében a Gyermekjátékokkal (1951). Itt a dalok ambitus, ill. alapmotívumuk alapján rendeződtek – Járdányi elképzelései szerint.

Ezt szintén Kerényi kötete követte két évvel később Jeles napokcímmel, mely – értelemszerűen a naptári elrendezést választotta rendező elvül.6

A két könyvre rúgó 3. kötet Kiss Lajos munkája, s a lakodalomszokásdalait hozza, szintén időrendben haladva, a lakodalom szokásrendjének megfelelően.

A 4. kötet a legellentmondásosabb, hisz itt Kerényi György szerkesztésében a Párosítók jelennek meg. Itt szembesültek az alkotók először az alkalomhoz nem kötött, strófikus szerkezetű dalok zenei rendbe illesztésének problémakörével. (Szintén Járdányi alapján készült el.)

Az 5. kötet Kiss Lajos és Rajeczky Benjamin munkája: Siratók. E kötet már előrevetít valamit a későbbi rendezési alap problémákból, mivel a siratók jellegzetességeiből épül fel a később tárgyalandó ún. népzenei típusrend egyik sarkalatos típusa, a siratótípus.7

A 6. kötettel megindult a tulajdonképpeni dalok kiadásának sora és a 6.-tól a 10. kötetik jutott el a kiadás 1997-ig.

A 6. kötet 1973-ban jelent meg, jelentős előzményekkel. 1961-ben látott napvilágot Járdányi Pál Népdaltípusok c. kétkötetes munkája mely kétségkívül e nagyformátumú munka további köteteinek előfutára. Járdányi rendjének alappillére a típus, rendje zenei rend. A típus fogalma nála jelenik meg. Ő veti föl a kérdést: „mit nevezhetünk önálló dallamtípusnak, mit nem.”8 Kiemeli a típusalkotás folyamatának szubjektív voltát, melyet minden rendezésre vállalkozó kutató bizonyíthat. Munkája – Kodály előszava szerint is – „szigorú tudományos elvek szerint készült”.9 Bár feladata: népszerűsítő.

„A dalokat zenei sajátságaik szerint rendeztük. Rendünk alapja a dallamvonal iránya, a dallamsorok magassági viszonya egymáshoz… Ez lesz az alkalomhoz nem kötött dallamok rendje a Magyar Népzene Tárában is. Gyűjteményünk két kötete e tekintetben a MNT későbbi 15-20 kötetének előfutára, hírmondója, sűrített kivonata, amelyben rendbe rakva bemutatjuk a magyar népzene dallamtípusait. Rendünk nem merev, szótárszerű elvekre épül… Rugalmas jellegéből ered, hogy némelyik dallam vagy dallamcsoport a rend több különböző helyére is állítható.”10

Járdányi a dallamvonal - alapú egységes rendezést valósította meg, megvetve ezzel a típuselv alapjait. Az ő korára és az ő munkáiban érlelődött meg a „típus” fogalma, mely későbbi rendszert tett lehetővé. „Sok kísérletezés után a dallamvonalban találtuk meg a legjobb ismertetőjelet.”11

Az általam alkalmazott rend alapegységeiről részletesen a dallamoknál írok.

1.4. A Népzenei Típusrend.

A Dobszay László és Szendrei Janka nevével fémjelzett, ezidáig meg nem haladott népzenei rendezési elv leírása 1988-ban jelent meg nyomtatásban. 12

Járdányi eredményeire támaszkodva, de azon túllépve születik meg ez a rend, félretéve a szótárszerűség kívánalmának minden kényszerítő nyűgét és esetlegességét. Szendrei – elismerve Járdányi hatalmas előrelépését a szótárszerűségtől – leírja annak hibáit is: nehezen áttekinthető, valamint Járdányi dallamvonal leírásai nem minden dallamra érvényesek, közeli variánsok sem biztos, hogy egymás mellé kerülhetnek.

Járdányi típusfogalmát kiegészíti Dobszay: „az egymáshoz valamennyi fontos vonásban hasonló, de jellemző variánskörrel megjelenő dallamoknak a kutatás által az anyag mélyebb megismerése érdekében létrehozott, a műhelymunkát szolgáló csoportja… egyrészt a csoportba tartozó dallamok összessége, … másrészt a dallamadatok zenei absztrakciója, mintha a közösség kollektív zenei tudattal bírna, s abban élne egy többféleképpen megvalósítható dallamszkéma.”13

„A típus olyan összegző, megismerhető, körülírható valóságelem, melyhez viszonyítani lehet a partikulárisat, az ismeretlent, a szinte meghatározhatatlanul tarkát.” „A típusokra való tagolás olyan minőségi változás, melynek inspirálója lehetett a mennyiségi tényező is.”14

A népzenei típusrend tehát ezeken a hibákon javítva ill. azokon túllépve alakult ki. „…a Járdányi-féle dallamvonalelvet és a típusok stiláris rendbe sorolását nem tudjuk összeegyeztetni…” – írja Szendrei, 15 így a Népzenei Típusrend egy – az eddigi eredményekre támaszkodó, de sok korábbi elvet el nem fogadó, újszerű, nem szótárszerű, két főcsoportot használó, ezen belül stílustömbökre bomló, alapegységnek a típust nevező népzenei rendszerező elv.

I. főcsoport: bartóki A és C osztály

Stílustömbök:

    Kvintváltó és egyéb pentaton, vagy pentatonból leszármaztatható ereszkedő dallam
    Dúr, oktáv ambitusú ereszkedő dallamok
    Pszalmodizáló stílusú dallamok
    „sirató” stílusú dallamok
    „Rákóczi-dallamkör” (és néhány fríg dallam)
    Dudanóta, kanásztánc (kiskvintváltó, oktávról ereszkedő, AA-előtagú dallamok)
    Régies kisambitusú (penta- és hexachord dallamok)
    Újabb stílusú kisambitusú dallamok (hasonló jell., plagális dallamok)
    Nagyambitusú emelkedő dallamok

II. főcsoport: bartóki B osztály: az újstílsusú magyar népdal

A rend újszerűsége többek között abban áll, hogy számít a módosulásokra, új típusok jelentkezésére, típusok esetleges áthelyezésére.

Ezek alapján minden dalhoz hozzárendelhető egy 6 számból álló számsor, mely pontosan jellemzi és besorolja a rendbe a dalt. Az 1. számjegy a főcsoportot jelöli (1= 1.-9. csoport, 2= 10. csoport) A 2. számjegy a szótagszámcsoportot jelöli. A 3.-5. számjegy a típusokat jelöli a szótagszámcsoporton belül növekvő sorrendben. A 6. számjegy lehetőséget ad arra, hogy később a típusok közé újabbakat iktassunk be. A 6. számjegy után / áll, ezt követi az altípus sorszáma, ill. 0, ha nincs altípus. Látható, hogy ez a rendszer átvette Kodálytól a kadencia elvet, Bartóktól a szótagszám szerinti csoportosítást, Járdányitól pedig a Járdányi-féle – a kötött rendszert fellazító, azonos típusokat egymás mellé helyező módszer lehetőségét. Így pl. a Csá Bodor a borozdába kezdetű mezőségi dal a 18.156.0 jelet kapja.

Friss hírek

KÓTA díj

KÓTA díjat kapott Fehér Anikó karnagyi kategóriában 2019. február 20-án.

Bővebben ...

Kis Kidéből nékem el kell menni...

Megjelent Fehér Anikó új kötete:
"Kis Kidéből nékem el kell menni..." Járdányi Pál, a népzenekutató

Bővebben ...

Búcsúzunk Kallós Zoli Bácsitól

 

koll10