Keserédes merengés…

(X. Egri Népzenei Gála és Szakmai Napok)

Évek óta minden utolsó augusztusi hétvégémet Egerben töltöm. Nemcsak én, hanem sok-sok népzenét szerető és művelő szakember, előadó és járókelő van itt ilyenkor. Hangos a Dobó tér, időnként a Művelődési Ház.
Az eseményt a Ház mellett a KÓTA és a Magyar Rádió Népzenei Szerkesztősége hozza létre évről évre. A szervezés gördülékenységét a Bartakovics Béla Művelődési Ház fáradhatatlan munkatársának (maga is vezet népdalkört), Bimbó Zoltánnak köszönhetjük.
Mint mindig, az idén is három szabadtéri hangverseny volt, melyet igen szerény kirakodóvásár gazdagított. A szereplők itt is ott is azonosak évek óta – megvan ennek is a varázsa. A legjobbakat, legszínvonalasabbakat választják ki, Arany páva vagy Arany páva nagydíjasok az előadók.
Száll az ének, zeng a citera, a krónikás mégsem felhőtlenül boldog…

Szociológiai és kultúrantropológiai háttér szükségeltetne az okok leírásához, melytől most eltekinteni kényszerülünk. Mi is az mégis, ami hiányzik? Miért nem száll ez az ének egyenesen a szívünkbe? Miért vegyül gyakran aggodalom mosolyunkba? Érzünk valamit? Vagy tudjuk is, csak nehéz kimondani?
Pedig ki kellene mondani: érezzük, hogy népdalköri mozgalomunk, mely sokunknak szinte édes gyermeke vagy édes testvére, megújulásra vár. Születési éve 1972. Tehát emberi léptékkel mérve is lassan középkorú lesz.
Az Egerben fellépő együttesek átlagéletkorát nézve bizony nyomós okunk lehet valamiféle pesszimizmusra. De ismerve az itt nem éneklő, de másutt működő társaságokat, ezt csak megerősíthetjük. Öregszik a népdalköri mozgalom. Persze, vannak fiatalok, itt-ott még gyerek csoportot is látni. De nézzünk szembe a tényekkel: mi lesz, mi lehet az ő sorsuk? Pár év múltán szétszélednek, hisz kit ide, kit oda sodor az élet. Csak addig muzsikálnak együtt, míg valamilyen kötelező szervezeti egység ezt biztosítja számukra. Mert ők nem úgy működnek, mint a nyugdíjas korukat élő dalosok, akik már nem fognak elköltözni más vidékre, s akiknek nyilvánvalóan több a szabadideje.
Kérdéses még a vezető léte is. Bár igazán sokan végeznek a különféle népdalkör vezetői tanfolyamokon, olyan igazán lánglelkű, életét erre tevő fiatal, képzett és ambíciózus mesterből kevés van.
Nem győzzük eléggé dícsérni – bizony, néha néha talán alaptalanul is – a mégis megmaradó, inflációval, drágulással és a gyorsuló élettempóval dacoló együtteseket: pedig de jó, hogy vannak! Érdemes időnként a bírálók arcát nézni: hej, de szívesen cserélnének az önfeledten éneklőkkel, mennyivel jobb csinálni, mint nézni ezt a műfajt!
Jó lenne azt írni, hogy minden rendben volt Egerben, hisz a szervezők és a létrehozók, de a fellépők is valóban mindent megtettek. Nem győzöm hangsúlyozni: nem bennük a hiba! Ők tehetnek legkevésbé erről az egészről. Az okok – és itt jöhetne a szociológiai háttér – messzire vezetnek. Többet nézünk tévét, passzívabban szórakozunk, talán kevésbé strapabíróak vagyunk, mint anyáink – nagyanyáink voltak. Ma már mások a szórakozási szokások, mint 30-40 éve voltak. De még 20 éve sem volt ilyen riasztó a helyzet, ami azonban ma napról napra romlik.
Mit tehetünk – tehetünk-e egyáltalán valamit ez ellen?
Nehéz válaszolni. Főleg annak tudatában, hogy a Népzenei Gálához kapcsolódó Szakmai napokon alig tucatnyian vettünk részt. Pedig – ha hallanák! Barsi Ernő bácsi beszélt. Bartókról, gyűjtésről, magyarságról, emberségről. Idézett Adyt, Aranyt, mutatott soha másutt nem látható fotókat és dokumentumokat. Igazán elkeseredett embernek kell lennie annak, akit az ő előadása nem ragad magával. Még mi, minden hájjal megkent ős népzenészek is bizony szájtátva hallgattuk! Méghogy erről a témáról, a magyar népzenéről nem lehet újat mondani?! Meg Méry Margit néprajzkutató a Felvidékről! Finom humorral átszőtt előadásában képek nélkül is megmutatta, hogyan kell öltözködni a színpadon ma, 2006-ban, hogy azt a levegőt vigyük magunkkal, amelyben ezek a dalok a virágkorukat élték.
A vacsora után Birinyi József szeretetteli, a közönséget gyakran megnevettető, mégisd igen sok információt hordozó kommunikatív műsorvezetése mellett a legkedvesebb csokraikat énekelték el a dalosok. Itt igazán őszinte volt a mosoly, a vidámság. Kár, hogy csak egymást hallgattuk…
A vasárnap délután mindig a gálaműsoré. Olsvai Imre, mindannyiunk atyamester a szónok ilyenkor, és lám: ő is tud szinte minden dalról, minden előadóról újat mondani. A két nap alatt legjobbnak minősülő csapatokkal ilyenkor rádiófelvétel is készül. De valóban a legjobbak vannak-e itt? Nem feltétlenül. Sajnos, a szállásköltség nem mindig biztosított, így sok csoportnak haza kell utaznia az első nap után, így gyakran az vesz részt a gálán, aki ráér, vagy ki tudja fizetni a kétnapos ittlét költségeit. Nem jó ez így.
Talán ha az ismert egri népzenészek, a Kerekes, a Gajdos együttes, Fajcsák Attila is itt lennének, többen jönnének el! Talán ha nagyobb lenne a hírverése, még turista csoportokat is ide lehetne hívni, hisz igazán színpompás látvány egy ilyen bemutató.
Igazán megtisztelő volt - s ez csak megerősítheti bizodalmunkat a hosszúra nyúló jövőben - hogy rangos vendége volt a Gálának – elejétől végig. F. Tóth Mária, a Kulturális és oktatási Minisztérium Főtanácsosa régóta igaz híve a népi kultúrának. Nemcsak híve, de mentora, részese, használója annak. Ő nemcsak kötelességből, de igaz tiszteletből és segíteni akarásból volt itt és őszinte örömmel tapsolt a fellépőknek.
Át kellene gondolni e hiánypótló sorozat rendszerét. Nagyobb hírverés kellene. Hogy többen hallják az értékeket. Hogy még jobban meg tudjuk köszönni azoknak, akik őrzik, mentik anyáink, nagyanyáink mezőillatú művészetét. És hogy ne menjen el senkinek a kedve ettől a műfajtól, hogy minél későbbre tehessük majd sajnos elkerülhetetlen, de reméljük csak lassan közelgő elmúlásának évét.