Népzenei írásaim

Népzenekutatás (etnomuzikologia)

Kb. három évtizede az Európán kívüli népek zenéjével foglalkozó tudomány neve; a terminus használata az 1950-es évek óta az európai népek zenekutatására is kiterjedt. – A fölfedezések korában felébredt az érdeklődés az új kontinensek népeinek zenéje iránt is:

Montagne (1580) első összehasonlítása, Kircher, Athanasius: Musurgia Universalis-a (1650) és J. J. Rousseau 4 exotikus zenepéldája (Dictionnaire de musique, 1767) után J. J. M. Amiot monográfiája a kínai zenéről (1779) nyitotta meg a tudományos igényű munkálatok sorát. Az első összefoglaló tanulmány F. J. Fétis: Histoire générale de la musique-jében jelent meg (1869–1876). Mélyreható tudományos vizsgálat azonban csak akkor indulhatott meg, amikor A. J. Ellis és A. J. Hipkins 1884-ben a centrendszer (az európai temperált félhang 100 egyenlő részre osztása) segítségével lehetővé tette az európai és Európán kívüli népek hangsorainak közvetlen összehasonlítását. Edison pedig 1877-ben feltalálta a fonográfot, mellyel objektív képet adhattak az egyes népek zenéjéről. Elsőnek Fewkes gyűjtött fonográffal a passamaquoddy és zuni indiánok között (1889, lejegyezte és közzétette L. Gilman, 1891). Miután G. Abraham és E. M. von Hornbostel kidolgozta az egzotikus dallamok lejegyzési módszerét (1895), C. Stumpf és Hornbostel vezetésével 1900 táján megindult az ún. berlini iskola „összehasonlító zenetudomány” nevű irányzata. (Stumpf ma élő tanítványai F. Bose, H. Husmann, Kolinski, M. Schneider, W. Wiora és a magyar Herzog György, aki az iskola módszerét Amerikába vitte át.) Míg az összehasonlító zenetudomány (főként a bécsi iskola hatása alatt) vizsgálatait a zenekultúra egyes elemeire korlátozta, a modern népzenekutatás igyekszik a népek zenéjét és zenefelfogását az anyagi és szellemi kultúra egységében tanulmányozni. Az 1900-as évek divatja Ny-Európában majdnem végzetesen elhanyagolta a népzene további kutatását (főleg német, francia, angol, olasz területen, ahol inkább a romantikus iskola gyűjteményei maradtak számottevőek); a berlini iskola kezdeményezéseit inkább K- és É-Európa centrumai fejlesztették tovább az európai népzene újraértékelésének irányába (I. Krohn, Bartók, Kodály, M. P. Beljajev, J. V. Gippius, C. Brăiloiu). Az 1947-ben megalakult Nemzetközi Népzenei Tanács (harmadik elnöke Kodály Zoltán) új lendületet adott a népzenekutatás tágkörű összefogásának; ugyanakkor megindultak a Ny-on elhanyagolt népzenei felvételek olasz, német, angol és skandináv területen. A finn és magyar iskola érdeme a modern népzenekutatásban a dallamrendszerezés igényének ébrentartása, különösen a kiadványokban is. Az ilyen szempontú népzenekiadás – mely nélkül az európai összehasonlítás is kevés kilátással biztat – Ny-on nem igen talál utánzóra. A lejegyzésben az új technikai próbálkozások (E. Jones, O. Gurvin, Ch. L. Seeger) még nem tudták pótolni a hallás utáni, metronóm használatával végzett leírást, melyben Bartók, Kodály és Lajtha László kiválót alkottak. Még egyáltalán nincs kidolgozva az előadásmód, hangszín és magatartás jelzése, pedig az előadás a vokális és hangszeres népzenének éppen olyan fontos eleme, mint a dallam (Hornbostel). Ilyen szempontból fontosak a szaporodó monografikus munkák. A távoli területekre irányuló összehasonlításhoz szükséges tipológiai munkálatok a hanglemezgyűjteményekkel együtt most vannak terjedőben. Az európai zenetörténeti kapcsolatok terén a német kutatás erősen tevékeny (Moser, Salmen, W. Wiora); nálunk ebben Kodály és Szabolcsi Bence iskolát teremtett. A → népzenegyűjtés erősen fejlődő technikai eszközei nem utolsósorban gyarapítják a népzenekutatás eredményeit. – A magyar népzenekutatás csupán az 1832-ben megindult akadémiai gyűjtés viszontagságai miatt nem tekinthet vissza 130 éves múltra. Mindszenty Dániel és Udvardy János fennmaradt bevezető tanulmánya szerint a két gyűjtő munkája az igazi népdalt tartotta szem előtt, és Udvardynak a zenei rendszerezésre is gondja volt. De a dallamanyag elkallódott, és Szini Károly gyűjteményéig (1865) nemigen került népdal nyomtatásra. A Kisfaludy Társaság szövegkiadványai nyomán Bartalus István 7 kötetes gyűjteménye (1873–96) már tekintetbe vette a hagyományos dallamokat is (bár sok hibával). Kiss Áron Magyar Gyermekjáték-gyűjteménye (1891) már úttörő munkának számít nemzetközi viszonylatban is. 1894-ben Vikár Béla fonográffelvételeivel megtette a döntő lépést a modern népzenegyűjtés felé (a legjobbkor, mutatja jó néhány unikum-felvétele). A millenniumi kiállításon a fiatal Kodályra már nagy hatással volt az ő Fehér László balladatáblázata. Az ugyancsak nem muzsikus, de tudós Sebestyén Gyula regösének-kutatása már a fél századdal későbbi célgyűjtések módszerével dolgozta fel 168 község szöveganyagát; a dallamfelvételeket szintén fonográffal készítette. Seprődi János fellépése Vikárral szemben a zenei felkészültség igényét hangoztatta; Fabó Bertalan: A magyar népdal zenei fejlődése (1908) c. munkájának bírálatában pedig a népies irányzat csődjét jelezte, melynek helyébe Kodály és Bartók modern felkészültségű módszere lépett. Vikár Béla kb. 1500 dallamnyi gyűjtését ők (Lajtha László és Molnár Antal gyűjtését beleszámítva) kereken 8000-re növelték. A kisebbségek zenéjének bevonásával ez lett volna az 1913-as tervek szerint a magyar népzenekiadás alapja. A háború ehelyett a monografikus bemutatás felé terelte munkájukat (Erdélyi Magyarság, 1923; Bartók: A magyar népdal, 1924; Kodály: A magyar népzene, 1937; az első kettő erős külföldi visszhanggal, a harmadik átütő hazai siker). Bartók műve a fő típusokat tisztázta és szisztémát teremtett, Kodályé stíluselemzést és történeti összehasonlítást nyújtott. Az 1930-as években Domokos Pál Péter, Veress Sándor és Balla Péter a csángó anyagot közvetítette; Szabolcsi Bence a 20-as évek végétől építette ki a népzenei szemléletű magyar zenetörténetet, amibe később Bartha Dénes kapcsolódott. Mire a nagy népdalkiadás terve a megvalósításhoz érkezett (1933) és a magyar népzene hangzó dokumentálására is sor került (1937), népzenénk minden területi és időbeli problémája legalábbis felvetődött, ill. azok lényeges anyaga kevés kivétellel rendelkezésre állt. Az 1940-es évek elejére már falumonográfiákra is hivatkozhattunk (Kerényi György: Kemse, Vargyas Lajos: Áj, Járdányi Pál: Kide; utánuk jóval később egyedül Halmos István: Kérsemjén). Az 1950-es évektől egyrészt a Magyar Népzene Tára egyes köteteinek problémái (Kerényi György: gyermekjátékok; Kerényi György, Halmos István, Szendrei Janka: regös ének; Borsai Ilona, Olsvai Imre: variánsképzés; főként pedig Járdányi Pál: dallamrendszerezés), másrészt történeti, összehasonlítási és zeneszociológiai kérdések (Szabolcsi Bence, Vargyas Lajos, Vikár Béla, C. Nagy Béla: eredet, rokonnépek; Rajeczky Benjamin, Szendrei Janka: gregorián; Csomasz Tóth Kálmán, Dobszay László, Kiss Lajos, Papp Géza: népének, metrikus ének; Sárosi Bálint: népi hangszerek; Sárosi Bálint, Kiss Lajos: hangszeres zene, cigányzene; Borsai Ilona, Kiss Lajos, Maróthy János, Vikár László: munkásdal), valamint az Európán kívüli gyűjtések és azok problémái jelzik azokat az irányokat, melyekben az immár hagyományokra támaszkodó fiatal népzenekutató nemzedék mind módszeresebb és – hála a Kodály által létesített központi intézménynek – differenciáltságában is összpontosított munkássága kibontakozik. – Irod. Vargyas Lajos: A magyar népzenekutatás (Bp., 1949); Rajeczky Benjamin: Musikforschung in Ungarn (Studia Musicologica, 1961); Suppan, W.–Stockmann, E.–Hoerburger, F.: Volksgesang, Volksmusik und Volkstanz (Die Musik in Geschichte und Gegenwart, XIII., Kassel, 1966).

A nép fogalma:
dolgozó, termelő rétegeink azon tagjai, akik az intézményesített „magaskultúra” szemszögéből képzetlenek, ugyanakkor hosszú folytonosságot fenntartó – (kulturális téren önnfenntartó) közösségek képviselői. (parasztság)

Bartók: népdal az, amit sokan és sokáig énekelnek.


NÉPZENEKUTATÁS. BARTÓK BÉLA ÉS KODÁLY ZOLTÁN

A népzenekutatás több ponton érintkezik a szellemi néprajznak nevezett folklorisztikával, A magyarság néprajza is a negyedik kötetében tartalmazza a zenei fejezetet. Külön tárgyalását mégis indokolja néhány fontos tényező, mindenekelőtt az, hogy Bartók Béla és Kodály Zoltán olyan sajátos, markáns jellemvonásokkal rendelkező kutatási ágazattá fejlesztették, melynek nincs párja a magyar folklorisztikán belül, és egyúttal a magyar néprajztudománynak a világhírt is meghozta. A zene kiemelkedő kulturális szerepe szintén nyom a latban, noha Bartók, Kodály és mások zeneszerzői munkássága, Kodály művelődéspolitikai kezdeményezései – bármily szorosan összetartoznak – munkánk tárgyán kívül esnek.

A bartóki és kodályi zenekutatás azonban nem a semmiből állt elő. Legkorábbi előzményeit Erdélyi Jánosnál már megtaláljuk, aki gyűjteményét szerkesztve tisztában volt a szöveg és dallam szoros kapcsolatával. Sajnos azonban a hozzá beérkezett mintegy ezer dallamból – technikai okok miatt – külön kiadványban csupán tizenkettőt közölt, a kották pedig később szinte majdnem kivétel nélkül elkallódtak. Pedig a magyar nemzeti romantikának legalább annyira, ha ugyan nem jobban, szívügye volt a magyar zene eredetisége, mint a költészeté. Számos korabeli dalgyűjtemény köszönhette születését ennek az érzésnek. Ezek azonban még messze álltak attól, amit később népzenei gyűjteményeknek nevezhetünk.

Kodály többször jellemezte a XIX. századi magyar zenei életet, igen kedvezőtlen képet festve elmaradottságáról. Mint A magyarság néprajza zenei fejezetének elején írta, ez a “tipikus, félművelt zeneélet” sokban a XV. és XVI. századi francia és német zenére emlékeztette őt. Mindenesetre a szájhagyomány uralkodott az írásbeli rögzítéssel szemben. Nem csoda, hogy a korabeli magyar “gyűjtők” hibásan tájékozódtak benne.

Kodály nyomán a XIX. századi népszerű zenei gyűjteményekről a következőket lehet összefoglalóan megállapítani: 1. sokszor másodkézből vagy emlékezet után pontatlanul lejegyzett dallamokat tartalmaznak; 2. át vannak írva kíséretre; 3. a gyűjtők nem tudták, következésképpen nem is akarták a műdalt és a népdalt egymástól megkülönböztetni. Kodály a XIX. századból egyedül Kiss Áron gyermekjáték-gyűjteményének (1891) dallamait tekintette tudományos szempontból igazán értékesnek. Udvardy János (1832), Mindszenty Dániel (1832), Mátray Gábor (1826–1830, 1859), Szénfy Gusztáv, Szini Károly, Bartalus István (1873–1896) kéziratos és nyomtatott munkáiban legfeljebb megcsillant az eredeti magyar népzene.

A legnagyobb lélegzetű vállalkozás a fölsoroltak közül Bartalus Istváné (1812– 1899) volt. Azért érdemes közelebbről szemügyre venni, mert tipikusan hordozza a XIX. század népzenei szemléletének problémáit. A sokoldalú Bartalus a zenetudomány szinte minden ágát művelte, ám a kor nem kedvezett neki, s tehetsége sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy tagadhatatlanul úttörő munkái tartós értékűek legyenek. Ő volt az első, aki Magyarországon kísérletet tett nagyarányú hangjegyes gyűjtemény kibocsátására. Magyar Népdalok Egyetemes Gyűjteménye címmel 1873– 1896 között hét kötetben adta ki munkája eredményét, 730 dallamot. Ennek egy részét maga szedegette össze észak-magyarországi útjain, más részét különböző személyektől, köztük Arany Jánostól kapta. Miként azonban Arany sem tudta szétválasztani a népdalt és a műdalt, Bartalus sem érzékelte a megkülönböztetés jelentőségét. Arany a kor divatja szerint tisztán műkedvelői szándékból szerkesztett magának dalgyűjteményt. Emlékezetből jegyezte le dallamtudását. Bartalusnak még nem volt lehetősége technikailag pontos fölvételeket készíteni, de ő nemcsak emlékezetből dolgozott, és már a meghallgatásnál ki is javította a prozódiai hibákat vagy azt, amit annak vélt. Kiadásra pedig zongoraátiratokat készített a kezébe került dallamokból. Nem nehéz felismernünk a népnemzeti irány szöveggondozási eszményének némi késéssel megjelenő zenei alkalmazását. Csakhogy a költészet és a zene eltérő tulajdonságai folytán, az utóbbi sokkal inkább megsínylette ezt az eljárást. Úgyannyira, hogy a dallamok eredetiségük hitelét vesztették el.

Bartalus példája arra is figyelmeztet, hogy tudományos hitelű népdalgyűjtés nem bontakozhatott ki addig, amíg technikai föltételei nem voltak adottak. Az úttörő ötlet és kezdeményezés – a különben zeneileg képzetlen – Vikár Béla érdeme. Már az Ethnographia első évfolyamában megjegyzi, hogy a fonográf milyen kitűnő eszköze lehetne a néprajzi gyűjtésnek, de csak öt év múlva – miután minisztériumi támogatással sikerült szert tennie a drága gépezetre – válthatja valóra elképzelését, némi amerikai kísérleti alkalmazást nem tekintve, elsőként a világon: 1895 decemberében Dél-Borsodban tizenkét hengerre ötven dallamot rögzített. A következő évben a millenniumi kiállításon mutatta be a nagyközönségnek – itt látta a hengerekről készült dallamlejegyzést a gimnazista Kodály –, 1900-ban pedig már a párizsi néprajzi kongresszuson aratott vele feltűnést és szakmai sikert. Közben barátja, Jankó János kezdeményezésére a Néprajzi Múzeumhoz kapcsolódott a munka, ahol, ugyancsak világelsőként, létrehozták a népzenei fonográfarchívumot. Az első világháború előtt a fáradhatatlan Vikár nagyon sokat járta az országot. Anyagát később jórészt Bartók jegyezte le. A Vikár gyűjtötte anyag mennyiségére jellemző, hogy az 1921-ben kiadott Erdélyi Népdalok egyharmada az ő gyűjteményéből származott.

A fonográf példája hatékony volt. Mint láttuk, hamarosan Sebestyén Gyula, majd a Tolna vármegyei múzeum alapítója, Wosinszky Mór apátplébános, aztán Veress Gábor, a nagyenyedi református kollégium tanára szinte egy időben kezdték használni. Bartók és Kodály előtt tehát voltak gyűjtői példák. Természetesen a gyűjtés csak alapfeltétele és nem megteremtése a tudományos népzenekutatásnak, mely ilyen előzmények után – látni fogjuk – az ő nevükhöz fűződik. A magyar zene múltja, a népzene mibenléte azonban a századfordulón többeket foglalkoztatott. Közülük elsősorban Seprődi János (1874–1923) munkássága figyelemre méltó.

A székely paraszti származású Seprődi nagyon komoly igénnyel és zenetörténeti indítékokkal kezdett népdalt gyűjteni a XIX. század utolsó évtizedében. Egy ideig még hallás és emlékezet után dolgozott, minthogy később barátkozott meg a fonográffal. A szinte teljes tudományos elszigeteltségben élő, anyagi nélkülözésekkel küszködő kolozsvári zenetanárt egy Tinódi-dallam és egy a szülőfalujában, Kibéden hallott népdal hasonlósága indította el a zenetörténet útján. Felfedezéséhez híven a népzenét mindvégig a zenetörténet egy fejezeteként, azaz eleven zenei múltként kezelte, és ő is, akár a zenei romantika óta többen (noha gyakran eltérő értelmezés alapján), a nemzeti zeneművészet kútfőjének tekintette. “Úgy az etnographus, mint a magyar zenetudós előtt sokkal értékesebb és érdekesebb az a harmadik réteg, amely a nadrágos emberek társadalmán alul, a földmívelő és pásztornépből áll. […] Ennek a rétegnek a többitől egészen elütő szöveges és hangszeres zenéje van, amelyet alig vagy csak hézagosan ismerünk. […] Azt hiszem, az ethnographiának, de a magyar zenetudománynak sincs elsőbb feladata, mint adatokat gyűjteni ebből az elhanyagolt rétegből s azokat vizsgálódás tárgyává tenni” – írta (Seprődi János, 1901, 361–362) 1901-ben, de írhatta volna később szinte szóról szóra ugyanezt Kodály Zoltán is. Seprődi egyéni tragédiája volt, hogy a két nagy kortárs föllépése előtt leírt néhány náluk is alapvető szerepet játszó gondolatot, de azokat nem fejtette ki, és magányából nem tudott kitörni. Épp akkor hagyta abba a gyűjtést, amikor az országosan föllendült. Lejegyzéseit nem pontosította, elméletileg nem képezte tovább magát, anyagát meg sem kísérelte zeneileg rendezni. Így nemcsak korai halála, hanem szemléletének korlátai is közrejátszottak abban, hogy életműve csonkán maradt.

Bartók és Kodály szaktudományi egymásra találásának és közös munkájának eseménytörténete – többek közt saját nyilatkozataikból – jól ismert. Kodály szerint: “A zenei folklore háború előtti [értsd első világháború – K. L.] nagy fellendülése háromféle hajtóerő műve: egyik a nemzeti zenestílus keresése, másik az exotikus zene iránti érdeklődés, harmadik az összehasonlító zenetudomány kifejlődése” (Kodály Zoltán, 1964, II, 97). A néprajzi gondolkodás szempontjából mindhárom tényező fontos. Seprődi hivatkozott Kölcseyre, Erdélyi Jánosra és Arany Jánosra, munkáját az általuk elindított törekvések folytatásaként fogta föl. Kodály zenetudósi életművében mindvégig jelen volt a nemzeti romantika művészetmegújító gondolatához való ragaszkodás. Bartókot ez ugyanígy nem jellemezte, de ő sem tagadta le sosem a még millenniumi hangulattól ihletett nemzeti lelkesültség fiatalkori éveit, még az olyan külsőségeket sem, mint a magyaros ruhában járást. Tágabban idesorolható Kodály zeneszerzői vonzalma a vokális muzsikához, és az, hogy többször foglalkozott a XIX. század zenei életének romantikus korával. Bartók első opuszai szellemiségüknél fogva ugyancsak ebbe a körbe tartoznak. Emellett a pályakezdő fiatal művészek gondolatvilágára hatottak a ruskini és a preraffaelita eszmék is, melyekkel a díszítőművészet fölfedezésénél már találkoztunk. Kodálynak személyes kapcsolata volt a gödöllői csoporttal. Zenepedagógusi jelmondatában – “Legyen a zene mindenkié!” – visszhangzik Morris szava: “A művészet mindenkié!” Körösfői Kriesch és társai a képzőművészeti kultúra “anyanyelvi” szintű terjesztésére hasonló kísérletet terveztek a századelőn, mint amit Kodály később a zenei anyanyelv ügyében véghezvitt. Egyébként a népzenegyűjtő első erdélyi útjaihoz ugyanaz a kulturális kormányzat adott ösztöndíjat, amely Malonyayék munkáját is támogatta. Malonyay kalotaszegi kötetében szereplő bútorasztalostól rendelte Bartók kedvelt faragott-festett garnitúráját. Végül az sem érdektelen, hogy a későbbi nagy bartóki jelszó, a “tiszta forrás”, Malonyaynál “tiszta kútfő”, “szűzi tisztaságában megbecsülhetetlen” értékű népművészet.

A filológiai iskolázottságú és az előzményeket jól ismerő Kodály többször megfogalmazta a romantikus eredetű alapélményekből fakadó következtetéseket. Gyakran hangoztatta, hogy az új magyar zenének az eredeti népzenére kell támaszkodnia, ugyanakkor zenetudósként mint a hiányzó zenetörténeti emlékeket pótló hagyományhoz is közeledett a népzenéhez. Az utóbbit Néprajz és zenetörténet címmel a Magyar Néprajzi Társaságban tartott előadásában (1933) fejtette ki összegzően, de már megelőzőleg több kisebb tanulmányban tisztázott részlet- és módszertani kérdéseket (pl. az Árgírus nótájáról szóló írásban a széphistória és a históriás ének, a koldusénekről szólóban a ponyvanyomtatványok és egyházi énekgyűjtemények dallamaival foglalkozott). Gondolatai ösztönözték Szabolcsi Bencét és Bartha Dénest, akiknek vizsgálatai nyomán lassan kibontakozott a régebbi korszakok magyar zenetörténete. Maga Kodály A magyarság néprajza negyedik kötete számára fogalmazta meg a magyar népzene legfőbb jellemvonásait összegző tanulmányát (A magyar népzene). Ennek megírása azonban elképzelhetetlen lett volna Bartók Béla népzenekutatói munkásságának eredményei nélkül.

Bartókot kettejük szerencsésen alakuló munkamegosztásában a kutatás más oldalai érdekelték. Miután fölismerte a népdal eredetiségét, ő is kereste a népzenei ihletést, és igen hamar nemcsak a magyar anyagban. 1906-ban kezdte gyűjteni a magyar és a szlovák, 1908-ban a román dallamokat. Nincs nyoma, hogy közvetlenül kapcsolódott volna a kutatásban élő “kis Európa”-elvhez, az ösztönzés mégis nyilvánvaló. Aki tisztában volt az összehasonlító kutatás alapjaival, és nemcsak élt a korabeli Magyarországon, hanem benne élt annak soknemzetiségű valóságában, annak nem lehetett vitás, hogy saját népe anyagát csakis a szomszédait ismerve ismerheti meg igazán. Ugyanígy vélekedett Kodály, azonban az önálló kutatást ezen a téren hamar föladta, és Seprődi is, aki 1908-ban ruszin népzenei gyűjtésbe fogott. Az iménti Kodály-idézetre gondolva, végül az is igaz, hogy az egzotikus zene iránti érdeklődés ösztönzött, mert 1913-ban Bartók már arab népzenét is gyűjtött.

Mindketten kezdettől tudták, hogy akkor kapnak tiszta képet, ha a minél nagyobb arányú gyűjtés eredményét lejegyzik és jól áttekinthetően rendszerezik. Ezúttal azonban már nehezebb dolguk volt, mert 1913-ban hiába fordultak a még mindig a folklór ügye legfőbb istápolójának tekintett Kisfaludy Társasághoz, a magyar népzene rendszerezett kiadásával foglalkozó nagy jelentőségű tervezetükre választ sem kaptak. Megvalósítására majd csak a harmincas években kerülhetett sor, sőt a Magyar Népzene Tára első köteteinek megjelenése már a második világháború utánra maradt.

A szöveghez tapadó korábbi magyar zenei osztályozásokkal szemben a finn Ilmari Krohn nyomán Bartók először a bihari román anyagon próbálta ki (1913) a dallam szerinti osztályozást. Ugyanitt alkalmazta először a nyelvészettől kölcsönvett dialektusfogalmat. Utóbb a magyar népdalról írt könyvében (A magyar népdal. Budapest, 1924) teljességében és kiforrottan jelent meg az európai népzenekutatásban példaadó módszer és eredménye, a zenei tulajdonságok tipológiájára támaszkodó történeti stílusrétegeket, valamint stíluscsoportokat és táji tagolódást, azaz dialektusokat elkülönítő osztályozás.

Nemrégiben Hofer Tamás mutatott rá arra, hogy a régi és az új stílus megkülönböztetése, melynek kidolgozásában Kodálynak is része volt, mint más kutatási ágazatokat megelőző modell, milyen jelentősnek bizonyult a paraszti művelődés általános történetének megértésében. Dialektikus szemlélettel vizsgálták egyfelől a viszonylag statikusnak fölfogható régi stílust, másfelől a mozgásban levő új stílust. Utaltunk rá, hogy az őstörténet-központú korabeli magyar néprajz mennyire nem méltatta az új jelenségeket. Ennek fényében a zenei osztályozás úttörő munka volt.

Bartókot élete végéig szenvedélyesen foglalkoztatták a típusjegyeket szolgáltató vizsgálatban nagyon fontos lejegyzés módszertana és a belőle adódó elméleti kérdések. Egyre finomabb és egyre több apró részletet fölmutató kótaképleteket készített, nemritkán ismételten elővéve a régi fonográfhengereket. Akár a szövegfolklórnál, itt is a rögzítés hitelessége volt az egyik fő probléma, de a pontosságra törekvés a zenében ugyanabban az időben messze meghaladta a népköltészetnél követett normákat. A “kis Vadrózsa-pör” idején Bartóknál csupán egy alternatíva merült föl: a technikailag tökéletesebb és teljesebb dallamkép megrajzolása, hogy az aprólékosabb részletek még pontosabb osztályozást tegyenek lehetővé, egyúttal a variánsokban élő népzene életéről mélyebb felismerésekhez lehessen jutni. A népköltészet vizsgálóit azonos időben stilisztikai kérdések általánosságban sem igen érdekelték.

Bartók tudósi zsenialitása az egyes nemzeti dallamanyagokat – módszere rugalmassága folytán – más és más rendszerekbe osztályozta. Így teremtődött meg a mélyebb összehasonlítás lehetősége. Idevonatkozó eredményeit tömör és nagyszabású tanulmányban összegezte: Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje (1934). A zenei kölcsönhatások kimutatása máig mintaértékű, mert a magyarság kulturális beilleszkedésének föltárását egy részterületen azóta is kevésszer megközelített teljességgel végezte el.

Csakhogy azért, mert a román zenét ért magyar hatásról is értekezett, román oldalról durva soviniszta támadás érte. Az uszító, denunciáló kritika nemzetközi színtérre vitte az ügyet – nem is eredménytelenül –, és igyekezett politikai célokkal vádolni azt a Bartók Bélát, akit közvetlenül Trianon után Budapesten Huszka Jenő vezetésével hazafiatlansággal vádoltak meg román népzenei munkássága miatt. Közben folytak tárgyalásai a szlovák Maticával, ahol szlovák anyagának kiadásával kapcsolatban ugyancsak hasonló nehézségek merültek föl, melyek végül megakadályozták, hogy gyűjteménye életében megjelenjék. Bartók nem sokkal a román vádaskodás után írta a Népdalkutatás és nacionalizmus (1937), a Faji tisztaság a zenében (1942) és a Népdalkutatás Kelet-Európában (1943) című cikkeit. Ezek az írások nem bocsátkoznak szakmai részletekbe, sőt éppenséggel magasan föléemelkednek a nemzeti elfogultságból meg-megújuló Vadrózsa-pöröknek. A népi kultúra nemzetközi vonásait hangsúlyozzák, és az egész emberiség zenéje néhány alapformára visszavezethetőségének lehetőségét villantják föl. A magyar néprajzi gondolkodás történetének – a pátosz itt helyénvaló – ragyogóan tiszta, ha ugyan nem a legtisztább és legragyogóbb dokumentumai ezek.

A harmincas években a magyar kulturális kormányzat a népzenekutatásra ismét kezdett nagyobb összegeket áldozni. Új, fiatal erőkkel föllendült a fonográfos gyűjtés (Balla Péter, Veress Sándor, Dincsér Oszkár, Vargyas Lajos és mások), majd az évtized végén a Magyar Rádió segítségével – ezúttal a nemzetközi eredményektől jócskán lemaradva – a dallamok rögzítése hanglemezfölvétellel még pontosabbá vált.

A fiatal gyűjtők mellett ismét aktivizálódott Lajtha László (1892–1963), aki a tízes években Bartók és Kodály munkatársaként már eredményesen dolgozott. Két nagy kortársával ellentétben, róla a halálát követő két évtizedben meglehetősen elfeledkeztek, noha mind zeneszerzőnek, mind zenekutatónak jelentékeny volt. Munkássága nemzedékén belül szakosodott, és egyéni jellegű volt. Igaz, az előbbiekben fölsorolt felfedezésekhez és elvi fontosságú kezdeményezésekhez hasonlókat nem találunk életművében, de mint a Néprajzi Múzeum népzenei osztályának vezetője, a régi hangszerek és hangszeres muzsika kutatója, a történeti értékű dallamok fáradhatatlan gyűjtője, mint Bartókhoz hasonló igényű lejegyző, végül nem utolsósorban a népzenekutatás nemzetközi szervezeteiben tevékenykedő tudós, kiemelkedő munkát végzett. Nagyobb arányú publikációra azonban csak a második világháború után nyílott lehetősége.

Korszakunkban a magyar népzenekutatás záróköve Kodály Zoltánnak A magyarság néprajza számára készített, már említett összefoglaló tanulmánya. Kodály nemcsak Bartók most számba vett eredményeire támaszkodott, hanem közös és párhuzamos népzenei munkásságuk szinte minden kérdésével foglalkozott. Bartóktól eltérően azonban őt elsősorban történeti kérdések izgatták: a népzene és a műzene kapcsolata, a történeti rétegek és az egyes műfajok mibenléte. Bartók is számolt az eredetiség keresésében a legkorábbi rétegekkel. Nagy módszertani tanulmányában (Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét? 1934) az elzárt, félreeső falvakat és a régi stílust ajánlotta elsősorban a gyűjtők figyelmébe. Az élő zene érdekelte, de nem a parasztság egész zenei tudása, csupán a hagyományosan öröklődött népzene. Ebből a szempontból éppúgy szelektált, mint az egész korabeli magyar néprajz. A “keleti örökség” Kodálynál Bartókhoz hasonlóan jóval nagyobb hangsúlyt kapott, de a néprajz más ágazataival szemben – melyek, mint láttuk, az “ősi”-t kutatták elsősorban – a teljes történeti rétegzettséget, ezáltal az európai műzenével való teljes kapcsolatrendszert igyekezett föltárni. Idetartozik, hogy a pentatóniát, a magyar népzene régi rétegének egyik fő tulajdonságaként ő írta le (Az ötfokú hangsor a magyar népzenében. Zenei Szemle, 1917, I, 15–16, 117–119, 152–154, 249–252).

A magyar népzene tizenegy magyar és három idegen nyelvű kiadást ért meg. Rátekintve leginkább szembetűnő a párhuzamosság a korszak zenefolklórja és a romantikus hagyományokhoz kötődő pozitivista szövegfolklór között. Ugyanúgy ott áll a háttérben a hivatásos művészetet megújítani képes népi kultúra gondolata. Ugyanúgy megtaláljuk a fő tudományos célok sorában a történeti rétegek elkülönítése, a tipizálás, rendszerezés, az osztályozás törekvését. Ám szembeötlő az eltérés a két ágazat eredményeinek értéke és tartóssága között.

A nagy múltú szövegfolklór művelőinek szemlélete lassan változott, beidegződéseik nehezen oldódtak. A zenefolklór kevés használható előzménnyel indult a század végén, de hamarosan óriási fejlődésen ment át. Kimagasló, mennyivel nagyobb népzenei anyagot gyűjtöttek össze ugyanannyi idő alatt, mint különböző műfajokhoz tartozó szövegeket. A szövegfolklór filológiai eredményei vontatott ütemben születtek meg, és hamarabb elavultak.

Nyilvánvalóan más a zenei anyag természete. Elvontabb, de jellemző tulajdonságai okán mégis áttekinthetőbb. Ám ez csak részben magyarázat, döntő szerepet játszottak a személyi feltételek, a kiemelkedő tehetségű, nagy munkabírású kutatók, akiket egyúttal művészi elhivatottság is vezetett.

Közelgő programok

Nincsenek események

Friss hírek

KÓTA díj

KÓTA díjat kapott Fehér Anikó karnagyi kategóriában 2019. február 20-án.

Bővebben ...

Kis Kidéből nékem el kell menni...

Megjelent Fehér Anikó új kötete:
"Kis Kidéből nékem el kell menni..." Járdányi Pál, a népzenekutató

Bővebben ...

Búcsúzunk Kallós Zoli Bácsitól

 

koll10