Tér és idő a magyar nép szakrális tudatában

Buddha ránézett, hosszan szánakozva,
és felemelte lassan a kezét
és megszólalt (…)
azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad
harc és önzés fűti, lebírsz engemet?
Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből?
(Szabó Lőrinc: Szun Vu Kung lázadása)

Családi legendáriumunk őrzi a ma már gimnazista Dani kérdését apjához: és a te gyerekkorodban volt már tévé? Vagy Zsuzsi állandó kérdéseit mondjuk egy 760 km-es úton: mikor érünk már oda? S ha tíz perc múlva azt mondtuk volna: itt vagyunk, nem lepődött volna meg. Vagy Sári küzdelmét a tenyérnyi Skoda kisautóval, melybe be akarta tuszkolni lábát, mondván: a papának is ilyen van.
Lassan, lépésről lépésre alakul ki a gyermek idő és tér érzékelése. A mese óvó közegében, szeretetben élő kicsik mit sem csodálkoznának azon, ha az ajtón Mátyás király lépne be, vagy ha a mesebeli hétmérföldes csizma valóban mérföldekre repítene.
Az emberiség – nagyban – az egyedfejlődés fázisait éli meg (vagy fordítva is igaz) így alakul ki lassan, lépésről lépésre a helyes tér és idő tudat, ma már – ha nehezen is – de el tudjuk képzelni a Föld – Hold távolságot, s még ennél nagyobbakat is, míg eleinknek a Hold jóllehet egy leszakításra váró alma volt csupán.

A tér és az idő a világ két alapvető dimenziója. A köznapi életben méterben (négyzet vagy köbméterben), órában, évben stb. mérik Velük kapcsolatban használják a közeli, távoli, a rövid, a hosszú, régi, új általános fogalmakat. A tér és az idő mint a létezés, a valóság paraméterei, egyúttal filozófiai kategóriák. A mai, alapvetően materialista meggyőződésű európai átlagember azonban meghökken, amikor archaikus vallásos szövegekben, vagy mai folklór alkotásokban találkozik ezekkel a fogalmakkal, hisz azokban egy alapvetően másfajta gondolkodás tükröződik.

Az a fajta transzcendens világkép, amely a régi ember sajátja volt, a világot egységesnek fogta fel, s bár megkülönböztetett benne ellentétpárokat (bent – kint, közel – távol, központ, periféria, ismert – ismeretlen, lakott, lakatlan, tulajdon – senki földje, védett – veszélyes, rendezett – kaotikus, emberi tevékenység – emberi tevékenység tilalma, kultúra – natúra) azok is egymást feltételezték. Ez a világkép nem az emberiből, hanem az isteniből indult ki, amint azt a Miatyánkból is látjuk: Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Tehát az isteni rendet látta kicsiny világában is, és azt igyekezett megvalósítani maga körül. Éppen ezért népművészetünkben (ide értem a folklór többi ágát is) az ismeretlen alkotók a maguk mikrokozmoszába mágikus céllal belefoglalták a világmindenséget. Egy-egy szerelmi ajándékként készített sulyok díszítésében nemcsak magukat, de a makrokozmoszt is ábrázolták. A szerelmes lány pedig ajándékát nézegetve, mint a távol-keleti emberek a mandalákban, mindent a maga helyén látott. Az emberalakú kapufélfák, mint őrző-óvó határjelek, a világfa modelljének tekinthetők. A világ rendjét szimbolizálják.

A hagyományok hordozója a nép. Rajta azt a társadalmi osztályt érthetjük, amely a történelem alatt élt, és inkább szenvedője, mint résztvevője volt a világ forrásának. A teremtett világgal mindennapi, bensőséges kapcsolatban álló parasztságra gondolok. Bizonyos távlatból nézve könnyen az állapítható meg, hogy népünknek nincs történelmi tudata. Ugyanis az időben lejátszódó fontos eseményeket személyekhez, s nem időpontokhoz kötik. Valójában sajátos történeti tudat ez. Amikor az oroszok bejöttek, Kossuth apánk vagy a Rózsa Sándor idejibe, esetleg a törökök alatt kormeghatározások jellemzik a történeti mondákat. A világ rendjének kialakulását tartalmazó eredetmondák még inkább az időn kívüliségben játszódnak. Mikor Jézus urunk a földön járt, azóta rövid a kalász, azóta nem szabad pénteken mosni, csütörtökön fésülködnie az asszonyoknak, azóta áldott a fecske, átkozott a bíbic, akkor teremtődött a görcs a fában, a teknősbéka, és még sok mindennek „akkor” volt a kezdete.
A parasztság tér- és időszemléletét alapvetően a vallás határozza meg. Kb. a II. világháború végéig egyáltalán sehol, senkinél nem volt megkérdőjelezhető Isten léte, az egyházi rend betartása, az egyházi év megszentelése. Vidéken teljesen ennek tudatában és betartásával éltek, de a városok lakosságának is igen jelentős része gondolkodott így. Még ma is érezhető ennek hatása, a kb. 60 éven felüli falusi lakosság istenhívő, templombajáró és igazából kivetik maguk közül, de legalábbis megvetik azt, aki nem így él. Csak a kommunizmus rémséges 45 éve alatt kilúgozott agyú, deformált lelkű rétegek lettek ateistákká, de identitásukat, gyökereiket azóta is keresik. Falun tehát mindenképpen az egyházi év határozta meg az időt, s a templom, s a szent cselekvések helyszínei (temető, Kálvária, búcsújáró helyek, stb.) a teret.
„Az archaikus társadalmak embere arra törekedett, hogy a szentben vagy a megszentelt tárgyak közelségében éljen…A szent és a profán közötti ellentét gyakran a reális és az irreális … közötti ellentétnek látszik…. Ezért érthető, hogy a vallásos ember arra vágyik, hogy részesedjék a valóságból, s erővel telítődjék.”
„Az egyházi év liturgikus – szimbolikus tanítás szerint visszatükrözi a bibliai emberiség egész üdvösségtörténetét. Már a középkorban párhuzamba állította az esztendő egyes részeit az emberiség életének nagy évével.”
A parasztság évezredek emberi tudását őrizte és adta át utódainak. (Csak fájó szívvel nézhetjük – s tenni ellene vajmi keveset tudunk - hogy ez az ősi átadás, átörökítés lassan szűnőben, hisz a fiatalok a paraszti életet semmiképpen, de apáik nehéznek, keservesnek látott pályáját is ritkán választják. Hiszen csak a nehézségeket, a panaszt s a bajokat látják-hallják otthon. Hol van a Széchenyi által leírt boldog, megelégedett iparos, Tömörkény, Móra okos parasztjai, Krúdy jókat evő polgárai, akik bár tudták és érezték embertelen munkájuk minden nehézségét, fel nem cserélték volna sorsukat bárkiével is.)
A történelmi parasztság világlátását, világképét nem a tételes vallások elvont fogalmaival határozta meg, hanem mindig konkrétan, képekben és jelképekben akár tárgyi, akár szellemi hagyományról is van szó. Ezeknek „dekódolása” aztán már a tudomány feladata, mert a jelképek jelentését már legtöbbször az alkotók sem ismerik, habár ösztönösen élnek vele.

Az idő megszentelése azonban nemcsak a templomban érhető el. Sajátos keverék idő alakítható az ember belső világában egyfajta hobby, szenvedély gyakorlása által. Nálam – de szerencsére egyre többeknél – ez a belül megélt „szent” idő egyrészt a sportra, testi szépülésre szánt idő. Különösen jó erre az ősi indiai elemekre épülő, de ma már európaivá szelídett formában is hozzáférhető jóga. Mi is a jóga? Különféle esetleges, a lényegtől messzeeső fordítási kísérletektől tekintsük el, nézzük a nagy mester, Eliade véleményét: „…bár a jógagyakorlat végső célja az, hogy segítségével az ember túllépjen köznapi testi valóságán, mindig azzal kezdődik, hogy a végsőkig tökéletesíti ezt a testi valóságot, s a profánok számára elérhetetlen nagyságot és fenséget kölcsönöz neki. Nem is kell feltétlenül a hatha jógára gondolnunk, amely a test és az emberi psziché tökéletes megzabolázására törekszik, hiszen a jóga minden formája első lépésként azt a célt tűzi maga elé, hogy a gyenge, szétszórt, teste rabszolgájává lett s igazi szellemi erőfeszítésekre képtelen profán embert tökéletes fizikai egészségnek örvendő, dicsőséges Emberré alakítsa, aki önmaga tudatára ébredt, ura testének s lelki-szellemi életének, s így képessé válik gondolatainak összpontosítására. Ezen a tökéletes emberen, nem pedig a profán, mindennapi emberen igyekszik végül a jógi túllépni.”
A jóga kimeríthetetlen tárházából az európai ember csak néhány töredékes gyakorlatot képes a mindennapjainak részévé tenni. Ilyen a teljes vagy legalábbis részbeni vegetariánus étkezés, mely testet lelket tisztít, ilyen a hatha-jóga testi gyakorlatsor, a meditáció, vagy autogén tréning-szerű önszuggesztiv relaxálás, melynek keretében percek alatt fiatalodhatunk hónapokat, s felejthetünk el minden zavaró tényezőt, s ilyen a pranajama, a légzés mesteri szintű technikája.
Egészségügyi tesztek tanúsága szerint a városi átlagember nemcsak agyi-, de tüdőkapacitásának is csak töredékét használja. A pranajama, a jógik mély, tisztító légzőgyakorlata ezt a kapacitást tágítja. De ez csak a mellékhatás. Az igazi eredmény mentális síkon jelentkezik. Olcsó jóga-tanfolyami szlogen, hogy a jógával eltöltött évek számának duplájával látszik fiatalabbnak az, aki naponta gyakorol.
„Miközben a jógi a lélegzetvételét regulázza, saját megélt idejét alakítja át. Nincs olyan jógi, aki légzőgyakorlat közben ne tapasztalt volna meg egy egészen más minőségű időt…Amikor a jógi a lélegzés ritmusát fokozatosan lelassítja, s mind hosszabbra nyújtja a belégzés és kilégzés időtartamát, valamint a kettő közti szünetet, más időt él át, mint a miénk.”
Három éve oktatok jógát, stabil csapatom mellett meg-megfordulnak betérők is. A jóga nem mindenkié. Másképp: nem mindenki alkalmas a jógára. De aki csak egyszer is megtapasztalja az idő megállását, a test leigázásának örömét, az nehezen szakad el tőle. Mint annyi minden másnak, ennek is legnagyobb titka a rendszeresség. Három éve minden kedden és pénteken 9-10-ig szent idő van egy csillaghegyi házban. Sokan tudják ezt már a környezetemben, s valóban, bár nem kapcsolom ki a telefont: ritkán cseng. Nagyon ritkán. A szent tér és idő szentelt étert teremt maga köré, mely hat a kívülállókra is. Az először hozzám látogatóknak mindig elmondom, hogy az első óra után valami csodálatos dolog fog történni. S ez így is volt és lesz mindig. A szentelt idő első megtapasztalása különleges élmény: ez is hat a külvilágra. „Ki átússza az idő óceánját, meglátja az úr kegyét” – mondja Szvámi Vishnu Dévananda indiai jógaoktató.
De kell, hogy teremtődjön mindenki életében szent idő – és nemcsak a jóga által. A paraszti hagyomány különleges szerepet ad a menstruáló nőnek. Ezt a havi néhány napot minden asszony a maga idejének érezheti, ha félre teszi az emancipáció kínálta ferde egyenlőséget. Igenis kijár a testnek és a léleknek az a rövidke pihenő, amikor kicsit figyel magára, és kényezteti a testét egy kis törődéssel.
Ugyanígy megszentelhető a kötelező egyházi ünnepeken kívül az emberélet fordulóihoz kötött ünnepek őszinte megélése. Nálunk születésnapján mindenki az ágyba kapja a reggelit és az ajándékokat. Én még anyák napján is, no meg a gyerekek gyermeknapon. Ünnepeltnek, kiemeltnek érzi magát a napján mindenki
De emlékeimben elevenen él minden olyan ember képe, akiknek eljövetelekor megállt az idő. Ha eljöttek tőlünk távol élő nagyanyámék, minden másképp volt. Meséltek nekünk, szerettek minket feltételek nélkül. Ilyen látogatónk volt Bálint Sándor szegedi néprajz professzor, aki édesapámnak atyai jóbarátja volt. Apám sokat tanult tőle, mikor együtt gyűjtöttek szülőfalumban, Bátyán. Sándor bácsi olyan volt nekünk, mint egy harmadik nagyapa, sosem jött üres kézzel és csöndes, barátságos jelenléte szintén megállította az időt.
A paraszti hagyományban az időt a zene, a tánc és a mese állítja meg. Aki táncol, csak a jelenben tud élni. Akkor őt más nem érdekli. Ugyanígy az éneklésbe való belefeledkezés (templomban vagy táncházban, mindegy) vagy a kíváncsi mesehallgatás más dimenziókba – az öröklétbe, vagy inkább örökké-létbe visz. S ez a célja a megfáradt pszichét mentő relaxálásnak, okos pszicho-tréningeknek is: a jelenbe hozni, a múlt mardosásától s a jövő félelmeitől menteni a sebzett lelket.

A tér és idő sajátos felfogása különösen szembetűnő a népi hiedelemvilágban, s ebből egy archaikus világkép, egy ősi szemlélet és gondolkodás fejthető ki. A néprajztudomány fejlődésének csak legutóbbi szakaszában jutott el addig, hogy szívós munkával összegyűjtött óriási adathalmazából messzebbmenő következtetéseket is le merjen vonni, hogy a leíró jellegű tudományból komparatív jellegű, a tapasztalatiból elméleti jellegű tudomány legyen. Kiderült, hogy a recens terrmészeti népek ethnológiai adatai segítségével értelmezhetők pl a közép-európai paraszti társadalmak folklór alkotásai. Ez a tendencia már a Magyarság Néprajza két világháború közötti köteteiben megfigyelhető. Lükő Gábor pedig az 1942-ben megjelent A magyar lélek formái című társaslélektani szempontokat alkalmazó kötetében szinte korát megelőző éleslátással hívta föl a figyelmet a magyar népi kultúra sajátos tér - és időszemléletére. Rámutatott arra, hogy a népi ábrázoló-művészet nem ismeri a perspektívát, nem azt ábrázolja nagynak, ami közel van, nem azt képezi le, amit lát, hanem amit tud. Az ábrázolandó alakról, azt fejezi ki, amilyen jelentőséget tulajdonít neki. A többször szárba szökő, a népművészetet felkaroló mozgalmak pl. a kalotaszegi párnavégeket felhasítva, kiterítve használták. A tér megváltoztával a minta is értelmét vesztette, ill. más funkciót kapott. Ugyanez figyelhető meg a népi ruhák városi viseletben való alkalmazásánál. Nők vettek fel férfiinget, ráadásul kívül hordva, ami csak a részeg emberek viselete volt hagyományosan. Bő szoknyák szűkültek le, ing fazonok fordultak ki saját mivoltukból. Eleinte zavaró volt a kavalkád, mára azonban természetessé vált, hogy élhetünk a népi öltözködésben használatos kellékekkel. Persze, itt is vannak túlkapások, rossz értelmezések.
Aki valaha is viselt pl. kalotaszegi ruhát, jól tudhatja, hogy ebben a viseletben nem lehet görbe háttal járni. A mellény szorossága, a nehéz szoknyák nem engedik. De így van ez minden magyar népi ruházattal, az évszázadok alatt változatlanul élő és szolgáló ruhadarabok viselőjüknek nemcsak külső, de belső tartást is adtak. S nem véletlenül alakultak tájanként másként. Kalotaszegi ruhában pl. nem lehet forgó-pörgő mezőségi táncot lejteni, mert a gyöngyök s szalagok kivernék a férfi szemét. (Panek Kati erdélyi énekes majdnem a házasságával fizetett egy ilyen „nem szabályos” táncért, ahogyan maga meséli CD-je kísérőfüzetében.) De nem lehetne rövid, bő palóc szoknyában székely forgatóst járni, s nem jól mutatna a bagi „luktágító” lépés egy hosszú mezőségi ruhában sem. Tehát a viseletek kialakulásában igen nagy szerepe van a funkciónak. Nevezetesen: a jó ruha arra jó, amire használják. Amilyen a tánc – olyan, ahhoz passzoló a ruha.
A jó ízlés megmarad a hagyományos paraszt-viselet formáinál, amely bő, vagy bővülő szoknyából és betűrt ingből, mellényből vagy pruszlikból áll. Csak reménykedhetünk benne, hogy egykoron ez lesz az igazán szépnek látott, a többség által elfogadott női ünnepi viselet, miként nyugati szomszédainknál a drndl- drindli ruha, mely a legelegánsabb helyeken is megállja a helyét, és a legdrágább üzletek exkluziv kínálatának része.

A magyar népművészeti alkotások tehát sajátos térben, népdalaink pedig sajátos időben léteznek. Így jelenik meg bennük az európaitól eltérő keleti magyar lélek.
Népmeséink egy része mítoszok emlékét őrzi. A bennük található csodás elemek az emberiség ősi gondolkodásmódját őrzik. Mára már hiedelem-kövületeknek tekintjük őket, mert sem a mesélő, sem a hallgató nem hisz bennük. (Szemben a hiedelemmondák csodás elemeivel). A népmesei történet helyszíne olyan, mint a mi világunk, a falu, a város, a ház a palota, ám mindez az Óperenciás tengeren, az Üveghegyen innen, Hetedhétországon túl található mégis, ahol az erkölcsi törvények, az igazság mindig győzedelmeskednek. A népmesék cselekményének időpontja sem evilági. Az egyszer volt, hol nem volt kezdés, a három nap egy esztendő meseelemek tanúskodnak erről. Ámi Lajos mesemondó a gyűjtő kérdésére megpróbálta elmondani a meséiben szereplő téri világot.

A tér két koordináta által határozható meg. A függőleges (vertikális) és a vízszintes (horizontális) koordináták által. Népmeséink és hiedelemmondáink alapján rekonstruálták kutatóink a pogánykori magyarság világképét. Ez a világkép egybeesik a keleti rokonnépek hasonló képzeteivel.
Vertikálisan a középső világ az, ahol élünk. A Felső és Alsó világ képzetét viszont némileg befolyásolta keresztény mennyország és pokol képzete. A föld, vagyis a középső világ a magyar nép hite szerint cethalak hátán nyugszik. A földet tartó állatok képzete több népnél ismert. Ady is tudott róla. Ó, Istenünk, hatalmas cethal – írta. A hármas világ egysége a számmisztikában szereplő, az egységet és a többséget (1+2) kifejező hármas számmal is magyarázható.
Horizontálisan kiemelt hely a Világ közepe. Berze Nagy Jánostól (is) tudjuk, hogy a régi ember alig mozdult ki szülőfalujából. Számára ez volt a világ közepe, hisz itt érezte magát legjobban. A falunak is volt azonban központi helye, a templom, az Istennel való kapcsolatteremtés elsődleges helye. A templom tehát (talán tornya révén) átvette a pogánykori világfa szerepét. Ezért mondja a népies műdal: Bátya falu szép helyen van / Mer a templom középen van . Legtöbb falu igényt tart arra, hogy a Világ közepének tartsák. A bátyai csárdára ez volt valamikor kiírva: Hóha Sárga, Itt a csárda, Itt a Világ közepe! A falu nemcsak közigazgatási, de mágikus egység is volt. (Ezért is van nagy jelentősége a hiedelmekben a saját és idegen ellentétpárnak.) Határát óvó határjelekkel jelölték ki. Éjszakára bezárták az úgynevezett határkaput. Körmenetekkel (mágikus kör) védték bajok, betegségek, csapások ellen. Bátyán a hármashatárnál temették el a bajt hozó vízhozta halottakat, öngyilkosokat éjszaka, hogy a Nap ne lássa. Ott a Világ közepe, ahol a juhász leszúrta botját – tartják a kiskunsági Szankon. Vagy: Itt az én házamnál, ahol le van verve a cölöp. Vagy: Ott a Világ közepe, ahol legjobban érzem magam. Itt áll a Világhegy , vagy itt áll az eget tartó Világfa. A Világfát vagy Égigérő fát népmeséinkban a kiskanász meg tudja mászni.. Ágai egy-egy rétegét alkotják a Felső világnak. Berze Nagy János az egyes rétegeket a planétákkal azonosítja. Pogány eleink az Égigérő fa modelljének tekintették a sátortartó oszlopot, amelyet sámánvatáskor, a jelöltnek meg kellett másznia, hogy a Felső világba juthasson. Ez a képzet hiedelemmondáinkban is szerepel, de itt már hirtelen megnövő ökörfarkkóró, vagy a boszorkány által leszúrt, hasonlóképpen hirtelen kozmikus méretűvé növő bot jelenti az égigérő fát. (Már a rómaiak is ott alakították ki a Fórumot, a város közepét, ahova a hírnök leszúrta botját.) Ugyancsak Berze Nagy János írja, hogy a régi parasztházak szobában található tartóoszlopai, amelyekhez vallásos hiedelmek is fűződtek szintén a sámánfa emlékei. Fehér Zoltán az antropomorf kapufélfákról sejti, hogy azok is efféle előzmények kései emlékei. Mindenesetre az Égigérő fa és a Világközepe a magyar néphitben szakrális helyek. Eliade írja: Az Éggel közvetlen kapcsolatot lehet létesíteni. Makrokozmikus síkon ezt a kapcsolatot egy tengely (oszlop, hegy, fa) jeleníti meg, mikrokozmikus síkon pedig a hajlék, központi oszlopával, vagy a sátor felső nyílásával jelzi, ami azt jelenti, hogy minden emberi lakhely a Világ Közepén helyezkedik el, vagy hogy minden oltár, sátor vagy ház lehetővé teszi a szintváltást és következésképpen az istenekkel való kapcsolatot, sőt (a sámánok esetében) az égbeszállást is.

Hol is a világ közepe? Mindenkinek ott, ahol a legjobban érzi magát. „A világ középpontjában álló Hegy, Fa vagy oszlop nagyon elterjedt szimbólum. Emlékeztessünk az Indiaiak Meru hegyére, az iráni Haraberezaitira, a germánok Himingbjörére, a mezopotámiai „Országok Hegyére”, a palesztinai Táborhegyre (amely talán helyesen tabbur, s azt jelenti: omphalosz, vagyis köldök), s a Gerizim hegyre, még mindig Palesztinában, melyet szemléletesen „a Föld köldökének” neveztek, vagy a Golgotára, amely a keresztények számára jelenti a világ középpontját.” És itt van Ádám sírhelye is, de jó, ha tudjuk, itt dőlt el sorsunk is. Jó dolog, ha megadatik az embernek egy ilyen „világ közepe” érzés. Ennek mérete, jelentősége mindegy, fő, hogy jól érezze ott magát, s vágyjon oda vissza mindenhonnan. Jó esetben a hazát érezzük a világ közepének. Ezért fontos a tisztelete, a magyarság állapotának becsben tartása, mely nem a mostani idők sajátja. Kicsi gyermekkorban kell elkezdeni a haza szeretetére való tanítást, s vérünkké kell, hogy váljon az identitás. Ezt csak a család érheti el, csak az anyatejjel adható át, és az érzést csak a sír csendesítheti el. Más szemszögből a világ közepe a kicsiny világ közepe a ház, ahol élünk. S ez egy hetedik emeleti lakásban nehezen érhető el. (A Le Corbusier-féle lakógép rémlik fel.) Ahol alattunk-felettünk-mellettünk mindenütt világközepek vannak, nehéz az érzést csak a magunkévá tennünk. Kell, kellene a tér, amelyet beoszthatunk szentre és profánra, dolgozóra és pihenőre, védettre és veszélyesre. Gyerekeim mindkét nagyszülői házban találtak maguknak különleges helyet, aminek neve is volt, s oda más hangulatban, más célokkal mentek. De én is emlékszem ilyesmire, az akkor oly távolinak tűnő „kertvége” egy más világ volt a tanyán, nagyapóéknál, oda elmenni ünnepnek számított.
Az újabb néprajzi kutatások megállapították, hogy a parasztház szobája is funkciója szerint elkülöníthető szakrális és profán térfelekre. A szent rész, a szoba azon része, ahol a szentképek függenek, ahol a gyűdi gyertyát, a Szűz Mária szobrot, a Ferencjóskás poharat, az esküvői képet, a szenteltvizet tartják. Szentsaroknak is nevezik. Ez az a hely, ahol kapcsolat teremthető az Istennel. A szobának ez a részét csak kivételes alkalmakkor használták. Itt történik a lánykérés, a ravatalozás, az imádkozás. Míg egyéb részei a szobának a mindennapi élet, a munka színterei. Vajon ma hány ilyen lakás van? Van-e egyáltalán helye a szenteltvíznek? Az Úrnapi oltárról hozott virágnak, ágnak, a szentelt barkának, búzának (villámlás ellen)? A körmenetről, miséről sokan elhozzák, de pár nap után ezek a megszentelt, átalakított, új funkciójú kellékek a kukába kerülnek. Mert a hagyomány időbeliséget (és így következetességet is) követel. A hagyomány nem egy fellángolás, hanem egy életen át megtartott szokássor, aminek megszegése komoly következményekkel jár. Tehát nem szeghető meg. Ilyen a vasárnap megszentelése, a pénteki hústilalom, a kenyérre vetett kereszt megszegés előtt. S bár gyakran veszünk előre szeletelt kenyeret, s gyakran osztanak be felsőbb hatalmak vasárnapra dolgozni: legalább a szívünk fájjon ilyenkor. Legalább gondoljunk rá: ezt nem lenne szabad. A hagyomány talán még így is élne tovább.

A Felső és az Alsó világ szinte mindenben megegyezik a középső világgal. Itt is vannak mezők, fák, tavak, várak, sőt az Alsó világnak még külön napja és holdja is. Az Alsó világnak a Felsőhöz hasonlóan több rétege van. Fehér Zoltán a bátyai antropomorf kapufélfák rovásaiban vélte felfedezni e két világ rétegeit. Jankovics Marcell és mások szerint is nemzeti címerünk bal mezőjében a hármashalom a világ közepét (Magyarországot, a Világhegyet), a rajta álló kettőskereszt a Világfát szimbolizálja. (Krisztus keresztje, mint világfa szerepel egy bátyai legendamesében.)
A Felső világ az a hely, ahol a szanki boszorkánymonda szerint a tudást nyerheti el a jelölt, ha leteszi az esküt a nagy kutyára (a kincset őrző áldozati állat) és a nagy fazékra (az elásott kincs edénye, vagyis az alsó világ Napja). Az eskütétel is jelzi a hely szakrális jellegét.
Bátyai boszorkánymondákban az Égigérő fává növő bot tetején a jelöltnek megmutatja a boszorkány a világ szépségeit és borzalmait. Mindennek tudójává válik az, aki elfogadja a tudományt. (Távoli hasonlóság a Krisztus megkísértéséről szóló bibliai történettel.)
A Világ közepét jelezheti a Világ köldöke, amely egyúttal az Alsó világ lejárata is. Kincsmondáinkban a szereplő vállalkozó kedvű ember a Föld szellemének (fekete arcú öregember régies öltözetben) tanácsára lejut egy fa tövében (Világfa) az Alsó világi kincsekhez. A Világ közepének szakrális jellege kitetszik abból is, hogy a kincsásónak mágikus körrel kell biztosítania a színhelyet, áldozatot kell bemutatnia, ünneplő ruhában, némán kell dolgoznia a siker érdekében.

A népi felfogás a tűzhelyet, a ház középpontjának tekinti. Magát a tüzet is sok előírás és tilalom övezi.

A szent és a profán, a lent és a fönt közötti átmenet igazi helyszíne a templom. Itt történik az átmeneti rítusok, beavatási szertartások nagy része is, hiszen itt keresztelnek, itt esküsznek és innen indul a temetés. A templom – az én világomban – mindig is a misztérium színhelye volt. Sokáig félem a templomban. Talán a túl szigorúan értelmezett katolikus tanítás, a bűntudat, a majdani büntetés veszélye, de lehet, hogy a nagy tér, a félhomály s a csend varázsolt bizalmatlanságot körém. Meg kellett értenem a hit lényegét, s a hitből fakadó szabadság áldását ahhoz, hogy barátságos helyként lássam a templomot. Ma már ez így van, s örülök, hogy gyermekeim – más világ! - kezdettől fogva jól érzik magukat „égi otthonunk földi helyszínén.” Eliade szent helye, „…ahol a természet feletti az embereknek megnyilvánul, ahol az ember kapcsolatot teremt a túlvilággal.”
Nemcsak a templom, de a többi átmeneti hely is izgalmas a kutató számára. Ilyen térfél átjárások a keresztutak, a határmezsgyék, de ilyen a küszöb is. Újholdkor a keresztútnál elmondott imák kétszer hatásosabbak, tudtuk ezt mi is nagyanyánktól, s használtuk is. Igaz, nem éjfélkor. A küszöb, mint a kintet a benttől elválasztó hely, sok babona és hiedelem hordozója. Én ma sem lépek rá a küszöbre, szinte sehol.

Pszichés betegséggé fajulhatnak bizonyos cselekvések, ha túlzásba viszik őket. Ilyen az is, ha valaki nem mer lépni a köveket elválasztó vonalakra, vagy csak a fehér csíkra lép a zebrán. Természetesen tudni kell határt szabni a tiltó „babonáknak”, de a mai kor embere igen szép színeket vihet életébe ezeknek a hiedelmeknek játékos gyakorlásával.
Hiedelmeinkben különösen jól megfigyelhető az ellentétpárok egysége, bináris oppozició. (Felfedezéséhez nyilván hozzásegítette a kutatókat a számítógépek működési alapját jelentő kettes számrendszer.) Ez a gondolkodás a világot két térfélre osztja: az emberi világra és a szellemek, lelkek, gonoszok, démonok valamint az Isten világára. Ezért van az, hogy hiedelemmondáinkban a kísértet a határból hazatérő legényt a belterület széléig, háza küszöbéig követi. Kiszehajtáskor ezért viszik ki a faluból a rosszat megtestesítő kiszebábut. Ezért rajzol maga köré bűvös kört (szent helyet alkot) a kincsásó, a lucaszéket készítő, de Karsai Zsiga bácsi, a lőrincrévi népművész, s más táncosok is, gyakran kezdik táncukat egy rituális „tér megszenteléssel”, nevezetesen félig lehajolva kis kört rajzolnak maguk köré, kijelölve a tánc helyszínét: terét. Különösen fontos szerepet töltenek be a határhelyek, mint a a csurgás, a kapu, a küszöb, a híd. De fontos helyszín a szemét, illetve trágyadomb is. A túlvilági lényekkel való találkozásokban ezeknek a helyeknek kiemelt szerepe van.
A világ szellemi térfele egyben tér el az emberitől. Itt a jobb és a bal oldal megfordul. Mint mikor az ember a tükörben saját magát nézi. Ezért van az, hogy a szellemvilággal való találkozáskor mindent fordítva kell csinálni. A ruhát fordítva fölvenni, a jobb kéz (láb) helyett a balt használni, visszafelé számolni, stb.

A túlvilágra a néphit szerint folyón, tüskös hídon kell átkelni. Ezen jut oda az Angyalbárányok c. mese pásztora, de bizonyos halotti szokások (pénz, csónaklakú fejfa) is erről tanúskodik.
A népi időszemléletben ugyanilyen kettős rendszer funkcionál. Itt is különbséget kell tennünk a mindennapi idő és a szakrális idő között. A világosság, a nappal az emberi tevékenység ideje, míg a sötétség, az éjszaka a szellemi világ működésének az ideje. A boszorkányrontások, a harmatszedés, a kincsásás, a kísértés mindig napkelte előtt történik. Éjszaka jelennek meg a lidérclángok is. A népi időszemléletben is vannak kiemelt időpontok. Ilyen a déli és az éjféli 12 óra. Délben ezért nem szabad elindulni, mert belelépnénk a boszorkányok táljába. Éjfélkor meg a boszorkányok tevékenykednek. Az esztendőnek is vannak kritikus időpontjai. Ezek a napfordulókhoz kapcsolódnak. Különösen gazdag a téli napfordulóhoz köthető hiedelemszokások száma – talán mert ilyenkor leghosszabbak az éjszakák, nagyobb tere és ideje van a gonosznak.
A Luca napi, karácsonyi serkentő, elhárító, megelőző, jósló tevékenységek itt kulminálnak. Átmeneti időszakként a két karácsony köze és a két asszony köze (aug. 15. és szept. 8-a) nevezetes előírásaival, tilalmaival.

A népi szakrális tér és idő-szemlélet az emberiség ősi bölcsességét tükrözi. Azt a boldog korszakot, amikor a térben a végtelen, az időben az örökkévalóság volt a mérték, amikor még – Ady szavaival – nem törött el minden egész. Ennek a világszemléletnek a jogosultságát az atom- és űrkutatás igazolja, amikor kiderül, hogy az emberi mikrovilág mértékei a makrokozmoszhoz képest igencsak behatároltak.
Profán és szentelt ideje mindenkinek lehet. A nem vallásos embernek szent idő lehet pl. a tévé előtti sörivás, vagy a kocsmában eltöltött néhány óra is. De mennyivel magasztosabb ezt az időt az Örökkévaló közelségében, másokkal szövetségben, egy akarattal eltölteni S ehhez csak a hosszú idők által végzett gyakorlatok segítenek hozzá. A vallás kétezer éves szabályai, a liturgia keretei, a hagyomány, az anyatejjel kapott információk hogyan is lehetnének kevesebbek a perc öröménél, az állatias, csak az érzékekre ható mulatságoknál?

Az Angyalbárányok című bátyai legendamesében a szegényasszony fiai egymásután próbálnak szerencsét. Egymásután szegődnek el egy öregemberhez (az Istenhez). Idézem a felfogadást. Hát jól van , nálam kell birkákat őrizni, legeltetni. De nálam a szolgálat csak három nap. Az egy év. Három nap egy esztendő.
A háromszáz évig alvó keresztények c. legendamesét Miklósi Józsefné Fekete Julianna 60 éve parasztasszony mesélte 1976-ban. Magnetofonnal gyűjtötte Fehér Zoltán
Hát ezt a mesét is hallottam egy idős asszonytól, amikor paprikával dógoztunk, hasítottunk nagyon régen. Őneki is csak meséték az öregök, hogy keresztényüldözés vót. És akkó hát mindönki hajlott a változásra, hogy nem lösz keresztény, de hárman annyira kikötötték magukat, három testvér, nem akarták. Bálványimádók lenni. Kizavarták őket a városból, hogy senki ne lássa őket, mer nemcsak a város lett bálványimádó, hanem az egész ország, világ, mit tudom én. És akkor ezök elmenekültek, mer az apjuk kiadta nekik a vagyont, ami járt nekik. Elvitték magukkal.
Hogy melyik részbe?…Csak nagyon messze elmentek egy hegybe, barlangba. Barlangot csináltak maguknak. És ott letelepedtek. Ott csinátak maguknak ágyat, meg ami hozzávaló vót három személynek. És akkor a legközelebbi faluból mindön röggel egy elmönt bevásárolni maguknak, ami hát szükségös vót vagy egy hétre. Nagyon szigorú vót nekik a kimenetel, mer rájuk ösmernek.
Hát így telt-múlt az idő, egyszercsak észrevötték űket, hogy mégis merre vannak. És akkor ezök nem tudták, hogy űket6 üldözik, má valaki észrevötte űket. A fal magátul körülzárta űket. – Nem is úgy… Mikor azok megtalálták, az üldözők, aludtak. Úgy aludtak. Azok úgy mondták: meghaltak. Mit csináljunk most má velük? Úgyis meghaltak. Ráfalazták a falat, rájuk. Ezöknek itt köll maradni most má.
Ők akkor nem tudták, hogy többet aludtak, mint szoktak. Egysző az egyik fölébred. .
-_Jaj – aszongya – hát ki vót itt? Be vagyunk falazva.
Megrázta a másikat.
- Gyere, hát te nem vötted észre, hogy minket befalaztak?
Arra a harmadik is fölébred.
-Jaj, hát é se vöttem észre, én se.
Ahogy nekimönnek, ahun az ajtajuk vót, a fal eldőlt. Ki tudtak jönni.
No, nem jó falaztak be, akárki vót is az. Biztos hát az üldözők vótak itten. No, jó van, hát éhesek vagyunk.
Az egyiknek mondják:
-Itt a pénz, eriggy, hozzá be a faluból ennivalót
Jó van ám. Ez megy-megy, de valahogy minden más neki, de mindön más neki, az út, a házak. Semmit nem ismert meg. Alig tudott odatalálni, ahova gondúta. Mindön más. Megváltozott a helyzet. Megtaláta a péköt a városba, oszt kérni önni, má kenyeret. Kapott is. Odanyújtja a pénzét. De akkó má nem bántották akkó má újból kereszténység volt. Azt mondja.
-Hát honnan hozta maga azt a pénzt?
-Hát hazulról.
-Hát az a pénz má hármszázévvel ezelőtti volt. Nem mostani.
-Az nem mert én három nappal ezelőtt is itt voltam.
-Maga nem volt itt.
-Hát akármi, pedig hát innen vásároltunk mindig.
-Hát hol lakik? Honnan jött?
-Hát ű nem is tudja, hogy mit mondjon. Lehet, hogy aludtunk három napig. De annyira megváltozott mindenfelé. Má a pék se az, akit ű ösmert.
-Na hát jóvan, bácsika, majd elmegyünk megnízni, hogy hol vannak maguk. Hol laknak?
És akkor mönt vele másik kettő-három embör. Hát látták, hogy itt baj van valami, mikor ilyen öreg pénzt mutatott nekik.. Mikor elmöntek oda, a másik kettő otthun vót. Oltárjuk vót a szobájukba mögcsinálva, ahun űk imádkoztak. A többi pénzük is mind egyforma idős vót Háromszáz éve aludtak. Amíg az üldözők megváltoztak, nem vótak má bálványimádók. Úgy ébredtek föl, de akkó má nem sokat éltek. Pár napot csak, aztán meghaltak. És így tudták, hogy háromszáz évet aludtak. Ez vót a jele, ezt adta az Isten, hogy még visszamöhessen a pékhöz, hogy ők megtudják, hogy nem volt hatalma a pogányságnak mindenkit kiüldözni. Aki hisz Istenben, az nem veszik el.

„És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,
Kitől a Lagfőbb trón is reszketett,
Látta, hogy minden erőnél erősebb
A türelem s a jóság, s megijedt

És szökni próbált. De Buddha lefogta
S egy hegyet tett rá kíméletesen.
-Most itt maradsz. Gondolkozz 760 évig.
S ha új szíved lesz, befogad a menny.”


Irodalom:

Bálint Sándor: Karácsony, Húsvét, Pünkösd
Berze Nagy János: Az égigérő fa . Pécs 1957.
Eliade, Mircea: A szent és a profán (Mérleg, Európa Könyvkiadó, 1999.)
Eliade, Mircea: Képek és jelképek (Mérleg, Európa Könyvkiadó, 1997.)
Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története. Bp. 1996. III. 11.
Fehér Zoltán: A bátyai emberalakú kapufélfák és szemantikai kapcsolataik. (Cumania. Kecskemét, 1998. 249-306.)
Fehér Zoltán: Az ördögnek adott lányok. Bátyai népmesék és mondák. Bp. 1984.
Fehér Zoltán: Bátya néphite (FA 3. 1975)
Fehér Zoltán: Erdőn terem, vízen szól. (Kézirat) 2000.
Fehér Zoltán: Mondták a régi öregek (Kecel népének hiedelemvilága) Megjelenés előtt.
Fehér Zoltán – Fehér Anikó: Bátya népzenéje Kecskemét, 1993.
Pócs Éva: Tér és idő a néphitben (Ethnographia, 1983. 2. szám)
Rübakov, B.:A makrokozmosz a népművészet mikrokozmoszában. (Ismertetés. Művészet 1976./7. 31-41.)
Sivananda jóga kézikönyv (kézirat)
Szendrey Ákos- Szendrey Zsigmond: Hiedelemvilág